A legtöbb ember számára, ha említésre kerül Dél-Afrika akkor Nelson Mandela nevén és 2010-es futball világbajnokságon kívül nem sok minden jut az eszébe. Azonban az ország most olyan történelmi fordulóponthoz érkezett, ami hosszú időkre meghatározhatja Dél-Afrikáról alkotott képünket. A kormányzó párt ünnepel és javulást ígér, az ellenzők gazdasági katasztrófától tartanak. Mindezek mellé társul be Donald Trump a rá jellemző vehemenciával és fenyegetőző stílusával. Mi is az a kisajátítás? Miért ennyire fontos a jelenlegi kormánynak? Mi köze a Trump-kabinetnek ehhez az egészhez?
Viharos 20. század
A Dél-Afrikában 1948-1994 között fennálló apartheid-rendszer durva egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat eredményezett. A rendszer egyik sajátossága, az apartheid (mely faji alapú szegregációt/elkülönítést jelent) következtében sorozatos kilakoltatások és kényszeráttelepítések történtek, például a csak fehérek által lakott övezetek kialakítása és a színes bőrűek elszeparálása. A rendszer bukása, és az első szabad választás (1994) után az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) rengeteg reformot hajtott végre az országban – többek között – megkezdődött a földtulajdonnal kapcsolatos viták rendezése. A helyzet kicsit hasonlított a magyar rendszerváltáskor felmerült kérdésekre. A rendelkezések fő célja az apartheid idején elvett földek visszaszolgáltatása az eredeti tulajdonosoknak, illetve kártérítés fizetése a károsultaknak. Az ANC által eszközölt reformok fontos és szükséges lépések voltak a történelmi igazságtalanságok orvoslására, ugyanakkor rendkívüli lassúság és alacsony hatékonyság jellemezte ezeket.
A múlt bilincsei
Az 1910-es és 1930-as években, még az angol gyarmati idők alatt az afrikánerek (búrok) könnyedén megszerezték a földeket a jellemzően fekete, korábbi tulajdonosok kárára. Később, amikor már a fehérek tulajdona nagyobb prioritást élvezett, 1975-ben a magántulajdont szigorúan védő szabályokat vezettek be.
Maga az expropriation (kisajátítás), mint kifejezés a magántulajdonban lévő területek kisajátítását jelenti az állam által, valamely közcél/közérdek érdekében (jellemzően infrastruktúrafejlesztés vagy városfejlesztés céljából), bizonyos kompenzáció ellenében. Az apartheid-rendszer alatt hatályban lévő Expropriation Act (1975) értelmében kizárólag közcélra (public purpose) lehetett alkalmazni a kisajátítást. A kisajátítás ellenértékét a piaci ár (lényegében, amit az eladó által méltányosnak gondolt) határozta meg.
Hozzátartozik ehhez, hogy a földtulajdonosok nagyrésze a fehér kisebbségből származott, akik a rendszer sajátosságai miatt korábban könnyen hozzájutottak a földekhez, majd utána jóval magasabban áron adták el az államnak.
Az 1994-es rendszerváltást követően a földekkel kapcsolatos igazságtalanságokat először kárpótlással próbálták megoldani, ami sikertelennek bizonyult. Ezek után kísérelték meg a földek újraosztását, azonban ezt nem a kisajátítás konstrukciójával oldották meg, tekintve, hogy annak szabályozása csak a „közcélra” történő kisajátítást engedélyezte. Ehelyett az állam egy másik a mechanizmust, a willing buyer willing seller-elvet (WBWS) alkalmazta, azaz az állam az önként ajánlkozó személyektől piaci áron megvásárolta a földeket. A földeket ezután vagy visszaosztotta az eredeti – többnyire fekete – tulajdonosoknak, vagy maradt az államnál. Ezen konstrukció azonban több szempontból is fenntarthatatlan volt: az államnak rengeteg pénzébe került a piaci áron történő föld visszavásárlás (ahelyett, hogy csak kisajátítás címén, fair kompenzáció ellenében visszavette volna a földeket), továbbá sokszor nem is akarták eladni a földjeiket az emberek és a dél-afrikai állam így tehetetlenné vált.
Az apartheid-rendszer alatt ez a szisztéma jól kiszolgálta a fehérek érdekeit, de a rendszerváltás utáni Dél-Afrika új kihívásaival szemben már nem volt vállalható ez a fajta konstrukció. Az 1975-ben elfogadott Expropriation Act teljes mértékben megkötötte a kezét a későbbi kormányoknak, mivel szűk mozgásteret hagyott és pénzügyileg is veszteséges volt. Az apartheid alatt elnyomott fekete lakosság jogosan követelte a történelmi igazságtételt, és kérte vissza az elvett földeket vagy követelt kárpótlást az elszenvedett sérelmekért.
Nem akartak Zimbabwe lenni
A földeket alkotmányos és gazdasági szempontból sem lehetett erőszakkal elvenni. Egyfelől az akkori szellemiség, illetve az új Alkotmány (1996) nagy hangsúlyt fektetett az egyéni szabadságjogokra, ezért került alkalmazásra a WBWS-elv. Ezen elv nagyfokú szabadságot biztosított az egyéneknek a tulajdonukkal való szabad rendelkezést illetően és összhangban állt az alkotmánnyal is. Másfelől elrettentő példaként szolgált Zimbabwe esete, ahol kompenzáció nélkül, erőszakos úton vette vissza az állam a földeket, mely végül a gazdasági összeomlás szélére sodorta az országot. Ugyanakkor idővel az ANC is realizálta, hogy egyre nagyobb elégedetlenség övezi az aktuális szabályozást annak lassúsága és drágasága miatt.
Összefoglalóan a demokratikus átalakulás elveivel nem fért volna össze egy ilyenfajta szabályozás, illetve zimbabwei példa komoly elrettentő erőt gyakorolt.
Történelmi igazságtétel: kisajátítás kompenzáció nélkül
Az első Expropriation Bill 2015-ben került benyújtásra. Ezek céljai azonosak voltak: felszámolni a korábbi, apartheid alatti szabályozást és egy, a WBWS-elvnél effektívebb megoldást alkalmazni. A 2015-ös javaslat alapján a közérdekből kisajátított földekért mindenki jogosult a „just and equitable” (azaz igazságos és méltányos) kompenzációra, aminek mértékét egy állami szerv állapítaná meg és alacsonyabb a piaci árnál. Ez a megoldás alkotmányos szempontból elfogadható lett volna.
Azonban a javaslat nem felelt meg a radikális pártoknak, akik többször támadták azt. Ennek hatására egy, bizonyos esetekben kompenzáció nélküli kisajátítást is lehetővé tevő, alkotmánymódosítási javaslatot nyújtottak be. Noha az alkotmánymódosítási javaslat elbukott, az egyre fokozódó nyomás következtében végül 2018-ban visszavonásra került a korábbi törvényjavaslat.
Ezek után 2018-ban benyújtásra került egy új javaslat (a bukott alkotmánymódosítási kísérlet ellenére). Ez már a kompenzáció nélküli kisajátítást, más néven az EWC-t (Expropriation Without Compensation) is tartalmazta, azonban a részletszabályok nem tartalmaztak világos és egyértelmű rendelkezéseket, valamint túl széles jogokat biztosított volna a kormánynak. Mindezek miatt ez a javaslat is elbukott.
A kisajátítási törvény történelme azonban továbbra sem ér véget, 2020-ban egy újabb javaslat került az asztalra.
A korábbi, 2018-as javaslathoz képest több eltérés is mutatkozott:
| 2018-as kisajátítási törvényjavaslat | 2020-as kisajátítási törvényjavaslat |
| Nem volt egyértelműen, hogy milyen esetekben és hogyan lehet alkalmazni az ellentételezés nélküli kisajátítást. | Pontosan meghatározza azt az öt esetet, amikor EWC alkalmazható. |
| A kormány széles jogköröket kapott volna a kompenzáció mértékének meghatározására, beleértve az ellenérték nélküli kisajátítás eseteit is. | A törvényjavaslat meghatározza a “méltányos és igazságos kompenzációt”, egyértelmű kritériumokat ad az EWC alkalmazására. |
| Alkotmánymódosítási kísérlettel járt, amely szélesebb körben engedélyezte volna az ellentételezés nélküli kisajátítást | Jobban megindokolható a javaslat alkotmánykonformitása. |
Ezek után heves viták zajlottak a javaslatról, hiszen a szélsőséges pártok számára az új javaslat továbbra sem volt elég radikális, a mérsékeltek szerint pedig még mindig túlzó volt.
A félelem nem megalapozatlan, hiszen a kompenzáció nélküli kisajátítás (még ha törvényi keretek között, szabályozottan történik is) egy olyan kaput nyithat meg, ami könnyedén átfordulhat az önkényes földelvételbe.
A törvény az alábbi esetekben engedné meg a kompenzáció nélküli kisajátítást:
- A földet nem használják, és csak a jövőbeni nyereség érdekében tartják meg.
- A tulajdonos elhagyta a földet, és nem kezeli azt, annak ellenére, hogy képessége meglenne rá.
A fordulópont 2024 májusában következett, amikor 1994 óta először nem tudott önállóan kormányt alakítani az ANC. Jelenleg a dél-afrikai kormány 10 pártból álló koalícióból (GNU) áll össze, köztük a Democratic Allience (DA) nevű párttal is, mely többször is bírálta a korábbi törvényjavaslatokat. Az említett ellentétek már a kormányon belül is fennállnak, mivel a koalíciót adó két nagy párt (ANC és DA) nézetei különböznek egymástól.
Trump vs. Dél-Afrika
A konfliktusok ellenére Cyril Ramaphosa elnök 2025 januárjában aláírta a javaslatot, amelyet a koalíciós partner, a DA meg is támadott az alkotmánybíróságon.
Donald Trump beiktatása óta nem csak Európához fűződő viszonya került revízió alá, hanem Dél-Afrikával való kapcsolata is. Az USA a korábbiakban komoly támogatásokat nyújtott Dél-Afrikának, illetve több gazdasági megállapodás is van a két ország között. Marco Rubio, a Trump-kabinet külügyminisztere többször is élesen kritizálta a frissen elfogadott törvényt, sőt erre hivatkozva bojkottálta az idei G20 csúcstalálkozót Johannesburgban.
Marco Rubio bejegyzése
Később maga Donald Trump is elítélően nyilatkozott, majd felfüggesztette az összes Dél-Afrikának nyújtott támogatást. Sőt, belengette, hogy felmondja az úgynevezett Africa Growth and Opportunity Act által nyújtott kedvező piaci feltételek biztosító egyezményt is.
Donald Trump bejegyzése
A Dél-Afrikai Köztársaság jövője szempontjából indokolt a törvény minél sürgetőbb rendezése, hiszen az nem csak belpolitikai válságot okoz, hanem külpolitikai színtéren is súlyos következményekkel jár.
Ez a cikk az Arsboni 2025. tavaszi gyakornoki programjának keretében készült.
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.
