Az ügyvédi munka kívülről sokszor tekintélyt, tradíciót és szigorú elvárásokat sugároz, belülről azonban egészen más arcát is megmutathatja. Mit jelent valójában ennek a hivatásnak a mindennapjait élni – nem csak szakmai, hanem lelki és emberi szempontból? Hol találkozik a kollektív pályaképet formáló “fantázia” a személyes tapasztalatokkal, és milyen terhet ró mindez az egyénre? Vendégszerzőnk, Sebestyén Andrea alábbi gondolatmenete arra hív, hogy kicsit kívülről, kicsit belülről szemléljük meg: hogyan lehet egészségesebben, tudatosabban és talán empatikusabban gyakorolni ezt a különleges hivatást.
Gondoltam egy merészet és elkezdtem gondolkozni azon, milyen részekből áll az a kollektív fantázia, amit az ügyvédség gondol magáról, ill. az egyéni működés mikéntjeiről. Aminek a jogi egyetemi tapasztalások megágyaznak, a kötelező jelölti időszak pedig továbberősít, hogy aztán kikerülve a pályára már mély meggyőződéssé válhasson. Egy olyan hivatásrend, ami szigorú, évszázadokra visszamenő tradíciókkal, szokásrenddel rendelkezik, aminek társadalmi nimbusza van, azt hiszem nem meglepetés, ha azt mondom, jól meghatározható, kemény elvárásai vannak a tagjaival szemben. Az elvárások sokszor direktek és egyértelműek, és van, amikor szinte megfoghatatlanok, informálisak, ugyanakkor a figyelmen kívül hagyásuk hátrányokat is vonhat maga után.
Következő bátor gondolatom az, hogy hasznos minderre tiszta fejjel ránézni, mintegy kívülállóként, hogyan is hat rám, az egyéni ügyvédre ez a kollektív fantáziavilág, illetve elvárásrendszer. Ehelyütt egy nagyon egyszerű, ám annál inkább gondolatébresztő alapkérdést hoztam ehhez.
Vajon mennyire terheli meg és milyen módon a pszichét, a lelket
- az állandó rendelkezésre állás biztosításának képzete/szükségessége, aminek köszönhetően nincs lehetőség „kiszállni”, „megpihenni”;
- a kényszerképzet és intézményi/eljárási rendszer, ami a győzelemre és megoldásra van kiélezve, ennélfogva nem tűri a hibát, az elmaradást, a hanyagságot, tehát támogatja, sőt elvárja a megterhelő perfekcionizmust;
- egy szokásjog alapján bejáratott kommunikációs séma a rendszer egyes szereplői között, ami személyiségidegen tud lenni, azonban a sorból való kilógás az ügyfélnek való károkozás veszélyével fenyegethet;
- hogy nagyon szűk a terepe az önazonosságnak, hogy folyamatos szerepjátszásban, performativitásban vagyunk – amely szerepek között könnyen elveszíthetjük a minket a jog előtt jellemző énrészeinket, ill. képtelenek vagyunk letenni szerepeinket pl. a családban, barátok között;
- hogy folyamatosan „fejben” vagyunk, állandóan pörög az agyunk, megoldásfókusszal leginkább, ami elidegeníthet minket a költészettől, a széptől, a szívünktől, a testünktől, a mozgástól;
- hogy az esetek magas százalékában igyekszünk objektívek, racionálisak, lényegretörőek lenni, ami az érzelmeinkről, az érzékszervi érzetekről teljesen elvonja a figyelmünket;
- és még sorolhatnám …
Úgy sejtem, mindezek a kimondott és ki nem mondott ismertetőjegyek a pályán egy bizonyos fajta működésbe zárnak minket, ami kihatással van a kapcsolódásainkra (magunkkal, és tovább; partnereinkkel, gyerekeinkkel, barátainkkal), éppúgy, mint szakmai kiválóságunkra.
Az együttérző, támogató énem aggódik, óvva int, a strukturális énrészem pedig azt mondatja velem, hogy jó érzéssel töltene el, ha tudatos tudnánk lenni ezekre a folyamatokra. Látni pontosan, hogy nap, mint nap egyes tevékenységek vagy szereplők vagy helyzetek mit okoznak, milyen megéléseket hoznak. Mi az, ami szorongással tölt el, amire vért izzadok, hogy fel tudjak készülni. Az számomra még a ’kihívás’ kategória, vagy egyenesen a kiégésemhez vagy gyógyíthatatlan betegséghez vezet majd. Mi az, ami feltölt, örömöt okoz, szeretem.
Idegen felvetés lehet magunkkal foglalkozni, önmagunk irányába elindulni, amikor mindent másokért teszünk, mások érdekében járunk el pályánk nagy részében. És, igen, tudom, mégcsak nem is szerves része ez az attitűd annak a bizonyos kollektív fantáziának. Ugyanakkor miért ne lehetne? Közösségileg, és egyénenként is odaállhatnánk saját mentális-pszichés jóllétünk mellé és kézen foghatnánk, hogy gyere, nézzük meg, hogyan lehetne az ügyvédi működést egészségesebben, és empátiával magunk irányában művelni.
A szerző, Dr. Sebestyén Andrea jogász, tréner és coach, aki kiemelten foglalkozik a jogi pálya mentális és személyes kihívásaival. Az őszi időszakban induló, csoportos tréningjeire további részleteket, valamint jelentkezési lehetőséget ezen az oldalon találsz.
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.
