Ezt elb@sztad Dani!

Egy jogász életében szerencsés esetben kevés alkalommal fordul elő a klasszikus értelemben vett műhiba, a formai hibás szerződés vagy a véletlenül elmulasztott határidő. Amikor viszont előfordul a szaknyelvben „elb@szónak” hivatkozott jelenség, az az ember tudatába vésődik.

Én ezért is gyűlölöm például az ingatlan ügyleteket, mert azokat csak elrontani lehet. Nincs olyan, hogy valaki hátba veregeti az eljáró ügyvédet, hogy milyen ügyesen megcsinálta azt az ingatlan adásvételi szerződést, hiszen szépen rendben átírták az ingatlant a vevőre, az eladó pedig megkapta a pénzét. Viszont, ha az adásvétel során valamilyen probléma adódik, akkor nyilván az ügyvédet veszik elő (egyébként joggal), hogy miért tette tönkre valaki(k)nek az életét a megtakarításaik elherdálásával.

Egyszer, úgy tíz éve, egy nemzetközi peres ügyben sikerült összehoznom egy dupla elb@szót. Történt ugyanis, hogy egy nemzetközi olaj- és gázügyletet érintő vitában jártunk el és rám esett több fontos tanú tárgyalásra, illetve az ellenfél általi keresztkihallgatásra, való felkészítése.

A tanúk felkészítésénél mindig elmondjuk, hogy amikor az ellenfél ügyvédje kérdez, a tanú csak a feltett kérdésekre válaszoljon, ha nem emlékszik valamire, akkor mondja, hogy nem emlékszik, és hogy általában ne szálljon vitába az ellenféllel, de tűnjön éppen annyira együttműködőnek, hogy a megbízhatósága és őszintesége ne legyen kétségbe vonható. A beszédes tanú ezért nem igazán jó tanú.

Lajos (nem az igazi neve) nem volt beszédes. Amikor ültünk a tárgyalóban és több, mint két órán át faggattam az eseményekről és próbáltam összezavarni, ellentmondásokat találni a történetében, nagyon jól teljesített. Rövid válaszokat adott, mindig nyugodtan és összeszedetten, utána pedig elhallgatott és várta a következő kérdést. A tökéletes tanú – gondoltam akkor.

Amikor a főnököm kérdezte, hogy minden rendben lesz-e a tanúval, magabiztosan bólogattam és ezért a főnököm egy tízperces beszélgetésen kívül – ahol igazolva látta egyértelmű értékítéletem – nem is beszélt a tanúval a tárgyalás előtt.

Aztán jött a tárgyalás. Lajos egy totális katasztrófa volt. Gyakorlatilag mindenre azt válaszolta, hogy „nem emlékszem” – még azokra az eseményekre is, amelyek a saját kezével aláírt írásbeli tanúvallomásában világosan le voltak írva. Amikor arra a kérdésre, hogy mi az az „EBITDA”, pénzügyi vezetőként azt válaszolta, hogy „nem tudom”, a főnököm hitetlenkedve és egy „what the fuck”-ot mormolva sandított rám.

És ez még nem a mélypont volt. Előkerült ugyanis egy jegyzőkönyv. Magával a tartalmával nem volt baj, de nem a végleges verzió került a periratok közé, hanem egy belső korrektúrákkal és megjegyzésekkel ellátott tervezet. Az ellenfél szemfüles ügyvédjei természetesen kiszúrták a hibát, és nem is a jegyzőkönyv tartalmáról, hanem a korrektúrákról kérdezték Lajost, hosszúnak tűnő keserves perceken keresztül.

Azt hittem elsüllyedek. Emlékeztem, hogy kerestem a jegyzőkönyv végleges verzióját, de nem találtam a sok ezer irat között és végül úgy döntöttem, hogy a jegyzőkönyv tartalma fontosabb annál, minthogy néhány apróbb korrektúra és komment miatt ne csatoljuk be a periratok közé.

Amikor végre vége lett a kihallgatásnak, lesújtva kullogtam ki a számunkra elkülönített tárgyalóba. A főnököm már tajtékozva várt. Bár próbáltam neki megmagyarázni, hogy „az nem úgy volt”, meg „nem tudhattam” stb., ő csak a fogait csikorgatva ismételgette, hogy „ezt elb@sztad Dani!”

Abban a pillanatban iszonyú igazságtalannak éreztem a történteket, és hogy mindezekért engem hibáztatnak. De utólag visszagondolva, a főnökömnek igaza volt. Nem azért, mert úgy gondolta, hogy kárt okoztam az ügyünknek (egyébként rosszul, mert megnyertük a pert – bár az ítéletben nem esett szó a tanúról), hanem azért, mert hiába voltam fiatal, kétségtelenül én voltam a gazdája annak a munkafolyamatnak, ami a problémás helyzethez vezetett.

Azóta sokkal óvatosabban állok minden lehetséges „szuper” tanúhoz és kétszer is átnézek minden egyes iratot, ha kell több százat, mielőtt az bekerül a periratok közé. Nekem ez a fajta tulajdonosi szemlélet teszi lehetővé, hogy nyugodtan aludjak még a legnagyobb ügyek hajrájában is – főleg akkor, ha a csapat többi tagja is ezt az elvet követi.

A cikk Dózsa Dániel Arsbonin induló rovatának tizedik része. Az eddigieket itt találod.

A szerző ügyvéd, a Queritius partnere.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.