A kalózkodás modern valósága

Az elmúlt hét évben évi 50-60 millió dollár váltságdíjat szedtek be szomáliai kalózok. Úgy tűnt,hogy nemzetközi segítséggel visszaszorulnak a  kalózok és az őket támogató terrorista csoportok, de a nairobi merénylet megmutatta, hogy ez nem egészen így van. Vajon csupán egy elszigetelt jelenséggel vagy egy regionális válság globális szintűvé válásával állunk-e szemben? Dr. Nagy Zsanett Mária ezüstérmes pályamunkája.

A 21. században úgy vélhetjük első pillantásra, hogy a kalózok kora már leáldozott és többet nem kell ezzel a veszéllyel a vizeken számolnunk. 1932-ben Philip Gosse alapművének számító, A kalózkodás története c. művében azt írja, hogy „…a modern korokban úgy tűnik, a kalózkodásnak mindenkorra vége”, “valószínűsíthető, hogy eltűnésük a tengerekről végleges.” Az 1970-es években azonban bekövetkezett mégis az, amit Gosse olyannyira elképzelhetetlennek tartott: Ázsia és Nyugat-Afrika partjainál újra felütötte a fejét a kalózkodás, 2000 óta pedig „Afrika szarva” az egyik legveszélyesebbnek tartott vidékké nőtte ki magát. Különösképpen Szomália térsége, amely a világ egyik legszegényebb, legfejletlenebb és politikailag leginstabilabb állama. 2008-tól kezdve a kalózkodás korábban nem tapasztalt méreteket kezdett ölteni, amely igen komoly következményekkel járt.

A szomáliai kalózkodás jelentősége a térség kiemelt földrajzi elhelyezkedésében, illetve a hajóforgalom ebből adódó méretében rejlik, ugyanis a világ globális kereskedelmének 10%-a, a nemzetközi kőolajexportnak pedig számottevő része – napi 3,3 millió hordó – halad át ezen a területen. Az átmenő forgalom biztonsága különösen fontos az Európai Unió számára, amely tengeri kereskedelmének 95%-át, energiaimportjának pedig 20%-át ezen az útvonalon keresztül bonyolítja, de a hajózás zavartalansága a Közel-Keletről származó kőolaj és földgáz olyan további importőröknek is érdeke, mint például az Egyesült Államok, Japán, Kína, vagy India.

A szomáliai kalózkodás átmeneti felszámolása ellenére is megoldhatatlan feladatnak tűnik évek óta nemzetközi közösség számára. Bár számos félsikert könyvelhetnek el, azonban átfogó koncepciót megoldására a mai napig nem sikerült kidolgozni. Jóllehet a fellépés szükségességében széleskörű egyetértés mutatkozik, a megszüntetendő jelenség (tengeren történő fegyveres elkövetés) sajátossága és jogi megítélése körüli évszázados ellentmondások, az elkövetés helyére (tengerre) vonatkozó speciális jogi rezsim, a konkrét földrajzi térség kaotikus állapota, a megoldásban részt venni képes államok érdekeinek összeütközése mind azt eredményezi, hogy a mai napig nincs egységes elképzelés a megoldásról. A felmerülő biztonsági és jogi kérdések eredményes megválaszolásához szükséges szilárd politikai akarat kialakulásának talán egyik legfőbb akadálya azonban az, hogy a szélesebb értelemben vett közvélemény a kalózokban ma is romantikus hősöket lát, nem bűnözőket, akiknek akciói már nem csupán regionálisan, hanem globálisan értelmezett gazdasági- és biztonságpolitikai hatással is járnak. Jól jellemzi a kialakult helyzetet Hillary Clintonnak, az Amerikai Egyesült Államok akkori külügyminiszterének a témával kapcsolatban 2009 áprilisában tett azon kijelentése, miszerint „egy XVII. századi bűncselekménnyel van dolgunk, de XXI. századi választ kell rá adnunk”. Ugyanis „a legrégebbi nemzetközi bűncselekmény elterjedése innovatív jogi megoldásokat” kíván.

A kalózbandák indirekt módon, de a polgárháború malmára is hajtják a vizet, abban az értelemben, hogy a hajók által kifizetett váltságdíjak hozzájárulnak a jól működő polgárháború sajátos gazdasági dinamikájához, hiszen minden sikeres kalóztámadás valójában egy központosított, demokratizált szomáliai állam újjáépítésének lehetőségétől való hátralépést jelent. A kalózok új és modernebb felszereléseket szereznek be, nem ritkák már a GPS-szel ellátott navigációs készülékkel felszerelt csónakok sem. A külföldi hírszerző hálózat működtetésén túl ezt bizonyítja, hogy folyamatosan fejlesztik a technikájukat (műholdas mobiltelefonok), a fegyverzetüket (RPG-k térnyerése), sőt üzleti módszereiket is: 2009 decemberében Harardheere-ben, az egyik hálózat központjában szabályos tőzsdét létesítettek, ahol „vállalat” részvényei érhetőek el a vállalkozó szellemű befektetők számára. A dolog pikantériája, hogy nem csupán pénzzel, de felszerelési tárgyakkal és fegyverekkel is be lehet szállni az üzletbe. Információk szerint egyetlen kalóztámadásban való részvétel után 6,000 és 10,000 dollár között kapnak a kalózok 1,000,000 dollárnyi követelt váltságdíj esetében. Ez gyakorlatilag a két,- illetve háromszorosa annak, amit egy fegyveresként vagy egy helyi vagy humanitárius szervezet tagjaként megkereshet. Egy kalóz elbeszélése szerint a váltságdíj elosztása előre meghatározott módon történik, előre megállapított százalékok alapján, miszerint 20%-a a főnökökhöz vándorol, akik a támadások szervezőinek, „szellemi atyáinak” tekinthetőek, további 20%-ot visszaforgatnak, azaz új fegyverek, üzemanyag, étel, cigaretta stb. vásárlására és beszerzésére fordítanak, míg 30%-át kapják ténylegesen meg a támadásban résztvevők és ugyanennyi landol az állami, illetve a kormányzati hivatalnokok zsebében.

A terroristák által eltulajdonított és igénybevett hajók növekvő száma is a kalózkodás és a terrorizmus közötti kapcsolatra irányítja egyre inkább a figyelmet. Egyes tanulmányok úgy tartják, hogy ezidőtájt kb. 30 hajó áll az Al-Kaidával valamilyen kapcsolatban, amelyeket céljaikra használnak fel. Mindenképpen tisztázandó kérdés az ezzel összefüggésben, hogy terrorizmusról vagy kalózkodásról van-e szó egy-egy támadás alkalmával. Tekintettel a bekövetkező károk nagyságára, amelyeket e két bűncselekmény okoz, a károsultak mellett a biztosítótársaságok érdeke is, hogy a fogalmak összemosására ne kerüljön sor és tisztázott legyen, mikor melyikkel állnak szemben, hiszen ezek akár kártérítési perek tömegéhez is vezethetnek és nem mindegy, hogy jogilag minek minősíthető egy támadás.

Lassan már évtizedek óta az ellenük való fellépésre válaszként újabb és újabb ellentaktikát alakítanak ki és az ENSZ főtitkára is figyelmeztető jelként és egyre nagyobb veszélynek tekinti a szomáliai kalózok tevékenységét. Első lépésként ezért a terrorizmus elleni háború jegyében az USA 2002 végén Afrikában is létrehozott egy harci köteléket (Combined Joint Task Force-Horn of Africa), mely a Szomália északi csücskénél fekvő Dzsibuti államban települt. A szárazföldi erőket egy nemzetközi flotta is támogatja, Combined Task Force 150 (CTF 150) néven, ami általában 14-15 hajóból áll és számíthat a térségben lévő egyéb amerikai flották segítségére is. A térségben a NATO is megjelent hajói mellett orosz, indiai és maláj egységek is vannak, amelyek a saját országuk érdekeinek védelmében kerültek bevetésre, általában egy-egy támadás nyomán.

A Biztonsági Tanács három fő tevékenységben látja a megoldás kulcsát: a katonai elrettentés mellett a szárazföldi biztonság és jogállamiság kiépítését, illetve a gazdasági fejlesztést hangsúlyozza. Ezzel természetesen sok újat nem mond az ENSZ. Leszögezhető mindezek tükrében, hogy a két csoport, azaz a kalózok és terroristák egybefonódása különös veszélyeket tartogathat mind regionális, mind pedig nemzetközi szinten és nemcsak a tengeri hajózás és kereskedelem számára. A nemzetközi jogi szabályozás ellentmondásos volta, a politikai akarat hiánya és az instabil szomáliai viszonyok mind megnehezítik a helyzet rendezését. A nyílt vizeken történő fegyveres incidensek jogi hátterének bonyolultságát jelzi egyrészt a kaotikus, sokszor egymást megismétlő, vagy éppen ellentétes, illetve hiányzó jogi szabályozás miatt az, hogy a megtámadott hajók sokáig nem is mertek válaszolni a kalóztámadásokra. Gondoljunk csak bele: egy bukott állam (értsd: Szomália) nem reguláris erői kontra egy nemzetközi kereskedelmi hajó által felbérelt biztonsági cég fegyveresei, ráadásul nemzetközi vizeken történő konfliktusának kimenetele jogi úton teljességgel bizonytalan.

Az elfogott kalózok egy részét korábban nyugati országokba (Németország, Dánia) szállították, hogy ott állíthassák őket bíróság elé, azonban szállításuk és a vádemelésig tartó fogva tartásuk hónapokig tarthat, arról nem is beszélve, hogy az ilyen eljárások rengeteg pénzbe kerülnek (szállítás, bizonyítékok, szemtanúk egybegyűjtése). Ha pedig a vád elbukik, fennáll a veszélye, hogy a gyanúsított menedékért folyamodik és megússza a büntetést. Éppen ezért sok esetben az elfogott kalózokat lefegyverzésük és eszközeik elkobzása után a jogi procedúrák elkerülése végett egyszerűen szabadon engedik vagy átadják (lásd: Kenya és Seychelle-szigetek).

Mindemellett problémás a joghatóság kérdése is. Ugyanis mennyiben kell figyelemmel lenni a parti tenger határvonalára a szomáliai kalózok üldözésekor? Csak funkcionáló, valódi államoknak lehet parti tengerük, így Szomália, mint bukott állam (failed state) valójában nem is tarthatna igényt a nemzetközi jog által biztosított 12 tengeri mérföldes sávra. A nemzetközi jog szerint ugyanis államról akkor beszélhetünk, ha egy meghatározott terület, az állandó lakosság felett szervezett politikai hatalom gyakoroljon tényleges hatalmat. Minthogy Szomália szuverenitása a fentiekben kifejtettek miatt egyébként is kérdéses, a parti tengeren való joghatóság-gyakorlásra vonatkozó igényt sem kell komolyan venni. További nehézséget okoz az is, hogy a kalózokkal szembeni ún. rendfenntartó (law enforcement) műveletekben nem a nemzetközi hadijog szabályai alkalmazandók, hiszen nincs szó katonai értelemben vett fegyveres konfliktusról, különösen nem államok közötti, valamiféle deklarált háborús helyzetről. Azonban az elmúlt évek eseményei bebizonyították ugyan, hogy az államok készek cselekedni és joghatóságukat gyakorolni azokban az esetekben, amikor nemzeti lobogójuk alatt közlekedő hajót éri kalóztámadás. A gond inkább abból adódik, ha a kalózellenes nemzetközi műveletekben résztvevő hadihajónak más állam lobogója szerinti hajót kell megvédenie.

A kalózok egyértelműen a szó klasszikus értelmében vett bűnözők, akiknek büntetőjogi felelősségre vonása a cél: ha hadifoglyok lennének, fogva tartásuk célja nem a megbüntetésük lenne, hanem a harci cselekményektől való távol tartás, a harci cselekmények befejezése után pedig szabadon kellene engedni őket. Különböző nemzeti jogi korlátokra és nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségekre hivatkozva a kalózkodás visszaszorításában egyébként érdekelt országok vonakodnak vállalni a büntetőjogi felelősségre vonással járó terheket. Meg kell azt is említeni, hogy a főbb tengeri egyezmények csakis azokra az országokra vonatkoznak, amelyek ratifikálták is őket, illetve a terrorista cselekmények egyik egyezményben sem tartoznak a kalózkodás fogalmába, azonban sokszor mintegy épp ez által a kalózkodásnak álcázva számos esetben enyhébb megítélés alá esnek, nem beszélve arról, hogy kevesebb és nem olyan heves indulat váltanak ki a nemzetközi médiában sem.

Mára szinte napi számban mennek a különféle terrorista merényletek az országban, ahol a rendőrség, és számos külföldi szervezet is az Al-Shabaab elnevezésű terrorista csoportot vádolja az elkövetett robbantásokkal és merényletekkel, és amellyel csoport ellen minden eszközzel küzdenek. A radikális szervezet Szomália határain kívül is lecsapott. Legutóbb Kenya fővárosában, Nairobiban követett el borzalmas merényletet, amelyben mintegy hetvenen meghaltak, 240-en megsebesültek. A 2006 után fokozatosan megerősödő Al-Shabaab, amely 2008 és 2011 között az ország nagy részét uralta; a tengerparti nagyvárosokban is átvette az irányítást, és mindenütt bevezette az iszlám törvénykezést, a saríát. Fénykorában akár tizenötezer fegyverese is lehetett az Afrika szarván elhelyezkedő országban. Ennek az lett a következménye, hogy a – saríára hivatkozva – a kalózkodást is szigorúan büntetni kezdte.(halálbüntetés, kézlevágás etc.)

Ezt követően megindult az Al-Shabaab elleni hajsza, amelynek azonban lehet egy hátulütője is. Ez pedig a kalózkodás kiújulásának a veszélye az Afrika szarva körüli térségben, amely az elmúlt hónapokban alábbhagyott. A szomáliai kalózok a szigorú büntetés következményeként felhagytak tevékenységükkel, a külföldi hajótársaságok pedig fellélegezhettek: biztonságosan közlekedhettek a korábban veszélyes vizeken, amelyeken rendszeresen teljesítettek szolgálatot külföldi hadihajók is, de jelenlétükkel nem tudták elriasztani a kalózokat. A Nemzetközi Tengerészeti Iroda (IMB) világszerte 138 kalóztámadást regisztrált idén január és június között, miközben tavaly ugyanebben az időszakban 177 incidens történt. A túszul ejtett tengerészek száma 334-ről 127-re csökkent.

Ez akár örvendetes fejleménynek is tekinthető, hogy globálisan csökkent a kalóztámadások száma, ám nem mindenhol ilyen jó a helyzet. A nyugat-afrikai Guineai-öbölben, különösen Nigéria partjainál nőtt leginkább a kereskedelmi hajók elleni támadások kockázata. Itt tavaly először már több támadás volt, mint a szomáliai partoknál. A Guineai-öbölben idén már 31 regisztrált kalóztámadás történt, ebből 22 Nigéria partjai közelében. Az IMB a 2012-ben a Guineai-öbölben elrabolt árucikkek értékét 34 és 101 millió dollár közöttire becsüli. A kalózkodás Nigéria és a környező államok partjainál már olyan súlyú problémát jelent, mint korábban Szomáliánál és a nyugat-afrikai országok vezetői, illetve lassan eszmélve a nemzetközi szervezetek is egy közös haditengerészeti egység felállítását kezdeményezték a közelmúltban. A tényleges megoldás azonban továbbra is a térség stabilizálása lenne, amire egyre kevesebb remény mutatkozik.

Nagy Zsanett Mária

*

Jegyzetek:

*

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.