,,A rendőrök sem örülnének, ha minden trükkjük rögzítve lenne”

Milyen jogai lehetnek egy elítéltnek, és ezek hogyan érvényesülnek ma a büntetőeljárás, illetve a büntetés-végrehajtás ideje alatt? A kérdés megválaszolásához tisztán kell látni a jogalkotó célját, a társadalmi elvárásokat és büntető igazságszolgáltatás szereplőit. Dr. Hack Péter habilitált egyetemi docenssel, az ELTE Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszékének
 vezetőjével beszélgettünk.

Fotó: Horváth Szabolcs
Hack Péter – Fotó: Horváth Szabolcs

A hallgatás joga felhatalmazást ad a közreműködés visszautasítására, tiltja a nyilatkozat megszerzése érdekében alkalmazott kényszert. Mi történik, ha az elfogatás során eljáró hatósági személy nem tájékoztatja a gyanúsítottat e jogáról?

Ez a szabály az úgynevezett Miranda-figyelmeztetésből származik. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1966-ban hozta meg azt a döntését, amely a vádlott számára biztosította a hallgatás jogát. Ez a rendelkezés 1989-ben bekerült a magyar büntetőeljárási törvénybe is: jegyzőkönyvben kell rögzíteni a vádlott nyilatkozatát erre vonatkozóan, aki egy külön oldalon alá is írja, hogy megértette ezt a figyelmeztetést és nyilatkoznia kell, hogy hajlandó vallomást tenni vagy megtagadja azt. Amennyiben úgy hallgatják ki a gyanúsítottat, hogy nem figyelmeztetik erre a jogára, akkor a vallomás nem használható fel bizonyítékként ellene. Meg kell jegyeznem ugyanakkor, hogy az amerikai jog ebben sokkal szigorúbb, ők a ,,romlott fának nem lehet egészséges gyümölcse” elvből azt vezetik le, hogy ha például a gyanúsított egy ilyen törvénytelen vallomástételnél elmondja, hogy hova rejtette el a zsákmányt, amit később megtalálnak, akkor a vallomásból szerzett bizonyíték sem használható fel.

Hogyan kezeli ezt a helyzetet a magyar jog?

A magyar jog ezt nem veszi ilyen szigorúan: ha a fel nem használható vallomásból származnak további bizonyítékok, azokat már fel lehet használni.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság, tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja.  Hogyan egyeztethető össze a bírói függetlenség a számonkérhetőség követelményével?

Pályakezdőként egy nemzetközi irodában?

❓ De melyikben? ❓ Hogy válasszam ki? ❓ Hogy tudok jelentkezni, ha épp nem hirdetnek állást? ❓ Melyik jogterület való nekem? ❓ Mit mondjak, ha a bérigényemről kérdeznek? ❓ Milyen szinten kell lennie az angolomnak? ❓ Tényleg napi 12 órát kell dolgozni?❓

Ez az egyik legnagyobb vita a nemzetközi irodalomban is az utóbbi évtizedekben az igazságszolgáltatás működése kapcsán. A függetlenséget a bíróságok működésének liberális elveként szokták megnevezni, és azt szokták mondani, hogy az érem másik oldala a demokratikus oldal, ami a számonkérhetőség. Ez azt jelenti, hogy sem a végrehajtó hatalom nem gyakorolhat befolyást a bíró döntésének érdemére, sem a törvényhozó hatalom nem veheti át a bíró döntési jogköreit. A bíró mindenki mástól függetlenül hozza döntéseit, egyedül a törvényeknek van alávetve. Függetlenség nélkül olyan önkényes ítélkezés jöhet létre, ami például a kommunista rendszerekben működött. Az állam politikai céljai érdekében használhatta a bíróságokat, ahogy azt a koncepciós perek gyakorlatából ismerjük. A számonkérhetőség viszont egy fontos demokratikus szabály, ami nem a konkrét ügyek érdemi döntésének a számonkérhetőségét jelenti, hanem a működés számonkérhetőségét, vagyis azt, hogy a szervezet felépítése, a szervezeten belül a bírák kiválasztásának folyamata, az előrelépés rendszere, átlátható, normatív feltételeken alapuljon. A közösség által fenntartott igazságszolgáltatás nem válhat ugyanakkor egy kaszt belső törvényei szerint működő, mindentől független szervezetté. Ahol a számonkérhetőség nem érvényesül, ott tendencia szerint jelentkezik az ítéletek elhúzódása, a diszfunkcionalitás, a pazarló, értelmetlen pénzköltés és általában az ésszerűtlen működés. Hiszen senki nem kéri számon, hogy a közpénzeket milyen hatékonyan használják fel. Ahhoz, hogy az igazságszolgáltatás jól működjön, nélkülözhetetlen elem, hogy közbizalom vegye körül. Ez a bizalom azonban jelen pillanatban a világ számos pontján hiányzik.

Hogyan lehet megnyerni a társadalom bizalmát?

Nyugat-Európában nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy ezt megteremtsék. Hollandiában 2013 óta működik egy olyan rendszer, ami gyorsított utat biztosít a büntető ügyeknek. A havonta beérkező tizenötezer bűncselekményből tizenegyezret bírálnak el gyorsított eljárás útján, ami azt jelenti, hogy a gyanúsított elfogásától vagy személyének megismerésétől számított öt napon belül eldöntik, hogy milyen úton menjen tovább az eljárás: elegendő-e egy ügyészi megrovással, vagy vádemelés elhalasztásához hasonló intézménnyel elbírálni az ügyet, vagy tárgyalást kell kitűzni. Ez a miénkhez képest alapvetően más, holisztikus megközelítése a büntetőeljárásnak, ami nem pusztán eljárásjogi logikából építkezik, hanem a helyreállítás a célja. A helyreállító igazságszolgáltatás központi gondolata, hogy a bűncselekménnyel megbomlott társadalmi rend helyreállítása lehet a legoptimálisabb cél az esetek többségében. Persze van olyan eset, ahol a megtorlás az egyetlen megoldás, de az esetek többségében az nem segít sem az áldozaton, sem a társadalmon és nem segíti az elkövetőt sem a visszailleszkedésben. Ahol lehet olyan megoldást találni, amely növeli annak esélyét, hogy a terhelt ne kerüljön újra bíróság elé, ott azt kell alkalmazni.

Átültethető lenne a holland gyakorlat a magyarba?

Elvileg igen, gyakorlatilag elég pesszimista vagyok, mivel ehhez radikális gondolkodásbeli változásra lenne szükség a magyar jogásztársadalomban. Magyarországon a jogi gondolkodás rendkívül erősen jogágcentrikus. Látható például, hogy a büntetőeljárási törvény kodifikációjába csak szorosan vett eljárás-jogászokat vont be a minisztérium. Az első, és az azóta létrejött második bizottság is kiváló szakemberekből áll, de észre kellene venni, hogy kizárólag eljárásjogi logika mentén ezek a problémák nem megoldhatóak. Az 1998-ban elfogadott, jelenleg hatályos büntetőeljárási törvény megalkotása során is az volt a tapasztalat, hogy a szakmai érdekcsoportok rendkívül konzervatívan, tulajdonképpen a korábbi állapotok fenntartása mellett lobbiztak, és mereven ellenálltak minden olyan változásnak, ami gondolkodásmódbeli, megközelítésbeli, a napi gyakorlatot érintő változásokat igényeltek volna. Ma, ha valaki bemegy bármelyik büntetőbíróságra itthon, gyakran igazi időutazásban lehet része. Az akták ugyanúgy néznek ki, mint harminc évvel ezelőtt, ugyanaz az írásbeliség, ugyanaz az ügyiratmenet, ugyanazok az instruktor bíróról új bíróra szálló hagyományok, amelyekkel harminc-negyven évvel ezelőtt találkozni lehetett. Nyugat-Európában az igazi sikereket felmutató országok tudtak ezzel szakítani, a bírák képzésében más irányvonalat követtek. Mindezeknek kevés nyomát lehet látni Magyarországon.

periratok

Az ésszerű idő követelménye ugyan relatív, de a több évig elhúzódó előzetes letartóztatások nyilvánvalóan nem illeszkednek e keretbe. A büntetőeljárásról szóló törvény 2013. november 19-ét megelőzően úgy rendelkezett, hogy az előzetes letartóztatás a legsúlyosabb esetekben is legfeljebb négy évig tarthat.  A határidőt a törvény módosítása megszüntette. Márciusban az ombudsman indítványozta az Alkotmánybíróságnál, hogy semmisítse meg a módosító rendelkezést. Mit gondol, megfelelő volt az előzetes letartóztatás időtartamának korábbi felső határa? Ön módosítaná a törvényt?

Az 1998-as törvénnyel került be néhány objektív határidő a büntetőeljárásba, azelőtt a hatóságok önkényén múlt, hogy meddig tartottak az eljárások. Az egyik új rendelkezés szerint a letartóztatásoknál az eljárás tárgyát képező bűncselekmény büntetési tételétől függően, egy, kettő, három vagy négy évig tarthatott maximum az előzetes letartóztatás. A legsúlyosabb bűncselekményekre felállított határidő, azt jelenti, hogy a gyanúsított letartóztatásától az elsőfokú ügydöntő határozatig ne teljen el több mint négy év. Ennek a határidőnek a megszüntetése a gyakorlatilag tendenciává vált, a ,,hirtelen felindulásból elkövetett jogalkotás” klasszikus példája. Történik valami, ami a közvélemény körében felháborodást vált ki, a jogalkotó pedig azonnal tenni akar valamit. A legutóbbi eset az ároktői ügy volt, amelyben lejárt az előzetes letartóztatás törvényi határideje, és szabadlábra kellett helyezni az elkövetőket, akik ezután megszöktek, és aztán, bár elfogták őket, a jogalkotó megszüntette a határidő maximumát. Ebben az ügyben az a teljes mértékben érthetetlen, hogy egy brutális, időseket bántalmazó rablóbanda tevékenységét miért nem lehetett 4 év alatt kideríteni, hiszen nem egy komplex gazdasági bűncselekményről beszélünk, ahol nemzetközi szálak vagy jogsegély-megkeresések indokolhatták volna azt, hogy évekig elhúzódjon az ügy. Azt gondolom, ha az Alkotmánybíróság korrektül jár el az alapvető jogok biztosának indítványára, akkor meg fogja semmisíteni ezt a döntést, ha pedig nem, akkor majd a strasbourgi bíróság ítéli el hazánkat. Tehát válaszolva, én megfelelőnek tartottam a korábbi szabályozást.

A ,,hirtelen felindulásból elkövetett jogalkotás” célja tehát a közvélemény kiszolgálása, a társadalom megtorlás iránti igényének kielégítése?

Igen, ez tulajdonképpen egy tendencia a büntetőpolitikában. Örülök, hogy beszélhetünk erről. A bűnözéstől való félelem fontos mozgatórugó a hétköznapokban, amit a közösségi média, az információáramlás új formái nem csökkentenek, hanem növelnek. Ebből következik, hogy ma jobban félnek a bűnözéstől, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. 2009-ben történt a Marian Cozma sérelmére elkövetett emberölés. Akkor elindult egy politikai propaganda a három csapás bevezetésére, a büntetések súlyosbítására. Az indok az volt,– ez be is került a már régi Btk.-ba és meg is maradt az újban,- hogy elviselhetetlen mértékben nő a bűnözés, különösen az erőszakos bűnözés. Ezzel szemben minden adat az ellenkezőjét mutatta. A bűnözés a megelőző tíz, tizenöt évben egyáltalán nem nőtt, az emberölések száma közel a felére csökkent.  A politikának az egyik lehetősége az lett volna, hogy amennyire lehet, transzparenssé teszi ezeket a folyamatokat. Nem ezt választotta, hanem az instant megoldásokat, pillanatnyi felbuzdulásból módosítgatják a Btk-t. Ha történik egy bűncselekmény, mondjuk egy egyetemi gólyatáborban, akkor rögtön jön az ötlet, hogy a gólyatáborban elkövetett bűncselekményeket súlyosabban minősítsük. Szerencsére ez az ötlet elhalt, mert mindenki elkezdett utána gondolkozni, miután elmondta az ötletét. De sok más helyen ezek a módosítások rögtön bekerülnek a törvénybe, hogy a közvélemény igényét kielégítsék.

tev.hu

A büntetőhatalom függetlensége és számonkérhetősége című könyvében írja: ,,A nyilvánosság kontrollja védheti meg a feleket a bírói önkénytől vagy a közönséges csalásoktól”. A gyakorlatban lehet ekkora ereje a tárgyalásokon jelen levő médiának, sajtónak? Milyen hátulütői lehetnek a nyilvánosságnak?

Magyarországon az ügyek nyilvánossága nagymértékben nőtt az utóbbi években, elég akár a Stohl- vagy a Rezesova-ügyre gondolnunk. A nyilvánosságnak új léptékei, új elemei jelentek meg. Ma már szinte mindenkinél van egy kamera, így olyan tárgyalási részek is nyilvánossá tudnak válni, amelyekről azt a jelenlevők nem is gondolják. Az interneten vannak fent olyan ítélethirdetések vagy bírósági cselekmények, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Egy orosz tárgyaláson például az ügyfelek lefotózták, ahogyan a bíró alszik a tárgyalás alatt, vagy felvették azt, hogy a bíró abnormálisan viselkedett, amely aztán fegyelmi eljárásokat vont maga után. Van olyan magyarországi ítélet is az interneten, aminek a kihirdetésén harminc ember volt ott, azóta viszont harmincezren nézték meg az interneten. Egészen más nyilvánosságnak szól az, amit a bíró egy tárgyalóteremben elmond, mint amit hagyományosan megszokott.

Mit kellene tenniük a bíróknak ezekkel a kihívásokkal szemben?

Az új trendek másfajta gondolkodást, magatartást indokolnak a bíróságokon, mint ami korábban szokásos volt. Azokban az ügyekben, amelyek nagy nyilvánosságot kapnak, a bírónak nem elég azon gondolkodni, hogy a másodfokú bíróság mit fog gondolni az ítéletéről, azt is végig kell gondolnia, hogy a nyilvánosság megérti-e, miért hozta azt. Ezért például a bíróknak meg kell tanulni máshogy fogalmazni a szóbeli ítélethirdetésnél. Ha a társadalom nem érti meg az ítéleteket, spontán bosszúálló csoportok szerveződnek. Magyarországon a legjelentősebb ilyen csoportnak, mire letiltották a Facebook oldalukat, háromszázezer követője volt. Ez egyértelmű szimptómája annak, hogy a társadalom széles körében nem bíznak az ítéletekben és az igazságszolgáltatásban. Egy másik probléma, hogy a büntetőeljárás szabályai szerint a tanúk kihallgatása során nem lehet jelen az a tanú, akit még nem hallgattak ki. De mi van akkor, ha ezt tévén közvetítik? Ha ez egy napos tárgyalás, akkor a tanúkat be lehet zárni egy szobába, ahol nincs TV, de ha hetekig, hónapokig tart a tárgyalás, akkor a tanúkat nem lehet elzárni attól, hogy értesüljenek a vallomásokról. Magyarországon is volt olyan ügy (Bándi Katalin sérelmére elkövetett emberölés), ahol a tanúkat kiküldte a tanács elnöke és utána derült ki, hogy azok kint várakozva a telefonjukon nézték a tárgyalást, amit az internetes újságírók mondatról mondatra közvetítettek. Ez egy új kihívás, ami ha jól élnek vele a bíróságok, nagy mértékben növelhetik vele a társadalom bíróság iránti bizalmát, ha nem, akkor viszont kifejezetten negatív hatása lehet.

kihallgatás2

Utal arra is, hogy a magyar bíróságokon nem készül szó szerinti jegyzőkönyv, amely rekonstruálhatatlanná teszi azokat a vallomásokat, melyek a sokszor hónapokig, évekig elhúzódó tárgyalás későbbi szakaszában nyernek jelentőséget. Mi az oka ennek?

Ez nemcsak a bírósági tárgyalások, de a nyomozás szakaszának is problémája. A rendőrségi kihallgatásokon ugyan már mindenhol van számítógép, de a webkamera, ami pontosan rögzíti a történteket, mégsem előírás. Pedig nagyban hozzájárulhatna olyan kérdések kiderítéséhez, mint például hogy tényleg az hangzott-e el, ami a jegyzőkönyvben szerepel, megütötték-e a gyanúsítottat vagy sem, fenyegették-e, vagy tettek-e neki olyan ígéretet, ami nem jogszerű. Ráadásul anyagilag pitiáner tételről van szó, hiszen a rendőri új autóállomány antennáinak költségéből fedezhető lenne. Jelenleg, ha a vádlott vitatja a jegyzőkönyvben leírtak valóságtartalmát, gyakorlatilag nem ellenőrizhető az állítása. Azt, hogy a tárgyalásokon készüljön végig hangfelvétel, ami utána esetleg leírásra kerül, szerintem legalább a törvényszéki eljárásokban elő kellene írni. Ezt a költséget viszont megtakarítjuk és a feltételek megteremtése helyett, kifizetjük annak az árát, hogy a társadalmi bizalom az igazságszolgáltatás iránt csökken. Az egyik legsúlyosabb problémának azt tartom, hogy teljesen elmarad a Magyarországon született hibás ítéletek szisztematikus feldolgozása, amiből kiderülne, hogy ki mit rontott el, és hogy van-e a rendszerben olyan hiba, amit ki kell küszöbölni, mert a jövőben is hibás ítéletekhez vezet.

Mégis miért nem változtat a jogalkotó a meglévő gyakorlaton?

Kényelmi szempontból. Nem örülnek az átláthatóságnak, ahogy senki nem örül annak, ha munka közben minden szavát ellenőrzik. Európában nem vált divattá az open office, ami az az amerikai gondolat, hogy mindenki beleláthasson a kollégák munkájába. A rendőrök sem örülnének, ha minden trükkjük rögzítve lenne, ami a nyomozás során történik, de érdekes módon a védők sem feltétlenül, mert most könnyen mondhatják, hogy ,,nem az van a jegyzőkönyvben, amit ez vagy az állít”. Egyszerűbb lenne felcsapni a jegyzőkönyvet és abban a pillanatban rövidre lehetne zárni a vitát. Azt gondolom, ha ezek a dokumentumok rendelkezésre állnának, akkor lényegesen egyszerűbb lenne az igazságszolgáltatás működése.

Szép Barbara

***

A cikk az Ars Boni gyakornoki program keretében született.

Gyak.program - FB-event-háttér másolata

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.