Másfélmillió letöltés az Európai Unióban – az adót ki fizeti meg?

A digitális vállalkozások hatására a videókölcsönzőket fokozatosan felváltották a streamingszolgáltatások, a Spotify lejátszási lista lett az új Önök kérték, a Google pedig a személyes könyvtárunkká vált, ahol a cipőfűzéstől a kvantumfizikáig bármire rákereshetünk. De a politikai döntéshozók jelenleg nehezen találnak olyan megoldásokat, amelyek a gazdaság ilyen nagymértékű digitális átalakulásával lépést tartva, hatékony adóztatást biztosítanának. Vajon milyen választ adott erre a kihívásra az Európai Unió?

Ha jogtörténeti szempontból vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a jelenlegi adózási modellek az angol szakirodalomban használt „tégla és habarcs” vállalkozásokra, [1] azaz a fizikai jelenléttel rendelkező vállalatokra lettek tervezve. Ezen rendszerek nem tudják hatékonyan megadóztatni a nagyrészt fogyasztói adatokból profitáló tech-cégeket, amelyek, bár az adott országban szolgáltatást nyújtanak, de fizikailag valójában nincsenek jelen.

A különbséget a számadatok szemléletesen bemutatják: a digitális nemzetközi vállalkozásokat átlagosan csak 8,9%-os adókulcs terheli, a hagyományos nemzetközi üzleti modelleket pedig 23,2 %-os.

Ezt az aránytalanságot az Európai Bizottság is felismerte, és kidolgozott egy ideiglenes megoldást a problémára. Vegyük most górcső alá a Bizottság javaslatát az alábbi logika mentén: 1. ki az adóalany; 2. milyen tevékenység kerül megadóztatásra; 3. mekkora adókulccsal.

A javaslat alapján az adóalany megállapítása kettős feltétel alapján történne: azokra a vállalatokra kell majd alkalmazni, amelyeknek a világszintű éves összbevétele legalább 750 millió EUR, uniós bevételük pedig legalább 50 millió EUR. Ez a rendelkezés azért is szerencsés mert így az ún. „start-up” cégeket vagy a növekedési szakaszban lévő kisebb vállalkozásokat nem sújtaná túl nagy adóteher és nem válna az adó az innováció gátjává.

Az adót az olyan tevékenységekből származó bevételekre kell majd alkalmazni, amelyek esetében a felhasználók nagyobb szerepet játszanak a szolgáltatás nyújtásában (például a keresési előzményeik megosztása által), és amely bevételeket a legnehezebb a jelenlegi adószabályok hatálya alá vonni. Ilyenek például azok, amelyek online hirdetőfelületekből vagy a felhasználók által nyújtott információkból előállított adatok értékesítéséből származnak.

Az adó mértékét a Bizottság mindössze 3%-ban határozta meg. Ezen adótípus jelentőségét mutatja, hogy még ilyen csekély adókulcs mellett is a tagállamok államháztartásában – becslések szerint – 5 milliárd EUR bevétel keletkezne.

Az adó lényeges tulajdonsága az egységesség, hiszen a tagállamok által egyénileg hozott, nem összehangolt intézkedések az egységes piac széttöredezettséget okozhatják.

A Tanács végül nem tudott megállapodni a javaslatról. Bár a tagállamok jelentős része támogatta a megoldást, néhány delegáció alapjaiban kifogásolta a szabályozást. Ezek között volt Svédország, amely saját digitális cégeit védte, és Írország is, ahol kedvező társasági adókulcsának köszönhetően számos tech óriás nemzetközi részlegének központja van. Ez persze nem jelenti azt, hogy a probléma lekerült volna az EU napirendjéről. 2021 elején is folynak az egyeztetések a digitális gazdaság adóztatásáról, és reméljük, már nem sokat kell várni egy valamennyi tagállam által támogatott, egységes szabályozásra.

Az írás az Arsboni Gyakornoki Programjának keretében készült,
melyet a Baker McKenzie és a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda támogatott.
A cikk megírásához az Arsboni a Jogtár adatbázisát használta.

Irodalomjegyzék