Kié a magyar föld?

A magyar föld hazánkban mindig is megkülönböztetett fontossággal bírt, nemcsak mint nemzeti büszkeségünk, összetartozásunk, közösségi-nemzeti identitásunk ékes kifejezésére szolgáló frázis, hanem mint a nemzet testét alkotó társadalom megélhetését, a történelem során a vészek idején túlélését biztosító egyetlen, ámbár igen szilárd mentsvár. Cikkemben érinteni fogom eme korokon átívelő szerves fejlődési folyamat lépcsőfokait és a múlt tanulságainak levonása után, a jelen viszonyokra reflektálva, illetve a jövő lehetséges forgatókönyveire is kitérve felvázolom a magyar termőföld helyzetét társadalmi és különösen jogi szempontból.

Termőföld kitüntetett szerepe a nemzet életében, a jogban, és a jogtörténetben

A magyarság kapcsolata a földdel, különösen a termőfölddel hatalmas változásokon ment keresztül, kezdve a nomadizáló, alapvetően nem letelepedett, az eurázsiai sztyeppén a nagyállatokat ridegen -azaz szabadon legeltetve- tartó életmódunk felhagyásával a honfoglalás időszakában. A magyar államiság kialakulása, illetve megszilárdulása általi új letelepedett életformára váltás a feudális gazdálkodásra való berendezkedés magán viseli a sztyeppei múltunk kézjegyét.

Az európai jogtörténetben is egyedi magyar Szentkorona-tan már egészen korán rögzíti, hogy a Magyar Királyság teljes területe a Szent Korona tulajdona. Erre utal az a nyelvi jelenség is, hogy magyarul sokszor nevezzük a különböző besorolású földterületeket (szántó, legelő, ültetvény…stb.) birtoknak. A feudális berendezkedés csak egy igen szűk körnek a kiváltságává tette Magyarország földterületének, erőforrásainak birtoklását. A királyi, egyházi vagyon nagyrészét a föld természeti kincsei, gyümölcsei-terményei alkották, akár a történelmünk során fokozatosan megerősödő, néha túl is növekedett nemességnek (lásd pl. a kiskirályok uralmi területeit a 14. században…).

Ennek a szellemiségnek a szerves kifejlődését láthatjuk már Nagy Lajos magyar király 1351. évi törvénycikkében, az Ősiség (ius aviticum) törvényi deklarálásában. Az ősiség nemcsak folytatja II. András magyar király által 1222-ben kiadott, nevezetes Aranybullában rögzített nemesi jogokat, hanem megerősítette azzal, hogy az eddig kiharcolt szabad rendelkezését a nemességnek a földbirtokain úgy szigorította, hogy az ősi (családi) birtokot nem engedte szabadon elveszejteni, azt csak az úgynevezett szerzett birtok esetén tette lehetővé. Ha egy ősi nemesi ház kihalt volna, ősi birtokai a Szentkoronára és azáltal a királyra háramlott volna vissza.

Azaz, a magyar nemesség ősi birtokai legkésőbb 1351. évtől nem lehetett például hitel fedezete, mert az ősiség akadálya volt egy esetleges végrehajtásnak, árverésnek…. Itt érdemes felfigyelni a szerzett birtok és ősi birtok dichotómiájára – kettősségére, amit már Könyves Kálmán törvényei is használnak. Differentia specifica – lényegi különbség a két fajta birtok között, hogy a birtokot az adott nemesi családnak Szent István király adományozta, vagy ő utána kapta a család. Ez például meglátásom szerint egyik kézjegye a honfoglaláskori, illetve az az előtti történetünknek, a törzsi társadalom szervezés és a vagyon közösségi, nem primogeniturális – férfiági öröklésen, hanem levirátuson – rátermettségen, érdemszerinti vagy szeniorátuson – ti. a nemzettség legidősebb férfi tagjára háramláson alapuló társadalmi meg- és elosztásának a szokásjogunkban. (Megjegyzem, hogy Szent István király életében, még nem zajlott le teljesen a feudalizmusba való átmenet, így nem meglepő, hogy István király csak királyi adományt és ún. saját tulajdont azaz nemzettségi vagyont különböztetett.)

Az aranybulla, az ősiség, a nemesi vármegye ami Szent István király királyi vármegyéit váltotta fel jogi tartalmában (bár területileg szinte változatlanul hagyva), a történeti alkotmány, a magyar szokásjog és annak leghíresebb gyűjteménye, a Werbőczy István által írt Tripartitum is magán viseli a magyar jogfejlődés sajátosságait, különösen a Szent Korona eszmeiségét.

Az 1848-as polgári átalakulásig a jogi szokások és a szokásjog, a nemesség jogai határozták meg a termőföld tulajdonlását (birtoklást). A nemesség birtokain a jobbágyság dolgozott. Bár az 1844. évi IV. törvénycikk, már lehetővé teszi, minden bevett vallást gyakorló magyarnak, hogy nemesi származástól függetlenül nemesi javakat birtokoljanak, ez csak az első lépésnek tekinthető a polgárosodás útján.  Az „áprilisi törvények” jogkiterjesztése és a polgári átalakulás következtében minden magyar ember egyenlő lett a jog színe előtt. A parasztság is része lett a politikai nemzetnek, „beemelték őket a Szentkorona testébe”. Immáron szabadon szerezhettek tulajdont, szabadon rendelkezhettek vele, mert a polgári reformok elsöpörték a feudális kötöttségeket, előjogokat, így az Ősiséget is (1848. évi XV. törvénycikk). Bár a szavazati jog esetében a teljeskörű jogkiterjesztés csak később valósult meg. Ezen változásoknak a magyar nemesség az élére állt, nem is szükséges részleteznem Gróf Széchényi István szerepét, illetve 3 híres művének (Hitel, Világ, Stádium) jelentőségét. Ezzel a magyar termőföld különös védettsége jogi értelemben megszűnt, ezzel is segítve a hitelezés felpörgetésével a magyar gazdaság iparosodását. Ennek eredményessége azóta is vitatott.

Az államszocialista berendezkedés, tagadván a magántulajdont, gyökeresen átalakította a tulajdoni viszonyait a magyar ugarnak. Állami tulajdonba került – ha nem is minden esetben erkölcsösen – az ország teljes földterülete és ez mondhatni természetes monopóliummá lett a kommunizmus 40 éve alatt.

A rendszerváltáskor a totális liberalizáció bűvöletében, a piaci szabadságban felszabadulva a privatizáció tapasztalatával a magántulajdon elismerése, sőt, védendő értékként tekintése a termőföld jogi helyzetét is alapjaiban érintette.

Alkotmányos vonatkozások a földhasználat és gazdálkodás viszonylatában

Cikkemnek ebben a szakaszában a magyar történetiség egyedi vonásai és ízvilágának a jelenkori megnyilatkozásait bemutatva, a Nemzeti Hitvallásban és az Alaptörvény normatív részében rögzítetteken végigtekintve kívánom immár hatályos alkotmányos szempontokból is körbejárni a magyar föld és az azt művelők különleges helyzetét.

Bár a Nemzeti Hitvallás nem rendelkezik közvetlen jogi kötőerővel, mégis azáltal, hogy az Alaptörvény egyes rendelkezéseit az itt lefektetettek szellemében kell értelmezni, áttétesen az értelmezés kapcsán hivatkozási ponttá válik. Amikor is a Nemzeti Hitvallás kijelenti, hogy „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”, akkor ezzel máris mintegy kapcsolatot teremt a Szent Korona főhatalmával, amely történelmünk során fontos szerepet játszott. Elvégre a király és a nép együtt gyakorolja a Szent Korona jogait, midőn a Szent Korona kéz és száj híján akaratát közvetlenül nem tudja a magyar nép elé tárni, ezért a király gyakorolta nevében a hatalmat, de a hagyományaink és feljegyzett szokásjogunk (lásd. Tripartitum) szerint, mindig a nép érdekeit szem előtt tartva és néppel egyetemben (sokáig ez csak a nemességet jelentette). Mai modern népszuverenitáson és a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló demokráciánkban, ahol a nép választott képviselői útján gyakorolja hatalmát, ez az értelmezési keret annyit jelent, hogy az Alaptörvény, mint a jogrendszer alapja, bár a közhatalmat a néptől eredezteti, mégis e hatalom tekintetében összekapcsolja értelmezési keretrendszerében a korábbi időkben, az egységet és szakralitást kifejező szimbólummal, a Szent Koronával. Meg is erősíti ezt a szemléletét a jogalkotó amikor is, úgy fogalmaz: „Valljuk, hogy a történeti alkotmányunkban gyökerező önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.” Ezzel, mintegy állami védhatalom alá veti a múltunkat meghatározó egyedi jogi és kulturális sajátosságainkat, megkülönbözteti a sok idejét múlt ideológiától. Hovatovább identitásképzőnek ismeri el.

Az Alaptörvény M) cikke rögzíti az értékteremtő munkára épülő gazdaság követelményét, mely egyben azt is jelenti, hogy mindenki saját elképzelésének, szellemi tőkéjének megfelelően szabadon vállalkozhat és teremthet, termelhet értékesebbnél értékesebb javakat a hazának. Ezt kiegészítendő a XII. cikkben, mint államcélt fogalmazza meg a jogalkotó, hogy az államnak törekednie kell, hogy biztosítsa mindenki számára az értékteremtő munkavégzés feltételeit. Hazánk természeti adottságait figyelembe véve, a mezőgazdasági termelő és feldolgozó iparágaknak kitüntetett szerepet kell ebben játszania. Az O) cikkben az Alaptörvény felhívja a figyelmét minden magyarnak azon kötelezettségére, hogy teherbíró képességének megfelelően felelősséggel tartozik egyéni, közösségi és állami feladatai ellátásáért. Ebben is megnyilatkozik a Nemzeti Hitvallás azon tétele, miszerint „a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye”.

A XIII. cikkben elismervén, hogy a tulajdon egyéni és társadalmi felelősséggel is jár, hangsúlyozza, hogy mindenkit szabadon megillet az örökléshez és a tulajdonhoz való joga. A P) cikk már kiemeli a természeti kincseinket a nemzetünk számára elérhető erőforrások közül és többletvédelemmel látja el azokat. Államcélként deklarálja, hogy az eljövendő nemzedékek számára meg kell őrizni vizeinket, földjeinket, állat és növényvilágunk sokszínűségét és a XX. és XXI. cikkekben kiegészíti ezt a testi, lelki és környezeti értelemben vett egészséghez való joggal is. A 38. cikkben ígéretet tesz a nemzeti vagyon védelmére és sarkalatos törvényi szinten engedi szabályozni azt. Az Alaptörvény továbbá patronálni kívánja a magyar földművesi tevékenységét, a családi gazdaság jogintézményének megkülönböztetésével a többi vállalkozási formától.

Fontos változások és lehetséges hatásaik

Mielőtt rátérnék jelen cikk megírását is ihlető alapvető jogszabályváltozások bemutatására, szeretném ezeket az újításokat elhelyezni a „nagyegészben”, a magyar agrárjog útvesztőiben.

Utaltam már rá, hogy a föld egy kifejezetten különleges dolog. Érintettem ennek kulturális, társadalmi és történeti vonatkozásit, és most rátérnék a jogi aspesktusaira is. A Ptk. 5:14. szakasza (1) bekezdése is rögzíti, a római jogi múlttal rendelkező fogalommeghatározást, hogy -főszabály szerint-  dolog a birtokba vehető testi tárgy. Értelemszerűen, a termőföld megfelel ennek a definíciónak, specialitását nem ez adja. A korlátolt mennyisége, a rendkívül lassan való megújulási avagy újra termelődő képessége és az emberi élethez nélkülözhetetlen volta teszi igen különlegessé. Ezek okán is a korábban már kifejtett P) cikket, csak említés szintjén hozom ide, elvégre ezen rendelkezés emeli a termőföld védelmét sarkalatos törvényi szintre. A sarkalatos szintre való emelés által, a korábban már a Termőföld védelméről szóló 2007. évi CXXIX. törvényben (Tfvt.) és az Erdőről, az erdő védelméről szóló 2009. évi XXXVII. törvényben (Evt.) külön-külön megfogalmazott és szigorúan védett státuszát a termőföldnek és az erdőnek összeolvasztva immáron egyben kívánja rendezni a jogalkotó. Orosz Sándort idézve: „Az egyes törvényekben alkalmazott fogalommeghatározások alapján kimondható, hogy a Földforgalmi törvény szerinti mező-, erdőgazdasági hasznosítású föld fogalma megegyezik a Tfvt. szerinti termőföld és az Evt.-ben meghatározott erdő egyesített fogalmával.” 

A Földforgalmi törvény (2013. évi CXXII. törvény) hatálya kiterjed Magyarország teljes területén fekvő valamennyi mező- és erdőgazdasági hasznosítású földterületre. A fogalmi összevonáson túl a Földforgalmi törvény (Fftv.) szigorítja a tulajdonszerzési módokat és tulajdonosi szabadság kereteit. Előírja a tulajdonossá váláshoz a kötelező személyesen ellátandó földművelést-földhasználatot és meghatározza, hogy milyen tevékenység végzése számít személyesen ellátott használatnak. Fontos rámutatni, hogy amíg a Tfvt. a földhasználóját kötelezi (a P) cikk szerinti) fokozott gondosságra és védelemre a föld kapcsán, addig a Földforgalmi törvény tulajdonossá sem engedné válni azt, aki nem rendelkezik meghatározott agrár végzettséggel, szakismerettel (ezt a földművesi nyilvántartásba való bejegyzésnél kell igazolni). Sőt a leendő földtulajdonosnak kötelezően nyilatkoznia kell arról, hogy személyesen fogja művelni földjét (így már érthető, hogy hozzáértést vélelmezhetően biztosító képzettség meglétét, tulajdonszerzési feltételként határozza meg). „Csak engedné”, mivel ez a korlát nem vonatkozik az összes lehetséges esetére a földtulajdon megszerzésének – lásd az alább tárgyalt osztatlan közös tulajdon tömegesen előforduló jelenségének felszámolására irányuló lépéseknél írtakat – (pl: törvényes öröklés).

2023. január 1. napján több meghatározó agrár tárgyú jogszabály is módosításokkal tűzdelve, de hatályba lépett. Ezek a 2020. évi CXXIII. törvény a családi gazdaságokról (Csgtv.), a 2021. évi CXLIII. törvény az agrárgazdaságok átadásáról (Agáttv.) és végezetül a 2020. évi LXXI. törvény a földeken fennálló osztatlan közös tulajdon felszámolásáról és a földnek minősülő ingatlanok jogosultjai adatainak ingatlan-nyilvántartási rendezéséről (Foktftv.). E három sarkalatos törvénnyel a jogalkotó régi adósságait igyekszik törleszteni, amivel már bő 30 éve a rendszerváltás óta tartozik a magyar agráriumnak.

Az Alaptörvényben nevesített családi gazdaságok szerepét egy friss 2020-as sarkalatos jogszabályban a szakma elvárásainak megfelelve aktualizálja a jogalkotó. Eszerint a törvény újraértelmezi, hogy milyen formában is kellene követelményeket támasztani a termőfölddel szoros kapcsolatot ápoló gazdálkodókkal szemben, és ezt az Agrárgazdasági Kamara mint nyilvántartásokat vezető szakhatóság szerepének erősítésével kívánja hatékonnyá tenni. Többek között az őstermelői státusz szigorítása révén emelni kívánja a paraszti munka mint főtevékenység prioritását. Bár nem tiltja, hogy az őstermelő más vállalkozásból is bevételt szerezzen, mégis azzal, hogy ennek mértékét korlátozza, és a korlát átlépése esetén szankcionál (őstermelői státusz elvesztése) sorrendet állít fel. Az őstermelői nyilvántartásban szereplőknek lehetősége van arra, hogy az Agrárgazdasági Kamaránál nyilvántartásba vételi kérelmet nyújtsanak be, családi gazdaság létrehozására. Ennek lényege, hogy az őstermelők családi gazdaságában szereplők nevében az egyik tag mint képviselő jogosult az ügyek vitelében a családi gazdaság tevékenységi körén belül eljárni, de meghatalmazással akár a többi tag nevében kötelezettségeket vállalhat és jogokat is szerezhet. Említenem sem szükséges, hogy ez mennyi adminisztratív tehertől szabadítja meg a földműveseket… Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül, a még így is igen jelentős adminisztratív teher mellett, ami a földtulajdonosokat, földhasználókat sújtja.

A földhivatal – amely jelenleg a fővárosi és vármegyei kormányhivatalokba beágyazott főosztályként működik – mint a közhiteles ingatlannyilvántartást és földhasználati nyilvántartást vezető hatóság az agrárium tulajdoni viszonyait nem tudja teljes mértékben lekövetni, mivel az osztatlan közös földtulajdon létezéséből, illetve a törvényes öröklésből eredő irgalmatlan mennyiségű tulajdonos növekedés követhetetlenné vált. A Foktftv. 20. szakaszában kötelezi a Földhivatalt, hogy immáron hivatalból fel kell tárnia az ingatlannyilvántartásba „nem beazonosítható” személyekként bejegyzett tulajdonosokat, és ha eredményre vezet, akkor adatkiigazításnak van helye. Azonban, mondjuk abban az igen valószínű esetben, ha kiderül, hogy a beazonosítatlan személy 120-150 évvel ezelőtt született, akkor az ingatlan fekvése szerint illetékes jegyzőt hagyatéki/póthagyatéki eljárásra hívja fel. Ezen a ponton bőven felmerülhetnek alapvető alkotmányos aggályok is, de talán érdemesebb lenne az európai trendeket alapul véve speciális agrár öröklési szabályokat kialakítani.

Az Fftv-hez viszonyítva különös törvénynek – lex specialis-nak – tekintendő a Foktftv. „ami európai szinten is versenyképes magyar agrárgazdaság kialakításának alapfeltételét a tiszta és átlátható földtulajdoni struktúra” kialakításához tett első lépésnek tekinthető. Ez a számok nyelvén úgy fejezhető ki, hogy a KSH 2023. évi Agrárcenzusában közölt adatok szerint kicsit kevesebb, mint 250.000 ember foglalkozik életvitelszerűen gazdálkodással és átlagéletkoruk 58 év (!). Ellenben a nagyságrendileg 1.000.000 ingatlanon fennálló osztatlanközös földtulajdon összesített tulajdonosi létszáma meghaladja a 4 millió főt. Ismert olyan 8,5 hektáros szántó, aminek 1600 tulajdonosa van….. Az osztatlan közös tulajdon nem ipso iure szűnik meg, hanem a tulajdonostársak egyikének kérelmével az ingatlanügyi hatóságnál indul el az eljárás.

A jogalkotó megelőzendő a további birtokelaprózódást rögzíti, hogy mekkora birtokméret szükséges ahhoz, hogy önálló földrészleteket lehessen kialakítani. Ez a művelési áganként meghatározott telekméret pl: szántó esetén 10000 m2, gyümölcsös esetén 3000 m2, zárt kerti földnél 1500 m2. A megosztás technikai részleteiből kiolvasható, hogy a jogalkotó által preferált „megoldás”, az úgynevezett bekebelezés lenne. Azaz egyetlen tulajdonostárs váltsa magához legalább a törvényi minimum mértékig az adott földterületet, de lehetőség szerint az egész ingatlannak 1 tulajdonosa legyen (ennek pusztán financiális akadályai vannak, mert a magyar agrárszektor szereplői európai szinten nem igazán tőkeerősek). Amennyiben a terület megosztása nem lehetséges, és az egyik tulajdonostársnak a tulajdonába vétele útján sem lehetséges megszüntetni az osztatlan közös tulajdont, akkor lehetőség van a Nemzeti Földalapnál állami kisajátításért folyamodni. Továbbá, ha 100-nál több tulajdonostárs van, vagy harmadjára sem sikerül a megszüntetési eljárás, esetleg csak egy 0,5 hektár alatti területnek van indokolatlanul sok tulajdonosa, akkor is lehetőség van a kisajátítást kérelmezni.

Kitüntetett állami cél a birtokszerkezet optimális(abb) elosztása ezen eljárások által. A föld öröklése egy izgalmas helyzet tekintve, hogy 2023. január 1. napjától az újabb osztatlan közös tulajdonok kialakulásának elkerülése céljából a jogalkotó (kényszer)választás elé állítja az örökösöket: osztályos egyezséget kötnek -azaz, hagyatéki eljárás során megállapodnak-, vagy átruházzák az örökölt földet valakire úgy, hogy ne jöhessen létre közös tulajdon, felajánlják az államnak ingyenesen, vagy közösen értékesítik a földet. Nyilván érezzük, hogy melyik opcióval kívánja a feleket érdekeltté tenni az állam a mihamarabbi egyezségben, ami közérdek is, mivel a mezőgazdasági vagyonokat nem lehet „parlagon hagyni” amíg hosszú évek alatt ki nem egyezünk valamiben. Addig is vannak napi teendők, ráfordítások nemcsak az állattartás esetében hanem a növénytermesztés vonatkozásában is.

Összefoglaló

Végezetül annyit, hogy a mostani változások már komolyan vehető szándékot tükröznek a jogalkotó részéről a tekintetben, hogy a 30 éve maga előtt görgetett elmaradását behozni kívánja.

Ennek első jele volt az Alaptörvény P) cikke által kiemelt, sarkalatos törvényi szintre helyezett védelme a magyar földnek és természeti kincseinknek. Folytatódott az Fftv. szigorú, a tulajdonos rendelkezési szabadságának erőteljes korlátozásával és a tulajdonossá válás komoly feltételekhez kötésével, majd a gazdatársadalom idősödését észlelvén, előszőr a családi gazdaságok kedvező szabályainak kidolgozásával a Csgtv.-ben, majd az agráröröklést rendezni kívánó Agáttv. gazdaság átadás menetét rögzítő rendelkezéseivel. Egészen a Foktftv.-ben megjelenített, az agrárium igazi méregfogának tekinthető osztatlan közös földtulajdon felszámolását és az ingatlannyilvántartást (és a földhasználati nyilvántartást is) a közhitelességen túli valós és használható adatokkal való kiigazítását célzó törekvéseivel bezárólag.

Kérdéses, mennyire célszerű párhuzamosan „rendezni” az ingatlannyilvántartás és az osztatlan közös földtulajdon problémáit, ahogy erre Árvai Gergő rámutat. Ámbár a végső megoldásnak feltétlenül része kell legyen egy Hornyák Zsófia által is felvázolt speciális, a termőföldek öröklését szabályozó törvény, ami a nyilvántartásban szereplő földműveseket, kiktől alappal várható el a föld szakszerű és személyes művelése, méltányolva személyes függésüket a földhöz jutástól. Alappal várhatunk további jogalkotást az agrárszektor átalakítását illetően.

Ez a cikk az Arsboni 2023. tavaszi gyakornoki programjának keretében készült.

Források