A párizsi terrortámadások évfordulójára

Tavaly novemberben az Iszlám Állam terroristái összehangolt támadásokban összesen 130 embert öltek meg Párizsban, a legnagyobb francia futballstadion, a Stade de France környékén és a Bataclan koncertteremben. A támadásokban 352 személy sebesült meg, közülük húsz sérültet még ma is kórházban ápolnak.A legtöbben a Bataclan koncertteremben haltak meg. Három, robbanóövet viselő terrorista hatolt be az épületbe, ahol az Eagles Of Death Metal amerikai zenekar adott koncertet. Csak ebben a támadásban legalább kilencven ember halt meg.

Európa és a terrorizmus viszonya mindörökre megváltozott.

Az eseményeket az origo.hu összefoglalója jól bemutatja; a terrortámadásokat követő francia biztonság- és védelempolitikai lépéseket, illetve azok előzményeit korábban már bemutattam. Írtam a francia titkosszolgálatokról, illetve azok működéséről, majd bemutattam az eseményeket követő legfontosabb jogi és politikai lépéseket.

Ahogy a második cikkem végén ígértem, megkérdeztem két, Franciaországhoz több szálon kötődő szakértőt, akik nálam sokkal jobban ismerik a francia jogrendszer és a francia politikai/szociológiai környezet sajátosságait. Emellett persze az is rendkívül fontos volt számomra, hogy a mindennapi életben mit tapasztaltak a terrortámadásokkal összefüggésben.

Hajdú Dóra (D) jogász, 2012-ben Franciaországban kezdett a francia kormány ösztöndíjasaként kettős témavezetésű doktori képzést, 2015. februárjától pedig tartósan Franciaországban él, jelenleg egy ügyvédi irodában dolgozik. Üveges Lilla (L) 2014 óta él Franciaországban, ahol fejlesztéspolitikát tanult, most szakmai gyakorlaton van egy egyesületnél.

A Franciaországban is megjelent terrorizmus kapcsán óhatatlanul összehasonlításra kerül George W. Bush és François Hollande reakciója. Sokan úgy látják, hogy a politikusok egészen másként próbálták a problémákat kezelni, de vajon társadalmi szinteken is vannak-e különbségek az amerikai és a francia reakciók között?

D: A két ország helyzetét szerintem nem lehet egy az egyben összehasonlítani, hiszen más pillanatban, más körülmények, más szociológiai háttér mellett történtek meg a támadások. Nyilvánvaló igény van arra is természetesen, hogy összevessük a reakciókat, és egy ponton mindenképpen találhatunk közös vonást: a katonai válaszlépések.

A franciák eddig is aktívak voltak Szíriában, de a nizzai támadás után, Hollande megerősített katonai csapásról beszélt, az iraki háború kirobbantása mögött is meghúzódik a terrorizmus elleni harc.

Szerintem minden ilyen csapás után általános reakció az okok keresése, a gyász, a bizonytalanság, a düh érzése.

L: Franciaország gyarmattartó hatalom volt, rengeteg országban beavatkozott azóta is – így van társadalmilag egy rossz élmény a nemzetközi beavatkozásról. Emellett gazdasági válság van, és lehet, abszurdnak tűnik kívülről nézve, de sok embernek fontosabb a belső gazdaság helyre rakása, mint milliárdokat költeni egy – valószínűleg – értelmetlen háborúra.

A terrorizmus nem kintről jön, pontosan érzik az emberek, hogy a baj belül van,

a külső hatás csak kihasználja a belső törésvonalakat. A 2005-ös párizsi zavargások és a mostani terrorizmus közt mindenki érzi a kapcsolatot – ezt a szélsőjobb sajnos ki is használja. Talán azért az is számít egy picit, hogy elvileg baloldali kormány van hatalmon. Sárközy lehet (valószínű), hogy másképp reagált volna. Utólag már nem lehet tudni.Miként reagált a francia társadalom a terrortámadásokra? Tapasztaltál olyan jelenséget, ami meglepetésként ért téged?

D: Ami engem meglepetésként ért, az a francia újságok, különösen a Le Monde újabb gyakorlata, amely szerint

a terroristák nevét és fényképét újabban nem teszik közzé azért, hogy ne járuljanak hozzá a megdicsőülésükhöz.

Szerintem ez a modern világban egyrészt nem kivitelezhető gyakorlat az információforrások pluralitása miatt, másrészt ezzel sérül a közönség információhoz jutásának joga, hiszen az egyik legjelentősebb napilap döntött a tiltás mellett.

Ami aggasztó lehet a vidéki lakosság számára, hogy nem csak a fővárosban hajtottak végre támadásokat. El tudom képzelni, hogy egy vidéki városban élő számára a párizsi események távolinak tűnnek, és azt az érzetet kelthetik bennük, hogy ők valamennyire mégiscsak védve vannak.

L: Nehéz definiálni. A novemberi terrortámadások után sokkal szélesebb társadalmi összefogás volt érzékelhető – egész egyszerűen a Charlie túl sok mindenkinek a bögyében volt, a külvárosi kisebbségi diákok nem bírtak velük együtt érezni, ez azért novemberben nem volt. Kicsivel több lett a katona az állomásokon és az utcákon, kicsivel több helyen nézik át a táskákat vagy raknak fémkereső kapukat, kicsivel jobban biztosítják az eseményeket – de ezek azért részben eddig is voltak, engem 2008-ban, amikor először jöttem, ez eléggé meg is lepett.

A viselkedés megváltozása egyébként valószínű pont azokra a vidéki emberekre jellemző, akiknek statisztikailag kicsi esélye van arra, hogy terrortámadás áldozatául essenek.

De az élet olyan nagyon mégse változott, ez meglepő és csodálandó.

Kisszínes: egyes francia gimnáziumok gondolkodnak, hogy engedélyezik az iskola területén a dohányzást, hogy nehogy a kapu előtt dohányzó gimnazisták legyenek a következő célpont.Valószínűleg mindenkiben felmerült a kérdés, így gondolom benned is, hogy miért épp Franciaország került a terroristák célkeresztjében? Neked mi erről a véleményed? És mit gondolnak minderről a franciák?

D: Az itt élő muszlim közösségekben megfigyelhető az utóbbi 5-10 évben egy radikalizálódási folyamat, aminek sajnos én nem ismerem a kiváltó okait. Ennek egyik látható jele például az egyre több kendőt viselő nő, sokszor olyanok is, akik korábban nem voltak vallásosak. Úgy tűnik, hogy ezekben

az emberekben felgyűlt egyfajta düh a francia állammal, társadalommal szemben, ami úgy tűnik melegágya a terrorista akciók megszervezésének.

Azt hiszem, hogy ezzel a franciák többsége is egyet ért egyébként. Sőt, ez az egész folyamat az ő részükről is frusztrációt eredményez, ami pedig láthatóan a Front National előretöréséhez vezet. Nyilván a támadások okai ennél összetettebbek, de szerintem a muszlimok integrációjának problémája ez egy olyan látható eleme a nagy egésznek, amit ráadásul könnyű egy egyszerű politikai üzenetként is megfogalmazni.

L: A kulcs szerintem a társadalmi törésvonalak megjelenése.

A 2005-ös zavargások egyértelművé tették, hogy igenis vannak belső törésvonalak

(többgenerációs bevándorlók gettóban stb.), amik egyébként szerintem nem jelentősebbek a magyarországi romák helyzeténél. Csak itt – a hazai romákkal szemben – a gettók nem borsodi kis favakban, hanem városok határán húzódnak, ezért egy zavargás jobban megszerveződik és látványosabb.

Emellett nagyon sok fiatal érzi, hogy probléma van a társadalommal, és valami értelmes alternatívába akarja ölni az energiáit. Főként, hogy munkát keresni nincs értelme, hiszen munkanélküliség van – rossz stabil állásokért is éveket kell szenvedni, hogy megszerezd. Kicsit a szerencsén is múlik, hogy ki merre fordul – van, aki kiköltözik Notre-Dame-des-Landes-ba a termőföld közepére egy kommunába, és évekig védi a területet egy értelmetlen reptér-építéstől, miközben megtanul „BIO módon” termelni, fenntarthatóan élni, olvasni és vitázni, szervezni. Van, aki viszont az iszlamizmust találja meg sajnost. És meglepő módon sok nem arab származású, vagy olyan, akinek a családja 100%-ban integráltnak tekinthető.

A baloldalnak van még egy olyan olvasata is, hogy az erősödő szélsőjobb is a mélyülő törésvonal jele, és ezt a törésvonalat akarják a terroristák erősíteni, kvázi polgárháborús helyzetet létrehozva. Ez az olvasat volt a Hollande beszédek váza. A politikai értelmezések kapcsán abban mindenki egyetért, hogy Franciaországnak nemzetközileg azért van egy “szabadság földje” híre (emberi jogok országa, francia forradalom hazája stb.), és ez egy egyértelműen szimbolikus támadás.

Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő szerint hibáztak a francia titkosszolgálatok, amit állítása szerint egy parlamenti vizsgálóbizottság is megerősített. Tudsz-e erről további konkrétumot és általában megrendült-e szerinted a lakosság bizalma a francia titkosszolgálatokban?

D: Erről nincsenek konkrét információim. Annyit tudok, hogy valóban felállítottak egy vizsgálóbizottságot a Bataclan tragédiája nyomán, amely július elején hozta nyilvánosságra a jelentését. Az

közismert tény, hogy az elkövetők egyébként is a hatóságok látóterében voltak, mégsem sikerült a tragédiát megakadályozni.

Felvetették azt is, hogy a Bataclannál miért nem voltak szigorúbb biztonsági előírások, holott állítólag a titkosszolgálat már korábban is fülest kapott a koncerttermet érintő fenyegetésekről. Szóval ezek mind valós kérdések, és nyilvánvalóan mindenkiben felvetődnek, bár azt gondolom, hogy ez a “felelőskeresés” nem csak a titkosszolgálatra terjed ki, hanem általában a rendvédelmi szervekre. Ennek ellenére én azt nem mondanám, hogy a lakosság bizalma egyébként megrendült volna a titkosszolgálatokban.

L: A sajtó egy része a titkosszolgálatok elkényelmesedéséről írt – túlságosan a technikára bízták magukat, és túl kevés beépített emberük van. Egyébként ez korábban nem volt téma, és most se nagyon. Ami sokszor a vita tárgya, hogy a legtöbb elkövető “fichier S” (S-dosszié)-val rendelkezett a titkosszolgálatoknál már az elkövetés előtt, de többnyire nem volt elég bizonyíték rendőri beavatkozáshoz, és hogy ez hogy lehetséges. Ennyiben valóban megingott a bizalom. Mondjuk sok aktív tüntető, aktivista is “fichier S” kategóriában van, így ha a rendőrség kollektíven a “fichier S”-ek ellen akarna menni, akkor komoly zavargások törnének ki, ezúttal nem csak a külvárosokban, hanem a belvárosokban is, az egyetemi fiatalság részéről.

Tegyük hozzá, hogy az állami karhatalom minden formájával szemben az emberek egy része bizalmatlan, és a rendőröknek például még nőtt is a népszerűségük a terrortámadások óta, mert az első alkalom, hogy az emberek látják, hogy valami “hasznuk” is van (ezt aztán részben el is vesztették a munkajogi tüntetések kapcsán). Ez szerintem szépen el is kezdett visszaolvadni a tavaszi tüntetések során, de erről statisztikám nincs, lehet, hogy tévedek. De nehéz meghatározni, mert tényleg sokféle vélemény van…Egyes elemzők szerint a terrortámadások összefüggésben állnak azzal, hogy előbb Nicolas Sarkozy, majd François Hollande is jelentősen átalakította a rendkívül szétaprózódott titkosszolgálatokat. Sőt úgy vélik, hogy a DRMI és a DGSE közötti információáramlás hiányosságai közvetlenül is szerepet játszottak abban, hogy nem sikerült a terrortámadásokat meghiúsítani. Mi erről a véleményed, illetve a francia társadalom keresi-e ilyen értelemben a felelősöket?

D: Szerintem ez egy természetes emberi reakció, hogy egy-egy ilyen tragédia után megpróbáljuk a felelősöket megkeresni. Másrészt nyilvánvalóan emberi mulasztás, hatóságok közötti csiki-csuki is biztosan hozzájárult ahhoz, hogy ezek az események bekövetkezzenek. Viszont szerintem nem járható út sem jogi, sem technikai értelemben mindenki állandó megfigyelése abban bízva, hogy akkor csírájában el lehet fojtani az esetleges akciókat. Ráadásul

az Európában lévő alvó terroristasejtek tagjai sem dilettánsok: pontosan tudják, hogyan lehet csendben, a hatóságok orra előtt megszervezni az ilyen akciókat.

L: Nem téma a médiában. A jobboldal az identitáskérdést tartja előtérben. Én tudom, mi a DGSE, mert egy ismerősöm jelentkezett hozzájuk, egy átlagember azonban nem tudja, a DRMI-t meg még kevésbé. De a cikk kedvéért „teszteltem” is. Olyan beszélgetésben, ahol arról beszéltünk, hogy a titkosszolgálatok hogyan épülnek be alternatív mozgalmakba, a beszélgetőtársak nagy része nem is tudta, mi az a DGSE.

Vannak, akik bírálják a szükségállapotot, különösen annak azon elemét, amik az állampolgárok lakhelyelhagyási és kapcsolattartási lehetőségeit korlátozzák. Tudsz olyan esetről, amikor felmerült, hogy a kormányzat visszaélt vagy visszaélni próbált volna ezzel a lehetőséggel?

D: A szükségállapot papíron és a gyakorlatban teljesen másképp fest. Én, Franciaországban élő magyarként semmilyen módon nem tapasztaltam, hogy a lakhelyelhagyási vagy kapcsolattartási lehetőségeimet korlátozták volna a gyakorlatban. Az egyes terrorcselekmények után a biztonság szintjét megemelik, de a gyakorlatban ez is kimerül abban, hogy a bevásárlóközpontok, mozik, nagyobb üzletek bejáratához biztonsági őröket telepítenek, akik gyorsan belepillantanak az ember táskájába, átfogóbb vizsgálat nélkül.

Az vasútállomásokon, reptereken is fokozottabb szokott lenni az ellenőrzés (én pl. a Charlie Hebdo elleni támadást követően 1-2 héttel érkeztem Párizsba, és a reptér tömve volt csendőrökkel és katonákkal), de például a több száz ezer ember által naponta használt metróhálózatban semmilyen extra biztonsági intézkedés nincsen. Közvetlenül a nizzai események után néhány programot töröltek, de például a Rock en Sein fesztivált megtartották a biztonsági intézkedések szigorítása nélkül (legalábbis én nem tapasztaltam ilyesmit a tavalyihoz képest), az éves rendes kommunista fesztivál sem marad el.

A szükségállapot része lenne a gyülekezési jog korlátozása is, ehhez képest a múlt héten, a munkahelyem előtti metrómegállónál egy kb. 40 fős tömeg tüntetett, nem túl jelentős rendőri jelenlét mellett. Vagy gondoljunk csak a tavaszi tüntetéshullámra: elvileg az a felfordulás is szükségállapot idején következett be (még akkor is, ha azóta szigorodtak is a szabályok).

L: Egyrészt rengeteg túlkapás van rendőri szinten – sérülések, megalázó bánásmód ártatlanokkal szemben, teljes felszerelésű készenléti kommandósok ürítenek ki egész squat-ot, menekültek jogai kerülnek veszélybe – hamisnak bizonyult vádak miatt, pánikrohamban magát vagdosó, de

másokra nem támadó fekete sráchoz mentők helyett a kommandósok jönnek ki és lelövik

(öt, egyenként halálos lövéssel), mert kés van nála. Ez nem kormányzati túlkapás, de nem is vet rá jó fényt.

Amivel a kormány szerintem egyértelműen visszaél, az a részleges lakhelyelhagyási tilalom. Zöld aktivistáknak tiltották meg a klímacsúcs helyszínének megközelítését (ezt kommandós “látogatással”, lakások átkutatásával, számítógépek és telefonok adatainak átkutatásával “jelentették be” az illetőknek), klímatüntetést tiltottak be. A tavaszi munkajogi tüntetések alatt nem csak aktivistákat, hanem például a rendőri túlkapásokat dokumentáló újságírót is lakhelyelhagyási tilalommal sújtottak. Minderre ugye most bírósági jóváhagyás nélkül van lehetőség.Mit gondolsz, a terrorizmus hosszú távon befolyásolja-e majd Franciaország politikáját? Te mit tanácsolnál, nyitni vagy épp ellenkezőleg, összezárni kell ilyen helyzetben a társadalomnak? Jól látszik például a burkini viselésével kapcsolatos ellentmondás a helyi közösségek és az állami szabályozás szintjén. Mit gondolsz erről?

D: A terrorizmusra mindenképpen választ kell adni, de ez szerintem nem egyedül Franciaország problémája, hanem korunk egyik legnagyobb globális kihívása. Franciaországban ráadásul egy jóval összetettebb, mélyebben gyökerező problémáról van szó. Az ország alapvető kihívás elé néz  az egykori gyarmatokról érkező, második-harmadik generációs (tehát már itt született, francia állampolgársággal rendelkező) muszlim közösségek integrációjával kapcsolatban.

A burkini kérdés is ennek egy kiragadott példája, amely mutatja, hogy a megoldások keresése egészen extrém irányba is elmehet. Azt azért a teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy állami szabályozás nincsen a témában, a miniszterelnök nyilatkozott úgy, hogy támogatja a helyi önkormányzatok rendeleteit. Ezek közül egyet az Államtanács egyébként már jogerősen megsemmisített, amely valószínűleg precedensértékű lesz a többi bírósági eljárásban is.

Egyes jogászok véleménye szerint egyébként állami szinten nem is lenne jogalap hasonló rendelkezések meghozatalára. Másrészt viszont hallunk híreket olyan községekről, ahol a helyi önkormányzattól próbálják kikényszeríteni, hogy az önkormányzat fenntartása alatt álló közuszodában különítsenek el csak nőknek fenntartott idősávokat, amelyekben természetesen csak női alkalmazottak (pl. úszómesterek) lehetnek. Meg kellene találni az egészséges egyensúlyt az integráció támogatása és a köztársaság értékeinek megőrzése között, mert egyelőre nekem úgy tűnik, hogy mindkét részről egyre extrémebb reakciókkal találkozunk.

L: Mivel a politikusok kihasználják az emberek félelmét, ezért biztosan. Sárközy például egyértelműen szélsőjobb fordulatot vett, és a jobboldali jelölt Fillon sem sokkal jobb. Van ráadásul egy általános nemzetközi tendencia a bezárkózásra, és ez alól Franciaország sem kivétel. A burkini azért különösen érdekes, mert a média kapta fel. Van 1000 km tengerpartja Franciaországnak (vagy több is talán), és néhány helyen betiltották – de vannak teljesen más önkormányzatok és felfogások is. Általánosságban megint, ott félnek a legjobban, ahol nincs semmi ok rá, nincsenek bevándorlók sem. Ennek az 1000km tengerpartnak egyébként minden szakaszán

vannak, akik teljes napvédő felszerelésben vannak egész nap a sugárzás miatt, hogy le ne égjenek. A különbség csak az, hogy a burkinit sötétebb bőrűek hordják, a napvédőt pedig a tejfelszőkék.

Attól is függ persze, hogy a városok hogy reagálnak – ahol most élek, ott például úgy reagáltak az elmúlt 15 évben, hogy a frissen épült metróvonalakat kimondottan a gettók felé viszik, hogy kevésbé elzárt helyek legyenek. Marseilles és környéke a nagy kivétel, – sok az arab származású és nagy az idegengyűlölet – de ott sem a gettó az elsődleges probléma, hanem az, hogy a kikötőváros miatt drogútvonalon van, így elég komoly drogháborúk zajlanak. A probléma az, hogy identitáskérdéssé tettük – és a burkini erre egy jó példa – holott, ahogy mondtam fentebb, arról van szó, hogy az ország válságban van, és az emberek keresik az alternatívákat, az identitás-alapú alternatívák (a szélsőjobb is és az iszlamizmus is ilyennek tekinthetőek) egyszerű választ adnak: te jobb vagy azért, mert ez vagy az az identitásod. Dühlevezetésnek jó, megoldásnak nem.

Arab származásúak szavaznak a szélsőjobbra, európai-származásúak radikalizálódnak, és egyik sem csak a kivétel szintjén.

A megoldás az lenne, ha lehetne egy valódi társadalmi vita, hogy az ország merre akar haladni, és nem zárná le az elit a kérdést azzal, hogy nincs más alternatíva. Ahol arról vitáznánk, hogy mi a (reális) jövőképünk erről a Franciaországról. A tendencia ezzel szemben az, hogy a nagy pártok értelmetlen szimbolikus vitákat indítanak. Ezek a szimbolikus viták meg tovább erősítik az identitás-menti törésvonalat.

Így lesz a tünetből probléma, és a tüneti kezelés nem oldja meg a betegséget.

Jegyzetek