Léteznie kell országos közjónak – Kivételes interjú Tölgyessy Péterrel

Tölgyessy Péterrel 2013-ban beszélgettünk arról, mi az önkormányzati hatáskörök átalakításának politikai logikája, hogyan is gondolkodik valójában Orbán Viktor, milyen elképzelésekkel vágott neki a rendszerváltásnak az akkori magyar értelmiség, és hogy hol bukkan fel mindebben a továbbélő kádárizmus.

tolgyessy_bemutato2

Egy korszak ma lezárult szerkesztőségünk életében. Két éve rendkívüli lehetőséget jelentett fiatal szervezetünk számára, hogy joghallgatóként interjút készíthettünk a hazánkban végbemenő alkotmányos változásokról Sólyom Lászlótól Trócsányi Lászlóig az ország legelismertebb alkotmányjogászaival. Képességeinkhez mérten igyekeztünk élni a lehetőséggel, és ennek a munkának eredményeként született a Mérlegen az Alaptörvény című kötet.

A könyv megjelenését követően számos beszélgetésből tettünk honlapunkon elérhetővé részleteket, Tölgyessy Péter alkotmányos változásokkal kapcsolatos gondolatait korábban itt és itt is olvashatták. Mind a kötetből, mind a honlapunkon történő közzétételből kimaradtak viszont eddig Tölgyessy Péterrel folytatott beszélgetésünk egyes olyan részletei, amelyek akkor a Mérlegen az Alaptörvény terjedelmi kereteit szétfeszítették volna.

Most, másfél évvel azt követően, hogy 2013. december 11-én az ELTE ÁJK dísztermében bemutatásra került a kötet, szeretnénk pótolni ezt a mulasztást, és Tölgyessy Péter beleegyezésével közöljük a könyvből kimaradt részeket. A szöveg, bár lassan két éves, azt gondoljuk számos megállapítása tekintetében ma is ugyanúgy érvényes. Sok szeretettel ajánljuk minden olvasónk figyelmébe!

***

Kutatás a jogi munkaerőpiacról

A kitöltők között a nyertes választása szerint kisorsolunk 4 db Szigetjegyet, egy 75.000 Ft-os IKEA utalványt vagy egy 75.000 Ft-os Repjegy.hu utalványt!

Az alkotmányjogászok között általában egyetértés mutatkozik abban, hogy túlságosan könnyen módosítható az Alkotmány. Ön mit gondol erről?

A kétharmados többség ebben is eljutott az egyik véglettől a másikig. Eleinte egy olyan szabályt javasolt, amely az egyik legkeményebb lett volna Európában, aztán mégis megmaradt az ideiglenes alkotmány megoldásánál, ami az egyik legkönnyebb módosítási lehetőséget jelentette. Ebben is megmutatkozott: a Fidesz-rendszer mennyire nem tud mit kezdeni az alkotmányosság rendjével. Mára a kétharmados többség az ötödik terjedelmes Alaptörvény-módosításnál tart. A váltig tartalmi igazságosságot kereső rendszer csaknem szükségképpen folyvást napi politikai szükségleteinek megfelelően írja felül Alaptörvényét. Számomra az ideál világos: amennyiben széles egyetértésen alapuló alkotmányunk volna, akkor lényegesen meg lehetne nehezíteni az alkotmány-módosítást. Ám egy ilyen megoldás összeférhetetlen a Fidesz-rendszer természetével.

tolgyessy_interju4

Szakértők szerint az új önkormányzati rendszerben nagymértékben nő az államigazgatás hatásköre az önkormányzatok rovására a helyi ügyek intézésében. Mit gondol, a kormánypárti polgármesterek miért nem harcoltak jobban az önkormányzatok pozícióiért?

Jogos a kérdés: az önkormányzatok jelentősége messze kisebb lesz, miközben az erős országgyűlési képviselők jelentős része polgármester is. A most bevezetett rendszer logikája szerint eztán a polgármester inkább szimbolikus helyi vezető és főleg kijáróember lesz, ahogy a régi francia szisztémában is az volt. De mégsem mutatkozott érdemi ellenállás a változtatásokkal szemben, pedig alighanem ezek hozzák az egyik legjelentősebb átalakulást a hatalmi szerkezetben valamennyi Fidesz újítás közül. Egy részről, talán mert a vezérelvű a pártban a polgármesterek sem mertek ellentmondani. Másrészt pedig az új összeférhetetlenségi szabályok miatt a párt erős polgármesterei választás elé lettek állítva: képviselők vagy polgármesterek maradnak inkább. Dönteniük kellett: maradhatnak helyi vezetők, de akkor leértékelődik a szerepük. A legbefolyásosabb emberek pedig, többnyire úgy döntöttek, hogy hátrahagyják a városukat, és inkább országgyűlési képviselők lesznek 2014 után. Mindent egybevetve leginkább még a helyi társadalmak hallatlan gyengesége mutatkozott meg abban a mélységes csendben, amely az önkormányzati funkciók államosítását körülvette.

Alighanem a Fidesz hatalompolitikailag sem gondolta végig rendesen az önkormányzati átalakítást. Vannak az országnak olyan vidékei, ahol bajos ellenzéki programmal győzni, ám ezeken a területeken kormányváltás esetén mégis a korábbi ellenzékből származó megyei kormánymegbízott és járási vezető fog elvileg mégis irányítani. Orbán Viktor az alkotmányos magyar állam történetében kivételes hatalomkoncentrációt teremtett. A végletekig centralizált, vezetői megbízatások ezrei fölött rendelkező rendszer azonban felülről hamarjában más irány követésére átprogramoz­ható. A központosítás mértéke is a főhatalom bármi áron való megragadására ösztönzi az ellenzéket. A Fideszt pedig ennek ellenkezőjére, a hatalom minden módon való megtartására sarkallja. Ami szűkségképpen kiélezi a közéleti szembenállást. A mindenkori ellenzéket eredendően az egész rendszer ellenzékévé teszi, ezzel pedig ismétlődő rendszerváltási igényeket kelthet. A végletes francia típusú centralizációt már Alexis de Tocqueville rossz hatékonyságúnak tartotta az Egyesült Államok valóságos önkormányzataival egybevetve. Másrészről összefüggést látott a francia forradalom befejezhetetlensége és a hagyományos francia központosítás között.

Többen felvetették, hogy a Fidesznek volt rá lehetősége, hogy valóban megteremtse a centrális erőteret a választások után, az alkotmányozással alkalma nyílt arra, hogy régi törésvonalakat átlépve egy szimbolikus kiegyezést vigyen véghez, ehhez képest sokak szerint a párt egyedül alkotmányozott, és a politikája sem a centrumot célozta. Ön szerint helyes ez az értékelés, és ha igen, akkor mi volt ennek az oka?

Orbán Viktor jó ideje nem a centrumban gondolkodik. A háborús politika az éltető eleme. Nagyjából 1994 óta meggyőződése, hogy politikai közép nincs, vagy ha mégis volna, akkor gyorsan ketté kell hasítani. Ennek megfelelően kifejezetten nem a nyugati világban megszokott jobbközép centrumpolitikát folytat. Régóta nem a jobboldal számára kedvező új közéleti egyensúly megteremtésben gondolkodik, hanem véglegesen megtörni reméli a létező magyar baloldalt. Tulajdonképpen le kívánja zárni a pusztító hideg polgárháborút, ám hatalmi eszközökkel kívánja felépíteni a tartós Fidesz-államot. Új berendezkedése a magyar társadalom hosszú ideje megoldatlan gondjaira adott rendszerszintű válasz. A Fidesz-hatalomnak létezéséhez nincsen feltétlenül szüksége dinamikus gazdasági növekedésre, mechanizmusai éppen hogy a négy évtizedes stagnálás okozta bajokra adott politikai reakciók. A miniszterelnök válság idején ad mozgósító erejű ellenségképet híveinek.

A kétharmados többség lépten-nyomon kimutatja, a régi baloldalt nem igazán fogadja el a politikai nemzet részének. A baloldali ellenzék főerejét egyenesen az Alaptörvény negyedik módosítása minősíti jogelődjén keresztül bűnös szervezetnek. A magyar jobboldal megannyi húszadik századi példa után ismét nem enged a létező hazai baloldal számára más lehetőséget, mint a rendszerét tagadó kíméletlen harcot. Csakhogy ezzel ismét visszatérünk a már eddig is megannyi gondot okozó háborús tömbpolitika ütközéseihez.

Mennyiben felelős ezért a helyzetért a politikai elit, vagy mennyiben csak a társadalom löki efelé a politikusokat?

Ez egy egymást erősítő kölcsönös folyamat. A társadalomban meglévő frusztrációt és agressziót a pártok módszeresen tovább fokozzák. A rendszerváltás idején a vezető ellenzéki politikusok többsége még a közvélemény indulatait, az értelmiségi szekértáborok logikáját távol remélte tartani a döntéshozataltól, mert megérezte, hogy ez mennyire veszélyes lehet az országra. Több olyan beszélgetésemre emlékszem Antall Józseffel vagy Orbán Viktorral, ami arról szólt: mindezeket a közélet peremén kellene tartani. Ám nemsokára egymástól tanulták el a pártok: dehogy is kell a közvélemény indulatait háttérbe szorítani, hanem a választási győzelem érdekében ezekre a legegyszerűbb építeni.

tolgyessy_bemutato1

Egy helyen úgy fogalmaz: a magyar társadalom igyekezett „kádárosítani” a ’89-es alkotmányt. Mit ért ez alatt?

A magyarok 1989 után is többnyire szívesen éltek volna a korábban sikeresnek gondolt magatartásmintáik szerint. Amikor ez nem sikerült, általánossá vált az elégedetlenség. A piaci kapitalizmus elfogadottsága egy 2009-es nagy nemzetközi összehasonlító vizsgálat szerint a kezdetekhez képest messze nálunk romlott leginkább. De már 1991-92-re is a térség legelégedetlenebb társadalma a miénk lett.

Lassan negyedszázad távlatából nézve, a rendszerváltozás alkotmánya sokban előreszaladt a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia tekintetében a magyar társadalom nagyobbik felének értékbeállítódásához képest. Némely intézménynél az új közjogi szabályozást lényegében kezdettől felülírta a továbbélő szokásszerűség. Például az Országgyűlés törvénygyári, módosító-indítvány központú fontoskodását, kijáró-képviselői szerepfelfogását nehéz másnak látni, mint Kádár János utolsó parlamentjének részbeni folytatását. Másutt meg a későbbi formális szabálymódosítások kezdték visszafordítani az alkotmányos berendezkedést.

Már az 1990-es önkormányzati törvényt érezhetően befolyásolták a kései Kádár-korszak igényei, majd következett a parlamenti képviselők és a polgármesterek összeférhetetlenségének 1994-es feloldása. Később pedig jött a bírói önkormányzat korporatív kialakítása az új Országos Igazságszolgáltatási Tanáccsal, vagy a népszavazás megkönnyítése.

Milyen államot és demokráciát szeretett volna a rendszerváltáskori értelmiség? Milyen eszmék, ideológiák vezették őket az új berendezkedés kialakításakor?

Élesen különbözött az alkotmányozásban résztvevő kisszámú ellenzéki vezető, valamint a később inkább a baloldalhoz kötődő véleményformáló értelmiség zömének nézetrendszere, amelynek lényegét a korabeli alkotmányjogász szakma jelentékeny része is osztotta. A nyolcvanas évek derekának és végének értelmiségi reformtervezetei inkább egy beren­dezkedés végjátékát je­lentették, és kevésbé a későbbi rendszerváltás esz­méit hordoz­ták. A közjogász szakma alap­jában véve egy későszocialista alkotmány megal­kotására ké­szült. Az utolsó kádári évtized véleményformálói döntően az államszocializmust próbálták megreformálni. A főhatalom kérdését akkor érthetően fel sem vethették. Viszont a részérdekek permanens alkudozásában remélték feloldani az egypártrendszer parlamenti váltógazdaság és tényleges hatalommegosztás nélküli rezsimjét. A különböző szakmák felszabadulását kívánták a „politika” uralma alól.

A Kádár-korszak ideái máig hatóan befolyásolják a hazai alkotmányos gondolkodást. Az államszocializmus utolsó évtizedeiben minden valamire való szakma igyekezett újraépíteni és intézményesíteni önállóságát. Általánossá vált a nézet: az egyes hi­vatások gyakorlói tudják a legjobban, mi a teendő területükön, abba kívülről a „poli­tika” ne szóljon bele. Adja oda a pénzt, aztán hagyja a „szakmai-testületi” szempontokat érvényre jutni. Ez a pártállami rendszer eredeti zsarnoki felülről vezéreltségéhez képest nem csekély előrelépést ígért, ám demokráciában annyit jelentene, hogy az országos közjónak nincs joga beleszólni az egyes részterületek dolgaiba. Ami egy korporatív céhes rendszert hozna, ez pedig ugyancsak idegen a polgári parlamentarizmus világától. Egy demokráciában bizony az állampolgári akarat­nak megfelelő „politika”, az Országgyűlés és a kormány, meg a plurális nyilvánosság teendője többek között a szakmák külső kont­rollja.

Az 1997-es re­form azonban a régi korporatív vágyaknak megfelelően úgy határozta meg az Országos Igazságszolgáltatási Tanács összetételét, hogy jobbára a bírósági vezetők, főleg a megyei bírósági elnökök belügyévé tette az igazságszol­gáltatást. Így tevékenysé­gében a külső, szakmai vagy demokratikus kont­roll csak korlátozot­tan érvényesülhetett. Észjárása sze­rint az ítélkezés a hozzáértő kevesek, mindenekelőtt a bírák belügye, abba ne nagyon szóljon bele kí­vülálló: se a nyilvánosság, se a parlament, se a kormány. Csak a cipész tudja igazán: hol szo­rít a lábbeli. Viselője ne okos­kodjon, hogy mégis baj van vele, hanem örüljön, mert hozzáértők gondos­kodtak róla.

Hasonlóan a nyolcvanas években indult, és a normatív „konszenzusos demokrácia” modell rendszerváltás utáni igényéig futott a „naiv demokrata” eszmék értelmiségi térhódítása. A pártállam nyomasztó túlsúlya után sokan a politikát és a hatalmat valahogyan megpróbálták volna szublimálni. Az államszocializmus csendje után a hangos­kodó pártoktól viszoly­gó, a parlamentarizmust nem igazán értő közvélemény vágyait kifejezve az ütközéseket és a döntés felelősségét szerették volna feloldani a reformerek tudós javaslatait megvalósító „szakértő kormányzásban”, továbbá a mindenkire kiterjedő folytonos alkudozás és megegyezés rendszerében. Az alkotmányosság helyreállítása után is minél szűkösebb hatáskört kívántak adni a kor­mánynak és a parlamenti többségnek. Ezt a keveset is szerették volna kikerülhetetlen jogszabályi automatizmusokkal tovább korlátozni, miközben a lehető legtöbb ellenhatalmat óhajtották beépíteni az alkotmányos intézmények közé. A lehető legarányosabb választási rendszert, autonó­miák sorát, civil megoldásokat és bősé­ges közvetlen demokrá­ciát akartak.

A demokratikus hatalomgyakorlást alapvetően a részérdekek folytonos alkujaként képzelték el. A rendszerváltás után nyugati példákra is hivatkozó konszenzusos demokráciamodell főleg kis államoknál volt sikeres az ’50-es, ’60-as évek idején, amikor a száguldó gazdasági növekedés mellett bőséggel volt mit elosztani, és ezért a politikai konfliktusok nagyrészt arról szóltak, hogy a többletet miként osszák meg a különböző társadalmi csoportok között, és egyáltalán nem kellett kényszerből nagyszabású szerkezet átalakító változtatásokat végrehajtani. A hetvenes évektől azonban Nyugat-Európában is az eredeti konszenzusos modell bajba juttatott számos országot. A korporatív alkudozás helyett piaci megoldásokra és elszánt többségi döntésekre volt szükség. Magyarországon kezdettől alapvető szerkezeti gondok voltak, és vannak is számtalan területen, ezért képtelenség az elkerülhetetlen alkalmazkodást folytonos konszenzusos alkudozással elérni. Piaci megoldásokra, versenyre, továbbá többségi választói döntésre, és ezen az alapon felelős kormányzásra volna elvileg szükség.

A XX. században Magyarországon viszont sokszor tapasztalhatták az emberek, hogy a hatalomgyakorlói akaratukat elemi közérdeknek nyilvánítják, ám nemsokára nemzeti katasztrófába fordult politikájuk. Ebből a magyar társadalom jó része azt a következtetést vonta le, hogy nincs is olyan, mint országos közjó. A nálunk különösen nagyra nőtt individualizmus szerint csak én vagyok, a családom, a megfogható kisebb közösségem, esetleg még a szakmák, a korporációk, városok, települések. A közjó pedig ezeknek a részérdekeknek legfeljebb valamiféle alkuja. Ám a számtalan szertetartó részérdekből általában nem áll össze semmi, csak a mindenki harca mindenki ellen hobbes-i világa. Pedig léteznie kell országos közjónak, ám ezt a többségi demokratikus döntés sokszor inkább kifejezheti, mint különérdekek alkuja.

Végül a harmadik, ami fontos hatást gyakorolt a rendszerváltáskori közjogi vitákra, az egy régi baloldali eszme, amely szerint a hatalmat szublimálni kell. Sokak máig ható igénye az úgymond „szakértői kormányzás”. Ezen felfogás szerint a kormányzás nem érték- és érdekkötött dolog. Rendszerint csupán egyetlen szakmailag kifogástalan megoldás létezik, amit leginkább a hozzáértők határozhatnak meg. Döntően nem demokratikus folyamat révén formálódik a jó kormányzás, hanem főleg racionális okoskodás révén, mivel a társadalom, a gazdaság haladásának iránya alapvetően szakmai kérdés.

tolgyessy_bemutato3

Hogyan csapódtak le ezek a nézetek a közjogi vitákban?

A kilencvenes években végig meghatározó erővel ott voltak ezek a vélemények a reformértelmiségi megszólalásokban. Megjelentek az 1989-90-es alkotmány médiaértelmiségi kritikájában. Az első kormány hatalomgyakorlását érintő folytonos támadásokban. Majd sokban meghatározták a kétharmados baloldali koalíció közjogi szabálymódosításait. De már kezdettől némely ponton befolyásolták a pártállam által készített 1988-1989-es tervezeteket is, például azt az alkotmánykoncepciót is, amely kevés híján elfogadott alaptörvény alapjává vált. Az új alkotmány koncepcióját ugyanis egyhangúan elfogadta az Országgyűlés 1989 márciusában, és eredetileg nyomban elkezdték kormányzati szövegezését. Végül az Ellenzéki Kerekasztal fellépése akadályozta meg, hogy tovább folytatódjon a törvényhozási folyamat.

Miben különbözött a pártállam tervezete a kerekasztal-tárgyalások során elfogadott alkotmányszövegtől?

Mondhatni minden lényeges pontban. Amikor a pártállam már szembenézett a többpártrendszer és a sajtószabadság elkerülhetetlenségével, részben a ’80-as években megfogalmazott értelmiségi elképzeléseket próbálta meg közjogi formába önteni, részben a kései Kádár-rezsim hatalmi szerkezetét kívánta folytatni. Rengeteg korporatív megoldást szeretett volna érvényesíteni, például egy olyan második kamarát, ami talán Írországon kívül sehol a nyugati világban nincsen. A tervezet már akkor országos bírói önkor­mányzat felügyelete alá javasolta helyezni a bíróságok működé­sét. Államfői vagy állampolgári kezdeményezésre tág helyet óhajtott hagyni a népszavazásos megoldásoknak. A szűken vett kormány feladata döntően a gondokkal terhelt gazdaság és a konfliktusos társadalompolitika ügyeinek vitele lett volna, ahogyan a ’80-as években már ténylegesen történt.

Az előterjesztő elképzelése az volt, hogy az elkerülhetetlenül megerősödő új pártok majd ellesznek egymással az alsóházban, mint valami politikai dühöngőben. Ezzel szemben a második kamarában majd a szakmák és korporációk döntenek az ország hosszú távú érdekeiről. A tisztán korporatív második kamara felállítása már a két világháború között is antiparlamentáris igény volt, amelyben a remények szerint a bölcs szakmák korrigálják a közveszélyesen ostoba pártpolitikusokat.

Ám a maguk hatalmi tapasztalataival, változatlan uralmi igényeivel azt is érzékelték a pártállam döntéshozói, hogy ebből nem jön ki működőképes állam, ezért az értelmiségi reményeket gyorsan megfejelték az egész berendezkedést egybetartó nagy integrátor pozíciójával. Akit a politikaformálás valódi fejeként elképzelt államfői intézményben gondoltak megtalálni. A tervezet elgondolói rendszerint a francia ötödik köztársaságra hivatkoztak, ám alighanem inkább Kádár János szerepét másolták. A pártfőtitkár régi nagy integrátori pozícióját próbálták meg az újonnan felállítani kívánt köztársasági elnöki intézményben közjogiasítani: hét vagy nyolc évre szólt volna a megbízatása, közvetlen választással nyerte volna pozícióját, igen erős legitimációval, korlátok nélküli parlament feloszlatási jogosítvánnyal, különböző kinevezési és vétójogokkal, a kül- és a katonapolitika direkt irányításának eszköztárával bírt volna szerintük az államfő. A pártállam vezetőit persze nem csupán elvi szempontok, hanem közvetlen hatalmi célok is mozgatták, bizonyosak voltak abban, hogy a megannyi változás után is a köztársasági elnököt pártjuk fogja adni, és ezért az uralmi helyzetük megvédésének végső biztosítékát az államfői intézményben látták.

Mindez átgondolt konstrukció volt. A javaslat iránya jobbára megfelelt a magyar társadalom korabeli ösztöneinek. Az állampárti tervezethez később erősen hason­lító megoldások, messze kevésbé korporatív formában utóbb lényeges szerepet kap­tak számos tő­lünk keletre vagy délre fekvő ország alkotmányában. Leg­kifej­lettebb formában a Tudjman-féle hor­vát és utóbb az orosz állam mai gyakorlatában valósultak meg.

Csakhogy három döntő elem végig hiányzott az egyébként folyamatosan fejlődő hivatalos tervezetekből, ami mindent meghatározott: a hatalom nem kívánta a magyar parlamentarizmus helyreállítását, nem igazán akart politikai váltógazdaságot. Nem óhajtott módszeres hatalommegosztást. Az alkotmány nem lett volna közvetlenül hatályosuló jog. Az emberi jogokat a brezsnyevi Szovjetunió által is aláírt ENSZ egyességokmányokból átvett határozatlan jogfogalmak alapján csaknem akadályok nélkül korlátozhatta volna a törvényhozás. A felál­lítani java­solt Alkotmánybíróságnak nem szántak egyértelmű jogszabály-megsemmisítő fel­hatalma­zást, hanem lényegében csupán egyszeri vétójogot adtak volna neki a törvényhozás döntéseivel szemben.

tolgyessy_interju5

Milyen államberendezkedés jött volna létre, ha megvalósulnak ezek az elképzelések?

Bizonyosan nem lett volna joguralmon alapuló parlamentáris demokrácia, hanem valami furcsa köztes-európai keverék jött volna, amelynek reflexei egyébként tömegesen ott vannak még ma is a fejekben. Azzal, hogy vagy-vagy, és a rendszerek között választani kell 1989 nyaráig csupán nagyon kevesen számoltak. A nyolcvanas évek reformelképzeléseiből az államszocializmusban csak aprócska töredékek valósulhattak meg, mert a főhatalom legfőbb gyakorlójának, Kádár Jánosnak nem voltak illúziói rezsimje természetét illetően: hanem minden tapasztalatával pontosan tudta, hogy vagy-vagy: egyetlen szaba­don hagyott hézagocska is archimédeszi ponttá válhat az államszocia­lizmus felforgatá­sára. A könnyítések és reformkísérletek élhetőbbé tették a magyarok életét, de az ál­lamszo­cia­lizmus hatalmi szerkezete, minden jó szándékú értelmiségi bizakodás ellenére, lé­nyegileg megreformál­hatatlannak bizonyult. Mégis számtalan értelmiségi tervezet készült a hatalom demokratizálására, racionalizálására. Mindezeknek a rendszer tönkretételében fontos szerepük volt, hiszen bemutatták, hogy válságba jutott a pártállam, ez az államberendezkedés nem működőképes. Az új magyar polgári demokrácia mégsem ezeken az elképzeléseken alapszik, sőt ellenkezőleg, ezek ellenében jött létre. Valami olyasmi történt, mint a francia forradalom idején: ami kétségkívül előrevivőnek tűnt még 1787-ben, az már menthetetlenül elavultnak bizonyult 1789 nyarán.

Ha a régi reformértelmiség mindent demokratizálni akaró reformelképzelései megvalósultak volna, akkor az ország egy olyan közjogi konstrukcióba rohant volna bele, amely bizonyos pontokon a weimari alkotmányra emlékeztetett volna. Sőt számos ponton még a weimari megoldásokon is messze túlment volna.

A konszenzusos demokráciamodellek magyar értelmiségi formája több tekintetben eltüntetni akarta a politikai hatalomgyakorlást, mint olyat, hiszen azt remélte, hogy azt sokban feloldja a szakértői kormányzás, részben kiváltja a területi és szakmai önkormányzatok kiterjedt rendszere, valamint egyszerű automatizmussá teszi a jogállam mechanizmusa, amelybe bedobjuk a tényállást és kipottyan a megoldás, a politikai kormánynak pedig alig van szerepe mindebben. Azt pedig, hogy mit kell csinálni a gazdaságban és a társadalompolitikában, azt majd a szakértő értelmiségiek megmondják.

Csakhogy az elvileg mélységesen demokratikus weimari alkotmány roppant kudarcából a németek tanultak, szörnyűséges tapasztalataik alapján a második világháború után már nem a demokrácia mindenhatóságában, hanem inkább a képviseleti rendszer, a cselekvőképes szövetségi kormány és a hatalommegosztás egyensúlyában próbálták megtalálni az eredményes, ugyanakkor a jogállamiság láncaira helyezett hatalomgyakorlás lehetőségét. Hitler német „népállama” után következetesen kihagyták a bonni alaptörvényből a közvetlen elnökválasztást és a szövetségi népszavazást egyformán.

Az ellenzéki kerekasztal is megpróbált tanulni a korai tömegdemokráciák bajaiból, ezért a ’89-90-es alkotmánymódosítás egyáltalán nem a konszenzusos demokráciamodellek és a weimari koncepció talaján állt.

***

Ha tetszett az interjú, kövess minket a Facebookon, vagy olvass bele a Mérlegen az Alaptörvényben megjelent interjúink részleteibe itt!

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.