Megoldási javaslatot nyilván a kormány sem tett le az asztalra – Interjú Magyarország és az Európai Unió viszonyáról a menekültügyi és migrációs kérdések kapcsán

Magyarország és az Európai Unió menekültügyi és migrációs politikáinak súrlódásairól beszélgetett Szabó Attila Vadasi Viviennel, aki jogászként 1997-től foglalkozik az Európai Unió menekültügyi, migrációs politikájával. Közreműködött Magyarország EU-, és schengeni csatlakozásának előkészítésében, a magyar menekültügyi és migrációs jogi szabályozás uniós harmonizációjának előkészítésében. Minisztériumi tisztviselőként, majd Magyarország Európai Unió mellett működő Állandó Képviseletén részt vett az Európai Unió menekültügyi, migrációs joganyagának, szakpolitikájának fejlesztésében, képviselte a magyar álláspontot az Európai Unió Tanácsa döntés-előkészítő fórumain, illetve Európai Bizottság szakértői ülésein. 2017 szeptemberétől a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület jogi tanácsadója, munkája során az Egyesület ügyfeleiknek, a Magyarországon élő külföldieknek ad tanácsot jogi ügyeikben, és a Menedéket és munkatársait támogatja jogi tanácsokkal.

Fotó: Tim Lüddemann

Szabó Attila 2011 és 2017 között több Európai Visszatérési Alap, Európai Menekültügyi Alap és Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alap által finanszírozott projektben is dolgozott. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának PhD hallgatója, kutatási témája a migráció és jogállamiság viszonya.

Szabó Attila: Azt láthattuk, hogy a Közös Európai Menekültügyi Rendszer (KEMR) a 2015-ös migrációs, menekültügyi krízisben meginog. Többen akkor látták be, hogy egy új rendszerre lenne szükség. Előkerültek azok a gondolatok is, amelyek szerint tulajdonképpen jobb volna nagyobb teret hagyni a tagállamoknak a menekültügyi szabályozásban. Ezzel szemben viszont az volt a szakmai fősodor, hogy egységesebb és erősebb szabályozásra lenne szükség. A sajtóból és az Európai Unió (EU) jelentéseiből, az EU testületeinek jegyzőkönyveiből azt lehet sejteni, hogy leginkább a tagállamok közötti menekültügyi terheket elosztó szabályok nem működtek jól. Kijelenthető-e egyértelműen, hogy a korábbi rendszer nem volt képes megbirkózni azzal a feladattal, amit a humanitárius és nem humanitárius migrációs áramlatok és trendek elé gördítenek?

 

Vadasi Vivien.: A KEMR azon a feltevésen nyugszik, hogy a schengeni térség egy belső határok nélküli térség. Ehhez szükség van arra, hogy egységes szabályok vonatkozzanak azoknak a mozgására, akik szabadon mozoghatnak, de azoknak a mozgására, akik nem mozoghatnak teljesen szabadon. Ez az egyik része a dolognak. A másik része pedig, hogy az EU valamennyi tagállama részese annak az univerzális egyezménynek, amely a menekültek jogállására vonatkozik és természetesen részese azoknak az emberi jogi egyezményeknek is, amelyek nem csak a külföldiek, hanem mindenki emberi jogára vonatkoznak. Ezen jogi instrumentumoknak alapján, illetőleg az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlata alapján alakult ki a KEMR. Az első szempont — a schengeni térség egységességének kényszere — egy nagyon gyakorlatias körülmény, míg a második a nemzetközi jogi normák kényszere. A KEMR fokozatosan fejlődött, kezdetekben még csak a Genfi Egyezmény[1] volt az EU joganyagának a része. Ez most is az, így pedig az ehhez történő csatlakozás az EU tagság feltétele.

Legal Innovation Day

Ismerd meg, milyen jövő vár a jogi piacra!

Másrészt pedig fokozatosan — 1999 óta — fejlődik az EU saját joganyaga is. Deklaráltan menekültügyi normák először az ún. dublini rendelkezések voltak, ezek a schengeni joganyagnak voltak a részei. 1999-ben az Amszterdami Szerződés hatályba lépése teremtette meg a KEMR jogi alapjait, e szerződés írta elő a menekültügyi jogalkotást. Innen jutottunk el oda, hogy mára egy cizellált, és egy reformon is túlesett joganyag jött létre, amelynek irányelvek alkotják a magját.

A menekültügyi és migrációs válság, illetve a tagállamok 2015-ben arra ösztönözték a Bizottságot, hogy vizsgálja felül a rendszert, ami mostanra alakult ki igazából, hiszen többé-kevésbé a válság idejére kellett átültetni a KEMR második szakaszát alkotó jogszabályokat.[2]

Többé-kevésbé „szélcsendes időkre”[3] tervezték ezeket a jogszabályokat, bár a dublini rendeletben azért volt olyan rendelkezés, amely éppen a válságmenedzsmentet célozta. Görögországban például 2011 óta folyamatos válságkezelés zajlott.

Így, egyrészt arra kellett válaszolnia a KEMR reformjának, milyen legyen a menekültügyi rendszer, amikor minden korábbi időszaknál nagyobb számú kérelmező érkezik az EU területére, hogyan lehet felelősséget megosztani. Másrészt, a szolidaritás mellett a tagállamok felelősségét is meg kell erősítenie a reformnak, a felelősséget azért, hogy átültessék és a gyakorlatban is alkalmazzák az uniós előírásokat.

Minden intézményi szereplő is látta, hogy a mostani rendszer — vagy a szabályozás hiányosságai, vagy a végrehajtás hiányosságai miatt — nem volt képes megbirkózni a kihívásokkal. És nem csak a felelősség megosztásával volt baj. Azonban ebben látszott meg, hogy mekkora különbségek vannak a tagállamok között. Akár statisztikai példákkal is alátámasztható, hogy ha egy meghatározott országból érkezik a kérelmező, az egyik tagállamban 95 százalék esélye van arra, hogy ő védelmet kap, egy másik tagállamban pedig ez a szám 10 százalék alatti. Nagyon nagy különbségek voltak, vannak a tagállamok gyakorlatában az uniós előírások, keretszabályok ellenére is. Ezen felül azok a tagállamok, amelyekbe a legnagyobb számú kérelmező igyekezett, azok az ún. másodlagos mozgást próbálták megállítani. Tehát a tehermegosztás igénye két irányból érkezik: egyrészt az első EU-s országok, az ún. frontországok, amelyeknek a területére megérkeznek a kérelmezők, másik oldalról meg azok az országok, ahova a kérelmezők ténylegesen igyekeznek. Ennek a másodlagos mozgásnak számos oka van. Meg is érné kutatni, hogy milyen tényezők motiválják a menedékkérőket.

A reform elemeként megjelenő szabályozási javaslat a másodlagos mozgás okai közül egész egyértelműen a szociális ellátórendszerekre fókuszál, mintha az lenne a fő vonzerő egy menedékkérő számára, hogy egyes tagállamokban milyen szociális ellátást kaphat.

 

De, ha jól értem, akkor most meg az van, hogy a másodlagos mozgást végrehajtó kérelmezőt jelenleg egyáltalán nem illeti meg a kérelmezés joga a másodlagos tagállamban, hiszen a jelenlegi szabályok szerint vissza kellene őt adni az elsődleges tagállamba. Ezek a szabályok azok, amelyek megakadályozzák az angolul „asylum shopping”-nak nevezett jelenséget, azaz, hogy a menedékkérők megpróbáljanak a saját preferenciáik szerinti tagállamokban, akár többen is menekültstátuszért folyamodni. Ez tulajdonképpen egy racionális szabály a tagállami erőforrások hatékony felhasználására. Akkor a rendszer most ebben engedékenyebb lesz és csak a szociális ellátásokat vonja majd meg a helyett, hogy a jelenlegihez hasonlóan már a kérelmezés jogát is korlátozza?

 

Ennek azért több eleme van. Egyrészt az kell hozzá, hogy az első tagállamban regisztrálják az adott személyt menedékkérőként és ujjnyomatot vegyenek tőle, azaz bekerüljön az EURODAC rendszerbe vagy más alapon legyen megalapozva ennek a tagállamnak a felelőssége. Másrészt az, hogy a másik tagállamban is nyújtson be menedékkérelmet. Harmadrészt az kellene, hogy a dublini rendszer hatékonyan működjön. Erre soha nem volt példa. A dublini rendszer hatékonysága mindig nagyon alacsony volt, annak ellenére, hogy már több, mint húsz éve megalkották ennek a rendszernek az alapjait.

Már a mostani szabályozás is egy egyértelműen hierarchikus felelősségi rendet próbál megállapítani – ami alapján azért előfordulhat, hogy egy másik tagállam felelős a menekültügyi eljárás lefolytatásáért, mint amelyik először regisztrálta. A gyakorlatban mégis az a leggyakoribb eset, hogy az a tagállam felelős ahol a kérelmező kérelmét regisztrálták. Ez a rendeletben valójában a sorrend utolsó helyén lévő felelősségi ok. Ez is azt mutatja, hogy hiába jön létre egy nagyon cizellált szabályozás a gyakorlatban, azért a realitások egészen mást mutatnak. Az eljárási szabályok viszonylag részletesek, szabályozzák a megkereséseket és a válaszadásokat, konkrét határidőket szabnak. Amiről viszont nem rendelkeznek, az egy hatékony vitarendezési eljárás és fórum. A gyakorlatban bármely tagállam tudja úgy szabotálnia dublini rendszert, hogy hiába lenne a kritériumok alapján felelős, mégsem veszi át a kérelmezőt.

 

Most több mindenről is beszéltünk: felelősségről, elismerési arányokról, ellátásról stb. Tehát ha jól értem, akkor összességében nagyon sok sebből vérzik a jelenlegi rendszer és ezért volt szükség a reformra. Ezt csak tetézte az a probléma, hogy nagyon-nagy nyomás alá került ez az alapvetően több sebből vérző rendszer és emiatt vált és a tagállamok és az intézményi szereplők számára is sürgetővé a reform. Jól értem ezt? Hogyan áll most ez a reform? Mi ebben Magyarország álláspontja?

Vadasi Vivien

 

A Bizottság hét jogalkotási tervezetet nyújtott be 2016-ban: a dublini rendszer reformjára, az Eurodac-rendszer megerősítésére, az európai menekültügyi ügynökség létrehozására, a nemzetközi védelem megadására és tartalmára, a menekültügyi eljárásra, a kérelmezők befogadási feltételeire, és egy európai áttelepítési keretprogram létrehozására vonatkoznak a javaslatok. . Ezek rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadandó jogszabályok, ami azt jelenti, hogy a két társjogalkotó, az Európai Parlament (EP) és az Európai Unió Tanácsa (Tanács) kell, hogy megállapodjon a jogszabályok szövegében. Ez alapesetben is egy hosszú és nagyon nehézkes folyamat, de a menekültügy politikai vitákban betöltött központi szerepe miatt ez esetben még lassabb a jogszabályok elfogadása.

A tervezetek még az egyeztetés fázisában vannak. Az EP bizottsági ülései és a plenáris ülései nyilvánosak, illetve a Tanács ülések is nyilvánosak, élő, internetes közvetítés van róluk. Innen és az intézmények által készített összefoglalókból rendelkezhetünk információkkal arról, hogyan áll a jogalkotási folyamat.

A csomagon belül vannak viszonylag egyértelmű vagy széleskörű támogatással bíró tervezetek, amikkel kapcsolatban technikailag akár már megállapodásról is beszélhetünk, de politikailag még nem jutottak egyetértésre a társjogalkotók és vannak nyilván olyan elemei ennek a csomagnak, amik a kezdetektől fogva ellentmondásosak voltak. Nagyon megosztó javaslatokat is tartalmazott a bizottsági javaslat, ilyen a dublini szabályozásra vonatkozó bizottsági javaslat és az abban szereplő állandó relokációs (áthelyezési) rendszer. Sajtó információk alapján úgy tűnik, hogy ebben megfeneklettek a tárgyalások.

Ezzel szemben azért nem csak a Magyarországnak és a V4 országoknak voltak kifogásai. A tagállamok között továbbra is nagy különbség van a menedékkérelmek számában, a menekültügyi rendszerekben és azok leterheltségében. Igazából nem úgy tűnik, hogy ez a javaslat a realitásokra is reagálna, mert továbbra sem ad választ arra a kérdésre, hogy miért maradnának a kérelmezők az elosztást követően Portugáliában, Litvániában vagy akár Magyarországon.

A vitához hozzátartozik az is, hogy mit tekintünk leterheltségnek. Az a tagállam leterhelt, ahová az a kérelmezők megérkeznek és a menekültügyi eljárás megindul vagy az, ahová igyekeznek és amelyiknek integrálnia kell a védelemben részesített személyeket?

Ezek miatt a törésvonalak miatt nem igazán látom, hogy egy platformra lehetne helyezni mondjuk Németországot és Olaszországot. A Bizottság, úgy látom, hogy az eredeti javaslatában nem a különbségek áthidalására törekedett. Ezt az is mutatja, hogy az áthelyezés kötelezettsége alól menedékkérőnként 250 ezer euró megfizetése ellenében lehetett volna mentesülni. Ez elég irreális javaslat volt és szinte magától kiváltotta a negatív a reakciókat a tagállamok részéről.

A magyar kormány közvélemény előtt kifejtett álláspontja az, hogy a lehető legkevesebb menedékkérőnek kellene megérkeznie az EU területére, tehát, a menedékkérelmeket már az EU-n kívül fel kell dolgozni és, legalább is szavakban, arra törekszik a magyar kormány, hogy azokat az országokat, ahonnan az EU területére érkeznek a migránsok, kell úgy támogatni, hogy a migránsok és a menedékkérők már el se induljanak onnan. Ez a menekültügyi fókusza a kormány álláspontjának, a másik pedig, hogy azokat is meg kell akadályozni, hogy az EU területére jussanak, akik nem jogosultak semmilyen védelemre, “csak” a jobb megélhetés reményében érkeznek ide, elsősorban a határőrizet fejlesztésére kell az EU-nak összpontosítani és a menekültügyi kérdéseket az EU-n kívül kell elrendezni.

A magyar kormány képviselői a Tanács döntés-előkészítő és döntéshozó fórumain ki tudják fejteni álláspontjukat, támogatókat kereshetnek. Emellett a kormánypárt képviselőkkel rendelkezik az Európai Parlamentben, így az EP álláspontjában is próbálhatják a magyar kormányzati szempontokat megjeleníteni.

A magyar kormányzatnak kettős problémája van. Az egyik probléma az volt, hogy 2015-ben a válság kapcsán az EU nagyon lassan reagált a válságra és már amikor Magyarországon is soha nem látott számban megjelentek a(z Európán kívüli országokból) menedékkérők, akkor az EU még mindig a nyugat-balkáni (elsősorban koszovói) menedékkérőkkel volt elfoglalva és egyszerűen nem reagált a problémákra. Másrészt pedig úgy látta a magyar kormányzat, hogy amikor végre reagált, valódi megoldások helyett, csak a relokációt próbálta erőltetni a Bizottság, ahelyett hogy ténylegesen a problémák gyökeréhez nyúlt volna hozzá.

A Bizottság nem csak a KEMR reformja, hanem a migráció terén is nyújtott be javaslatokat, amik egyrészt a külső határ őrizetének megerősítésére vonatkoznak, az ezért felelős ügynökség megerősítésére, a visszatéréséi politikák fejlesztésére, az embercsempészet elleni fellépésre vonatkoznak. Számos olyan javaslat is született, ami a magyar kormány szívének is kedves, a KEMR reformjában azok nincsenek benne, viszont a migráció kezelésére vonatkozó uniós csomagokban ezek azért benne vannak. Ettől függetlenül, úgy látom, hogy a magyar kormányzat is a menekültügyre összpontosít, és csak azt hangsúlyozza, hogy mi az, amivel nem tud egyetérteni és a KEMR-reformmal kapcsolatos megoldási javaslatot a kormány sem tett le az asztalra. Az ún. Schengen 2.0 javaslatcsomag 2016 áprilisában volt az utolsó javaslat, amit a magyar kormány bemutatott. Abban az előbb elmondott elvek jelentek meg: külső határok őrizetének javítása, EU-val szomszédos térségek bevonása a határőrizet fejlesztésébe, a menekültügy EU-n kívülre helyezése, a dublini rendszer „visszaállítása”, a visszaélők elleni fellépés, a védelemre nem jogosultak visszatérésének fokozása, konkrét javaslatok nélkül.

 

Azt hallom ki az általad elmondottakból, hogy a magyar kormány véleménye szerint maga az eljárás és az egyéb menekültügyi szabályok közömbösek, hiszen ezt a kérdést nem az EU területén kellene kezelni. Ebből egyrészt az következik, hogy valamiféle partnerséget, szövetséget kell kiépíteni az EU külső határain elhelyezkedő országokkal annak érdekében, hogy az ő területükön megtörténhessen a menekültügyi eljárás lefolytatása. Az egy külön kérdés, hogy ennek mi a realitása diplomáciai, politikai, biztonsági szempontból. Úgy látom nagyon sok a bizonytalanság ebben a folyamatban. Mi az, amit reálisan várhatunk ettől? Megvalósul-e a reform?

 

Igazából a részletek nem láthatók, mert a magyar kormány kommunikációja csak azokra a területekre fókuszál, amiket korábban említettünk és nem mutat be a közvéleménynek és a szakpolitikai szereplőknek részletes és koherens álláspontot. Az a két elem jelenik meg, hogy a határvédelemre kell fókuszálni, és hogy az EU területén kívül kell kezelni a menekültügyet, ez az, amit a kormányzat hangsúlyoz. Az pedig nem látszik, hogy mit gondol a menekültügyi eljárások közelítéséről vagy mondjuk az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal (EASO) ügynökséggé alakításáról. Talán a szuverenitás hangsúlyozásából lehet arra következtetni, hogy a migráció és a menekültügy területén is a nemzeti döntések megőrzésére törekszik a magyar kormány, de erre nem látunk igazából rá.

Nagyon sok a bizonytalanság ezekben a kérdésekben. Egyrészt megosztottság van a tagállamok között és az sem látható a téma iránt érdeklődők számára sem, hogy meddig kezeli csomagként ezt a reformot. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy “leszalámizva” meg lehessen állapodni a reformokról. Ezek a kérdések már jóval túlmutatnak a szakmai viták szintjén és a tagállamok által követett politikai irányvonalakat tükrözik. Az EU-s döntéshozatali rendszer sajátossága is növeli a bizonytalanságot. Az EP társjogalkotóként igyekezett előre kialakítani az álláspontját, a Tanács viszont a leginkább megosztó javaslatokban nem képes erre. Ez nehezíti is a tárgyalást, hiszen a két fél nem tud párhuzamosan együtt haladni és rugalmasan reagálni a másiknak az álláspontjára és így elérni egy kompromisszumot. Másrészt, az EP tárgyalási mandátuma hamarosan véget ér erre a ciklusra, a jövő évben EP választások lesznek, ami azzal a következménnyel jár, hogy az el nem fogadott jogalkotási javaslatokban új mandátumot kell a következő ciklusnak kialakítania. Ez akár több évvel visszavetheti a tárgyalásokat.

Ami biztos ebben a folyamatban, az a bizonytalanság. Nem lehet látni, hogy mi lesz a reformnak az útja. Nem lehet látni, hogy mikor valósulnak meg a reformnak az elemei, azt sem, hogy mikor következnek be, bekövetkezhetnek-e a tagállami álláspontokban változások.

A tagállami politikákban a menekültügy és a migráció annyira átpolitizálódott, hogy ez ellehetetleníti a tényeken alapuló társadalmi vitát. A félelmek és a politikai irányvonalak, amik befolyásolják a vitát és nem a tények vagy nem azok a — akár gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális — prioritások, amelyek ezeket a vitákat egy szakmai mederben tudnák tartani.

Azt lehet hallani a sajtóból, hogy a tanácsi elnökségek folyamatosan teszik le a kompromisszumos javaslatokat az asztalra és ezek már viszonylag távol vannak a bizottság eredeti javaslataitól. Az elnökségi javaslatokban a kérelmezők elosztása kapcsán az fogalmazódik meg, hogy nem egy általános elosztási rendszerre van szükség, hanem egy olyan elosztási rendszerre, ami akkor aktiválódik, ha egy tagállam nagy nyomás alá kerül. Nem lehet tudni, hogy mi lesz magával ezzel a rendszerrel, milyen tartalommal lesz elfogadva a jogszabály és hogy lesz-e olyan válsághelyzet valamelyik tagállamban, ami aktivizálja az elosztási mechanizmust. Ha az eredeti bizottsági javaslatot vesszük alapul, akkor nagyjából Svédország és Németország lett volna képest a kritériumoknak megfelelni,[4] az ő esetükben aktiválódott volna az áthelyezési rendszer, nem Görögországon, hanem Németországon segített volna a mechanizmus.

 

A jövőre irányuló spekulációból menjünk egy pillanatra vissza a múltba. Említetted az ún. relocation-t, az áthelyezési rendszert, amit az EU megalkotott. Ez olyan kontextusban merült most fel, hogy ez állandóvá válhat, része lehet a rendes eljárásnak a reform részeként. Eddig nem vált külön a beszélgetésünkben a relocation (áthelyezés) és a ressetlement (áttelepítés), pedig azt gondolom, hogy ezek a relocation egy nagyon fontos ügy az EU-ban 2016 óta. Gondolok itt elsősorban arra, hogy a megalkotott rendszerben foglal elvárásokat Magyarország nem teljesítette. E helyett a Bíróságon támadta meg a rendszer megteremtő jogi aktust. Hogyan értékeled te a rendszer létrejöttét és alkalmazását?

 

Nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk a relocation és a resettlement között. A resettlement, azaz az áttelepítés, azoknak az EU-n kívül tartózkodó menekülteknek az áttelepítése az EU területére, akik esetében már egy alapos szűrővizsgálatot is lefolytathatott az adott tagállam. Ennek a tagállamnak az egyedi döntése, hogy kiket fogad be, de az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága az érintett személyeket már regisztrálta. Az áttelepítés teljesen önkéntes az adott tagállam részéről.

Amit az Európai Bizottság folyamatosan ösztönzött és amire vonatkozóan rendelettervezetet is mutatott be, az az, hogy az EU – a Tanács – közös tervet fogadjon el az áttelepítésre[5]. Az adott tagállamok szuverén döntéseit összesítve az EU egésze egy nagyobb számot képes vállalni. Én úgy gondolom, ez politikailag jelentősebb, mint az egyes tagállamok egyenként kisebbnek tűnő számai. A Bizottság az egyes tagállamoknak ezeket az erőfeszítéseit ösztönözte pénzügyi eszközökkel és akár politikai szerepvállalással is. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága részéről is az volt elvárás, hogy az EU folyamatosan növelje azoknak a menekülteknek a számát, akiket a tagállamok áttelepítenek a területükre. De hangsúlyozom, a döntés az áttelepítési programok megvalósításáról és az egyedi áttelepítési esetekről is a befogadó tagállamok és hatóságaik kezében van.

Vannak statisztikák,[6] de az EU azért nem a legnagyobb resettlement térség. A leginkább meghatározóak Kanada és az Egyesült Államok.[7] Korábban nagyjából évi 70-80 ezres kerete volt az Egyesült Államok áttelepítési programjának (2018-ra 45 ezer a keretszám), az EU ettől jóval szerényebb, 22 ezer menekült áttelepítését vállalta 2016-ban. A tagállamok között is nagy különbségek vannak. Svédország például hagyományosan, évtizedek óta áttelepítési programokat működtető ország, más tagállamok jóval később kapcsolódtak be és kisebb vállalásokat tettek, beleértve Magyarországot, amely 2011-től tette lehetővé egyáltalán, hogy áttelepítési programok megvalósuljanak a gyakorlatban.

Az azóta Magyarországra áttelepített menekültek száma összesen nem éri el az ötvenet. Ez teljesen szimbolikus és nem is működött túl sokáig, 2016 volt az utolsó év, amikor áttelepített menekült érkezett Magyarországra. Az áttelepítés egyébként akár a kormánynak a menekültügyben képviselt álláspontjába is beleilleszkedhetne, hiszen maga kiválasztás, a szűrés, így a nemzetbiztonsági szűrés folyamata ezekben az esetekben az EU-n kívül zajlik. Ezen felül, az áttelepítési programok lehetőséget biztosítanak a leginkább sérülékenyek, betegek, kínzás áldozatai, gyerekes családok számára is. Az ő „valódi” védelmi igényeiket lehetne szem előtt tartani, hogy védelemben részesülhessenek, és ne kelljen igénybe venniük az embercsempészeket, és ne jogszerűtlenül kelljen bejutniuk az EU területére. Ez így a magyar kormányzat kommunikációjába is beilleszthető lenne, mégsem él ezzel a lehetőséggel.

A relocation, az áthelyezés pedig az EU-n belüli tehermegosztás egy javasolt módszere, amiről korábban már beszéltünk. A relocation akkor merült fel elsőként, amikor Málta volt különösen nagy nyomásnak kitéve, hogy EU-s terminológiával éljünk. A Máltára érkező, nemzetközi védelemben részesített, tehát vagy menekült vagy kiegészítő védelemben részesített személyeket fogadták be a tagállamok teljesen önkéntes alapon. Ez volt 2010-11-ben az úgynevezett EUREMA projekt. A kísérleti projekt tapasztalatai megmutatták, hogy megfelelő tájékoztatás hiányában, illetve a kérelmező akaratának figyelembevétele nélkül a relokáció nincs sikerre ítélve. Nagyon kevesen kívántak olyan tagállamokba költözni, amiknek a létezéséről korábban még csak nem is tudtak. Másrészt, akik átköltöztek egy másik tagállamba, szembesülniük kellett azzal, hogy nem ismerik az adott ország nyelvét, ezért korlátozottak a munkavállalási lehetőségeik, a mindennapi életben nem nagyon tudnak részt venni, így azok az emberek, akik hajlandóak voltak eljönni mondjuk Magyarországra, nagyon hamar úgy döntöttek, hogy inkább visszatérnek Máltára.

A 2015-ös relokációs határozatokról[8] érdemes tudni, hogy az első relokáció önkéntes volt és csak Görögország és Olaszország megsegítésére vonatkozott. A Bizottság úgy mutatta be ezt a megoldást, mint a szolidaritás eszközét a nagy nyomásnak kitett tagállamok számára. Amikor a Tanácsnak erről döntenie kellett, az volt az időszak, amikor Magyarországra talán a legnagyobb számban érkeztek a menedékkérők. Ha meg is lett volna a politikai szándék, akkor is nagyon nehezen lett volna képes Magyarország eleget tenni ennek az elvárásnak.

A második esetben a Bizottság úgy látta, csak akkor működik az áthelyezés, hogy ha tagállamokat kötelezik a kérelmezők befogadására adott keretszámok alapján.[9] Ez már nyilván jóval nagyobb politikai ellenállást váltott ki Magyarország és más tagállamok részéről, Románia és a többi V4 ország sem értett egyet ezzel a javaslattal.[10]

A két határozat egyértelmű kritériumokat támasztott. Olyan kérelmezőket lehetett áthelyezni, akiknél nagy volt a valószínűsége, hogy védelemre jogosultak. Ennek igazolására objektív kritériumként az állampolgárságot határozta meg a két határozat. Az EUROSTAT statisztikák alapján azokat az országokat vették fel a listára, ahonnan származó kérelmezőknek több mint a hetvenöt százaléka jogosult volt a védelemre az EU tagállamaiban. Így előfordulhatott olyan ország is a listán, ahonnan csak nagyon kis számú kérelmező érkezett, de nagy részüket védelemben részesítették.[11] Egy ilyen ország gond nélkül felkerült erre a listára, míg például a Magyarországra nagy számban érkező afgán állampolgárok származási országa nem került fel. Célszerű lett volna a nagyságrendiséggel is foglalkozni, de ez nem volt kidolgozva. A relokáció erőltetésének a következménye volt egyrészt, hogy még jobban polarizálódtak a tagállamok, másrészt gyakorlatban pedig az volt látható hogy a két relokációs határozattal összesen 160 ezer ember elosztását tervezték és ennek csak a töredékének az áthelyezésre került sor.[12] A gyakorlatban pedig az sem biztos, hogy azok esetében, akiknél ténylegesen megvalósult a relokáció, még most is ott vannak, abban a tagállamban, amelyik befogadta őket. Nehézkes volt maga az eljárás is, illetve 2015-ben azért a Földközi-tenger középső részén jóval kevesebben érkeztek menedékkérők, így Olaszországnak a kezdetekben nehézséget jelentett az is, hogy egyáltalán felajánljon embereket.

 

Van az EU-s jogalkotásnak egy másik vetülete is, az úgynevezett New Partnership Framework.[13] Ez is benne van a migrációs agendában és nagyon fontos is számunkra, hiszen, mint láttuk a magyar koncepcióban és egyre inkább az EU politikájában is, nagyon fontos szerepet kapnak az EU-n kívüli államok. Nagyon sokat hallani arról is, hogyan működik együtt az EU több szálon Afrikával és arról is, hogyan kellene ennek az együttműködésnek kinéznie. Számomra úgy tűnik senkinél nincs ott a bölcsek köve ennek a komplex kérdéskörnek a megoldásához. Azt is fontos hangsúlyozni, ha erről beszélünk, hogy ez a megközelítés azonban nem egy új keletű dolog. Mi lehet az EU konkrét célja, túl a migráció kezelésének általános és absztrakt célján, ezzel az új partnerségi keretrendszerrel? Az a cél, hogy az elutasított menedékkérőket vissza lehessen adni ezekbe az országokba vagy az, hogy minél kevesebb ember induljon útnak ezekből az országokból esetleg az, hogy minél szabályozottabb keretek között induljanak útnak a vándorok? A korábban elhangzottakból az következne, hogy a magyar kormány nagy barátja ennek a megoldási keretrendszernek. Kérlek arra is térj ki, hogy ez így van-e!

 

New Partnership Framework címmel 2016-ban jelentett be az Európai Bizottság egy csomagot[14]. Ennek olyan elemei vannak, amik már korábban is működtek, illetve a migráció úgynevezett külkapcsolati dimenziójának korában is a részei voltak. A migráció külkapcsolati dimenziója azt takarja, hogy az EU a migrációt komplexen kísérli meg kezelni, ami azt jelenti, hogy nem csak azokkal a kérdésekkel látja szükségesnek foglalkozni, amik akkor jelentkeznek, amikor már valaki bent van egy tagállam területén vagy kérelmez vízumot és/vagy menedéket kér, hanem az azt megelőzően felmerültekkel is. A partnerségi keret alapján az adott országgal való kapcsolathoz igazított megállapodások (ún. kompaktok) jöhetnek létre. A partnerségi keret központi eleme az EU és Afrika, illetve a Földközi-tenger térsége közötti együttműködés, de számba veszi a már működő együttműködési formákat is. Ilyen mondjuk akár magas szintű migrációs párbeszédek (High Level Dialogues), az Európai Szomszédságpolitika, a Vallettai csúcs, vagy a Nyugat-balkáni vezetők találkozója. A Törökországgal folytatott együttműködési is beleérthető ebbe az új partnerségbe. Mind az EU-Afrika, mind az EU-Törökország együttműködés esetében korábban létrehoztak egy közös pénzügyi eszközt.[15] A Bizottság felveti, hogy a már meglévő pénzügyi eszközök alkalmazása során a migrációkezelés javításának biztosítsanak prioritást, az EU-Afrika és EU-Törökország pénzügyi eszközökben rejlő valamennyi eszközt használják ki, és az Európai Szomszédságpolitika támogatását célzó pénzügyi forrásokat is fordítsák az eddig is már folyósított támogatásokon felül kifejezetten a migrációs partnerség támogatására. Sok komplex együttműködési folyamat van, amit ez az új partnerségi keretrendszer próbál egy közös platformra helyezni. Látható, hogy nincsen egy minden országra alkalmazható megoldás. Vannak a már korábban létrejött folyamatok, mint a Rabati vagy a Vallettai Konferencia, amik az EU-Afrika együttműködést próbálták új alapokra helyezni. A Nyugat-Balkánnal folytatott együttműködés erősítése, ami a magyar kormányzat nagyon hangsúlyos követelése volt az EU felé 2015-ben, a nyugat-balkáni migrációs útvonal kapcsán sajnos nem szerepel hangsúlyosan e partnerségi keretben. Az új partnerségi keret csak a kereteket adta meg a meglévő folyamatok hatékonyabbá tételére vagy új alapokra helyezésére. A Bizottság és az Európai Külügyi Szolgálat 2017 szeptemberéig rendszeresen beszámolt a partnerségi keret megvalósításáról.

Nagyjából 2006 óta törekvés az EU részéről, hogy a migrációt a külkapcsolatok részének tekintse, és fordítva, a migrációban is jelenjenek meg azok a külkapcsolati elemek, amelyek a migráció kezelésének — bár ezt a kifejezést a magyar kormány nem szereti — hatékonyabb eszközrendszerét biztosítják.

Ami Afrikát illeti, itt megint több folyamatról beszélünk. Volt Rabatban, majd Vallettában is egy konferencia, amelyeken az afrikai és európai országoknak egy csoportja vett részt, ugyanakkor az új, az EU-Afrika közötti együttműködés most határozottan az EU és az Afrikai Unió (AU) közötti együttműködésre fókuszál. Én úgy látom, hogy minden lehetséges eszközt próbál az EU megragadni azokkal a kibocsátó és tranzitországokkal, amelyekkel szükségesnek tartják és/vagy amelyek hajlandóak együttműködni, hogy megfelelő együttműködési kereket alakítson ki. Az EU és az AU az ENSZ-szel közös munkacsoportot (task force) hozott létre a líbiai helyzet kezelésére, az EU az IOM-mel együttműködve támogatja a Líbiában tartózkodó külföldiek önkéntes hazatérését, a UNHCR-rel együttműködve a leginkább sérülékeny menekültek humanitárius evakuációját támogatja. Ezen túl az új partnerségi keret próbálja becsatornázni az egyes tagállamoknak a bilaterális alapon folytatott együttműködését is.

A Bizottságnak új partnerségről szóló közleménye meghatározott országokat nevesített, ebben Tunézia, Niger, Mali benne voltak (az ázsiai országok közül rövid távú prioritásként Jordániát és Libanont, középtávon Afganisztánt és Iránt említette a bizottsági közlemény). Líbia nyilván megkerülhetetlen, de ott probléma lehet, hogy kivel tárgyal az ember – az EU a Nemzeti megegyezés kormányát támogatja.[16]

A migráció kezelésében az mindig megjelenik célként, hogy rendezettebb migráció jöjjön az EU-ba. Ezt a magyar kormány nem támogatja, mert a kormány azt mondja, hogy semmilyen migráció ne jöjjön az EU-ba. Az EU azt is szeretné, hogy ez a rendezettebb migráció ez jobban feleljen meg az EU és tagállamai gazdasági, munkaerő-piaci érdekeinek. Ne jöjjön rendezetlen migráció, tehát az irreguláris migráció mértéke csökkenjen, jöjjenek létre kvázi puffer zónák az Unión kívül. Ez utóbbit már nem az új partnerségi keretben, hanem a 2018 júniusi Európai Tanács után megjelent bizottsági dokumentumok („non-paperek”) is tartalmazzák. Megvizsgálják a lehetőségét az EU-n kívüli – ún. regionális partra szállítási – központok létrehozásának, ahol menedékkérőket helyezhetnek el, azt, hogy a határőrizet és az EU terminológiában illegális migráció elleni fellépés feladatait az EU ezekbe az országokba szervezze ki. Emellett egyre hangsúlyosabb helyen szerepel az uniós dokumentumokban, hogy azoknak az esetében, akik semmilyen jogcímen nem tartózkodhatnak, legyen hatékonyabb és sokkal gördülékenyebb a visszatérés mechanizmusa, akár önként, akár visszafogadási eljárások keretében. A három cél komplexen jelenik meg: a legális csatornák normalizálása és szélesítése is, ami a magyar álláspontnak nem felel meg; szűrő feladat is és a migráció külkapcsolati dimenziójában megjelenik a fejlesztési politika is, azaz az irreguláris migráció mértékének csökkentése az által is, hogy ne legyen anyagi szükség vagy, hogy minél kevesebb legyen az az anyagi kényszerítő körülmény, ami miatt kénytelenek az emberek elindulni és máshol keresni a boldogulásukat.

Amikor az új partnerségi keret megjelent, akkor a kormányzati nyilatkozatokban megjelent az a kritika is, hogy továbbra is Afrikára és a délről északra haladó migrációs útvonalakra koncentrál a Bizottság, és például a nyugat-balkáni országok ki vannak hagyva ebből az együttműködésből és annak nyilván a pénzügyi ösztönzőiből is. Másrészt, az is, hogy a migráció komplex kérdéséből a migráció legális útra terelését a magyar kormányzat elutasítja. A magyar kormányzat álláspontja az, hogy az EU-nak nincsen szüksége kívülről jövő migrációra, belső erőforrásokkal megoldhatóak a munkaerő-piaci, gazdasági igények és különben is, minden tagállam szuverén joga, hogy eldöntse, kit fogad be és kit nem. Ez utóbbi továbbra is így van természetesen, ezen az új partnerség, illetve a migráció és külkapcsolatok fejlődése nem változtat.

Magyarország 2015-ben nagyon sokáig szorgalmazta, és minden eszközzel kész volt támogatni, hogy legyen a nyugat-balkáni államokat is magában foglaló magas szintű konferencia, ugyanúgy, mint az EU-Afrika konferencia. Végül is Luxembourgban valósult meg a Nyugat-balkáni vezetők találkozója. A magyar kormány ezt sikerként könyvelheti el, ugyanúgy, mint a határellenőrzés megerősödését, az EU határőrizeti szervének a megerősítését, a visszatérések számának növekedését, de objektíven szemlélve azt is szükséges látni, hogy ezek az elemek valójában mindig is az EU migrációkezelési csomagjának részei voltak, nem magyar találmányok.

 

Az utolsó kérdéskörhöz értünk, ami a menekülteket és egyéb harmadik országbeli állampolgárokat támogató civil szervezetekről szól. Azt talán mindannyian tudjuk, hogy a magyar kormány kifejezetten törekszik a menekülteket, menedékkérőket segítő magyarországi civil szervezetek munkájának megnehezítésére. A külföldről is támogatást kapó szervezetek regisztrációja és a „Stop Soros” törvénycsomagban foglalt Btk. módosítás és különadó, mind az ő megfélemlítésüket célozzák.  Most azonban nem a magyar helyzetre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy mi az Európai Unió viszonya ezekhez a szervezetekhez. Talán arról kellene először beszélnünk, hogy mi is az Európai Unió Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alapja (MMIA). Mi ez az alap és mi célt szolgál?  

 

Az MMIA a 2014-2020-as költségvetési időszakra jött létre. Az EU 7 éves költségvetési időszakokkal, pénzügyi keretekkel dolgozik. A korábbiakban már voltak menekültügyi, integrációs és a migrációból a visszatérésre összpontosító alapok, ezt a széttagoltságot szüntette meg elviekben az MMIA. Egy pénzügyi eszköz ernyője alá hozta az ezeket a szakpolitikákat támogató forrásokat az EU. Az MMIA-ból akár a gyakorlat, akár a szakpolitika fejlesztését, akár az ezekkel a kérdésekkel foglalkozó szakemberek képzését, akár közvetlenül a menedékkérőket, migránsokat támogató programok részesülhetnek támogatásban, illetve külön pénzügyi támogatást nyújt az EU ennek az alapnak a keretében az áttelepítésekhez, áthelyezésekhez is. Az integráció terén nagyon fontos, hogy egyáltalán megjelent maga az integráció az alapnak a címében, illetve az intézkedési területeken is, mert az integráció, tehát a külföldiek társadalmi beilleszkedésének elősegítése terén nincs harmonizációs lehetősége az EU-nak, kizárólag az egyes tagállami intézkedéseket tudja támogatásban részesíteni.

A visszatérés terén a korábbiakban meghatározottak szerint az önkéntes hazatérés elősegítése a cél és ehhez kapcsolódó szolgáltatások nyújtása.

Ez egy ún. közös irányítású alap, ami azt jelenti, hogy az Európai Bizottság az alap forrásainak egy része felett rendelkezik, másik (nagyobb) része felett pedig a tagállamok rendelkeznek. Minden tagállamban vannak felelős hatóságok, Magyarországon ez a felelős hatóság a Belügyminisztérium. A felelős hatóság alakítja ki az alap munkaprogramját, illetve elfogadnak kétéves munkaprogramokat, amikben meghatározzák azokat a stratégiai célkitűzéseket, amit az adott tagállamban támogatandónak ítélnek. Ezekre a stratégiai célkitűzésekre és az itt meghatározott feladatokra írnak ki pályázati kiírásokat, amikre állami, nem-kormányzati, egyházi szervezetek egyaránt pályázhatnak. Ezt a pályázatot tehát a tagállami kormányzat írja ki és a felelős hatóság bonyolítja azt le a Bizottság által akkreditált pályázati rendszeren belül. Az alap működtetésének a teljes rendszerét a Bizottság jóváhagyja, de ezen túl az alapban allokált összeg elosztásába vagy a pályáztatásba igazából a Bizottság nem szól bele. Annyi megkötés van, amit az alapot létrehozó rendelet tartalmaz, hogy az allokált összeg meghatározott, 20-20%- át, a menekültügyre és a legális migrációra (beleértve a külföldiek integrációját) kell fordítania a tagállamoknak. Ezzel azt akarta elkerülni a jogalkotó, hogy a tagállamok nehogy ezzel a lehetőséggel visszaélve az összes forrás túlnyomó részét a visszatérésre csoportosítsák.

Sajnálatos módon a magyar kormányzati felelős hatóság által üzemeltetett honlapon megjelent egy aláírás nélküli közlemény 2018 januárjában, ami a már meghirdetett pályázati kiírásokat vonta vissza. Ez a pályázatok leadási határideje előtt pár héttel történt. A lehetséges pályázókat addig nem tájékoztatta senki sem a döntés hátteréről. Azt érdemes tudni, hogy a visszavont pályázati kiírások a menekültügyi ellátórendszer fejlesztését, a szakemberek képzését célozzák, de például az ingyenes jogi segítségnyújtás fejlesztésére vonatkozó pályázatokat visszavonták. Az idegenrendészeti őrzött szállások fejlesztését, az ott nyújtott szolgáltatásokra vonatkozó kiírást szintén visszavonták. Tehát nem csak a civil szervezetek, hanem állami hatóságok is kárvallottjai ennek a visszavonásnak.

Természetesen a felelős hatóság szabadon dönthet arról, hogy az adott kétéves munkaprogramon belül mikor írja ki ezeket a pályázatokat és mikor értékeli azokat. Ennek van nyilván kockázata, mivel ez a pénzügyi időszak 2020-ig tart, így az alap keretéből 2022-ig valósíthatók meg projektek, és már 2018-at írunk. A hétéves munkaprogram egészéhez képest vizsgálhatja az Európai Bizottság, hogy mit jelent a pályázati kiírás visszavonása és az, hogy azóta sem írta ki a felelős hatóság ezeket a pályázatokat és semmilyen információt nem jelentetett meg azzal kapcsolatban, hogy tervezi-e vagy hogyan tervezi a pályáztatást a következő évekre megoldani. Az merülhet fel kockázatként, hogy Magyarország kormánya meg tudja-e valósítani az MMIA nemzeti programjában a vállalt stratégiai célkitűzéseket a fennmaradó időszakban.

A döntésnek igazából csak anyagi következményei lehetnek. Az a kockázat, hogy az érintett összeg teljes mértékben elveszik Magyarország számára, mert nem lesz képes kifizetni azt. Ezen kívül politikai következményei lehetnek a visszavonásnak, de már nem erre a pénzügyi időszakra vonatkozóan: idén jelent meg az új jogalkotási javaslat a következő pénzügyi időszakra. A pályázati kiírások visszavonása, az, hogy azóta sem jelentek meg kiírások, nem erősíti a magyar tárgyalási pozíciót, hiszen úgy tűnik, mintha Magyarország nem tartana igényt erre a forrásra.

 

Az Európai Bizottság és az Európai Parlament szerepéről még nem beszéltünk e körben. Pedig bizonyos ügyekben – például a Sargentini-jelentés kapcsán – látszik, hogy ezek a szervek kritikusak Magyarországgal kapcsolatban. Érdekes kérdés, hogy van-e esélyük beavatkozni akár az MMIA körüli folyamatokba, akár a civil szervezetek segítésébe. Tehet bármit az Európai Bizottság vagy a Parlament azért, hogy a visszavonás kárvallottjai forrásokhoz jussanak az alapból? Vagy segíthetnek ezek a szervek más formában?

 

Az Európai Bizottság most is rendelkezik ennek az MMIA bizonyos hányada fölött, viszont ez a forrás csak a több tagállamot érintő, újító jellegű kezdeményezéseket fedi le. Azokat a tevékenységeket, amikre a visszavont pályázati kiírások vonatkoznak, a Bizottság rendelkezésére álló keret nem képes pótolni.

A jövőbeli jogalkotási javaslatnál a tagállamok nyilván nem ebből a negatív magyar példából indulnak majd ki, álláspontjukat valószínűleg az érdek határozza meg a Tanácsban, hogy maguknak minél nagyobb szerepet szerezzenek ennek az alapnak a menedzselésében a Bizottsággal szemben. Ezt a jogalkotási javaslatot is az Európai Parlament és a Tanácsközösen fogadja majd el. Ez azt jelenti, hogy a Parlament jeleníthet meg esetleg olyan álláspontokat, amik a nem kormányzati szereplők, civilek érdekeit jobban védik. Ez önmagában megoldást nem nyújthat, mert a másik része ennek a problémának az, hogy minél több szereplőt vonunk be, annál nehézkesebb lesz a pályáztatás folyamata, lassabb a pénzeszközök lehívása.

A pályáztatás visszavonása, elmaradása kapcsán csak a józan észre és a fiskális megközelítésre lehet alapozni, azaz arra, hogy ha nem használjuk fel, akkor ez az összeg Magyarország számára elveszik.

A visszavonás által érintett összeg a magyar költségvetés egésze szempontjából sem jelentős összeg, viszont az erre a területre fordított összegekhez képest lehet egy jelentős összegnek tekinteni. [17] Nyilván ez azért van így, mert a magyar kormányzat összességében nem fordít túl sokat erre a területre, így külföldiek társadalmi beilleszkedésének elősegítésére célzottan nem fordít semmit. A menekültügy vonatkozásában is főképp a menekültügyi hatósági rendszer működtetése, illetve a menedékkérők és egy rövid ideig a védelemben részesítettek ellátása az, ami költségként megjelenik. Azon civil és egyházi szervezetek számára, amelyek valójában állami feladatot ellátva végzik el ezt a munkát — tehát a menedékkérőknek és a Magyarországon tartózkodó védelemben részesítettek, más külföldiek számára is segítséget nyújtanak a jogi segítségnyújtás, a munkához, az oktatáshoz való hozzáférés terén, a lakhatáshoz jutásban — ez súlyos érvágás. Számos esetben, különösen a lakhatás terén, ez azt is jelenti, hogy ezek a feladatok ellátatlanok maradnak.

A Bizottság rendelkezésére áll az ún. public consultation, nyilvános konzultáció is, mint eszköz, amivel sok esetben jogalkotási javaslat benyújtása előtt vagy gyakorlati kérdések feltérképezése során élni is szokott. Ebben a konzultációban a kormányzati, nem-kormányzati szereplők is ugyanúgy részt vehetnek, beadhatnák javaslatokat, kitölthetik a kérdőíveket.

Emellett a Bizottságnak bármikor van lehetősége megkeresni érintett szervezeteket. Amikor a Bizottság látogatást szervezett a Magyarországra a menekültügyi helyzet megismerésére, akkor úgy tudom, hogy kifejezetten megkerestek kormányzati és civil szervezeteket, akikkel tudtak egyeztetni, de ez nem kapcsolódott az MMIA programok végrehajtásához. Ilyen látogatásokat egyébként az egyes ügynökségek, például az Európai Unió Alapjogi ügynöksége is tesznek Magyarországon feladataikhoz kapcsolódóan.

Nyilván a civilek részéről is megvan a lehetőség, hogy a Bizottsághoz forduljanak észrevételekkel vagy megoldási javaslatokkal, de kifejezetten olyan, közvetlen kommunikációt biztosító csatorna, mint a kormányzati képviselők, szakértők számára a bizottsági szakértői csoportok vagy a tanácsi munkacsoportok, ilyen lehetőség a civilek számára nincsen. A Parlamentben elsősorban az adott szakbizottság, a menekültügy tekintetében a LIBE szakbizottság, teheti meg, hogy foglalkozik ezzel a kérdéssel, illetőleg az adott tagállam európai parlamenti képviselői is kezdeményezhetnek. Az Európai Parlamentnek meglenne tehát a lehetősége, hogy parlamenti vitanapot tartson a menekültügy, migráció terén a tagállamok támogatásáról vagy a megvalósult projektekről, a szabályozás kívánatos irányáról. Eseti jelleggel egyes specifikus kérdésekre irányulóan van, lehet kommunikáció, de hivatalos kommunikációs csatorna nincs.

Amit még a kezdeményezések között lehet kiemelni, az nem kifejezetten a menekültügy, migráció, integráció területére vonatkozik, hanem a civilek, a civil szféra támogatására. Erre tervezz a Bizottság külön pénzügyi eszközt — a „Jogok és értékek” programot — elkülöníteni. Ez viszont valamennyi civil kezdeményezést érinti, az állampolgári jogok védelmén át, a környezetvédelmen keresztül, ennek a menekültügy, migráció csak pici szelete.

A Bizottság amikor bemutatta a következő pénzügyi keretre kidolgozott javaslatait, a Jogok és értékek programról szóló javaslatra összesen 642 millió eurót különített el[18], ami nyilván egy kiinduló állapot, a tárgyalások során a Tanács és a Parlament is tudja változtatni. Az azonban látható, hogy ez nem egy olyan óriási pénzösszeg, amiből a magyar civil szféra jelentős finanszírozáshoz tudna jutni.

 

 

[1] A menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi július hó 28. napján elfogadott egyezmény valamint a menekültek helyzetére vonatkozóan az 1967. évi január hó 31. napján létrejött jegyzőkönyv.

[2]   A Kvalifikációs irányelv (a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült- vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról szóló 2011/95/EU irányelv) átültetésének határideje 2013. december 21. Ugyanakkor az Eljárási irányelv (a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló 2013/32/EU irányelv) átültetésének határideje 2015. július 20. volt – a menekültügyi eljárás tartamára vonatkozó előírások kivételével, amelyeket 2018. július 20-ig kellett átültetni. A Befogadási irányelv (a nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló 2013/33/EU irányelv) átültetésének határideje szintén 2015. július 20. volt.

[3] A kifejezést („Schönwetterrecht”) Kay Hailbronner, a Konstanzi Egyetem (Universität Konstanz) professzor emeritusa használta először, majd a KEMR-ről szóló szakmai, politikai vitában gyakran szerepelt. Lásd: a ‘Asyl in Europa – wenn, wie, wann, wo?’, Frankfurter Allgemeine 2015.12.10, utoljára megtekintve: 2018. szeptember 6.

[4] Az adott évben az előzetesen megállapított referenciaszám 150%-át meghaladja azon kérelmek száma, amelynek elbírálásáért az érintett tagállam felelős. Lásd: COM(2016) 270 final, 34. cikk (Utoljára megtekintve: 2018. szeptember 6.)

[5] Az áttelepítési keretre vonatkozó bizottsági javaslat alapján a Tanács – az Európai Bizottság javaslatára – kétéves keretprogramot fogadna el, amely összesíti az áttelepítési (és humanitárius befogadási) program keretében befogadni tervezett menekültek számát, az egyes tagállamok felajánlásait, és a földrajzi prioritásokat (azokat a területeket, ahonnan terveznek áttelepíteni a tagállamok).

[6] Elérhetőek: UNHCR, Resettlement Data, http://www.unhcr.org/resettlement-data.html#_ga=2.73233494.439412860.1534259913-617117979.1511088057, utoljára megtekintve: 2018. augusztus 14.

[7] Bár Trump elnök minden idők legalacsonyabb keretszámát határozta meg 2018-ra.

[8] A Tanács (EU) 2015/1523 határozata a nemzetközi védelem területén Olaszország és Görögország érdekében elfogadott átmeneti intézkedések megállapításáról, és a Tanács (EU) 2015/1601 határozata (2015. szeptember 22.) a nemzetközi védelem területén Olaszország és Görögország érdekében elfogadott átmeneti intézkedések megállapításáról, utoljára megtekintve: 2018. szeptember 6.

[9] abban is eltért a második relokációs határozat az elsőtől, hogy a Bizottság eredeti javaslatában Magyarország is a kedvezményezett tagállamok között szerepelt. Lásd: Javaslat a nemzetközi védelem területén Olaszország, Görögország és Magyarország érdekében elfogadott átmeneti intézkedések megállapításáról szóló tanácsi határozatról COM(2015) 451 final, utoljára megtekintve: 2018. szeptember 6.

[10] Magyarország, Csehország, Szlovákia, Románia a javaslat ellen szavazott, Finnország tartózkodott.

[11] pl. Bahama-szigetek, Bhután, St. Vincent és a Grenadine-szigetek

[12] 2018. április 30-ig 34.690 menedékkérőt helyeztek át a határozat alapján. Lásd: https://ec.europa.eu/home-affairs/sites/homeaffairs/files/what-we-do/policies/european-agenda-migration/press-material/docs/state_of_play_-_relocation_en.pdf (Utoljára megnyitva: 2018. augusztus 24.)

[13] Magyarul: Új partnerségi keret.

[14] Az európai migrációs stratégia keretében harmadik országokkal kialakítandó új partnerségi keret létrehozásáról szóló közlemény. Lásd: COM(2016) 385 final (Utoljára megtekintve: 2018. szeptember 9.)

[15] Törökországi menekülteket támogató európai pénzügyi eszköz (Facility for Refugees in Turkey) és Uniós szükséghelyzeti alap Afrikáért (EU Emergency Trust Fund for Africa)

[16][16] Líbiában nincsen egységes kormányzati struktúra. Az állam területén különböző formális és informális erőszak-monopóliumok gyakorolják a hatalmat. Ehhez lásd angol nyelven: Ted Galen Carpenter, Libya Is a Failed State (and It’s America’s Fault), https://nationalinterest.org/blog/the-skeptics/libya-failed-state-its-americas-fault-23325 (Utoljára megnyitva: 2018. augusztus 24.)

[17] Az MMIA teljes keretösszege a hét éves ciklusra kb.7,5 milliárd forint. Lásd: https://ec.europa.eu/home-affairs/financing/fundings/mapping-funds/countries/hungary_en (Utoljára megnyitva: 2018. augusztus 23. Nagyjából ennek az összegnek a hetedét érintheti a visszavonás.)

[18] Összehasonlításképp a Migrációs és Menekültügyi Alap költségvetésére összesen 10 450 millió eurót javasolt az Európai Bizottság. Lásd: COM(2018) 471 final, 8. cikk (1) bekezdés, utoljára megtekintve: 2018. szeptember 10.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

MEGOSZTÁS