Ügyfélbarát bíróság és hivatali arrogancia – Farkas Ákos az új Be-ről

2018-ban hatályba lép az új büntető eljárásjogi kódex. A változásokról, kodifikációs folyamatról és még sok más kérdésről Hancz Patrik szerkesztőnk beszélgetett a miskolci jogi kar dékánjával, Dr. Farkas Ákos egyetemi tanárral. Az interjú első része itt olvasható.Hosszú részletes, vagy rövid letisztázott törvény lehet eredményesebb? Melyik kategóriába tartozik az új Be.?

A büntetőeljárási törvénynek vannak komoly előnyei, de vannak gyenge pontjai is. Az például, hogy milyen terjedelművé nőtte ki magát, nem mindig abból adódik, hogy frissebb lenne: az új szöveg 879 szakasz, tehát pár százzal több, mint a jelenleg hatályos törvény.

Azt is gondolhatnánk, hogy bonyolultabbá válik a büntetőeljárás, hiszen minél több jogintézményt írok bele a kódexbe, annál inkább azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre több rendelkezést kell fejben tartani, vagy éppen fellapozni, amikor ítélkezem, vagy nyomozás során dolgozom. De itt nem erről van szó. Úgy veszem észre, hogy

Nagyon sok rendelkezést alaposabban áttekintenek, jobban rendszereznek, és ez egy nagyon jó dolog.

Azonban valamikor bonyolultabbá teszik ezt az egész eljárást, vagy inkább csak „álbonyolulttá”, mint például nyomozás és a vizsgálat kettéválasztásánál. Korábban volt a nyomozás és az ügyészi szakasz, amit most vizsgálatnak neveznek, de gyakorlatilag ugyanazokat a döntéseket hozzák meg, csak most már más kifejezésekkel: a vádemelés elhalasztását most feltételes felfüggesztésnek nevezik. De ha az ember végigveszi, akkor látja, hogy ugyanazok a döntések szerepelnek a vizsgálatnál, mint korábban, ez tehát felemásra sikeredett. A nyomozást a bűnfelderítési osztály végzi, a vizsgálati osztály pedig a vizsgálatot, ami tulajdonképpen a bizonyítékok összegyűjtése és vádra alkalmassá tétele. A bűnfelderítésnél elkapják a bűnözőt, felkutatják azokat a személyeket, akik a bűncselekménnyel kapcsolatba hozhatók. A vizsgálatnak pedig az a feladata, hogy így, a már ismert személyeket kihallgatja, szabályosan beszerzi a bizonyítékokat, aktát csinálnak és összefűznek. Felemás módon ez most is megvolt persze, mikor azt mondták, hogy a vizsgálati és a felderítési osztályt összevonom, és mindenki majd a képességei szerint fogja csinálni a felderítést és a vizsgálatot, majd elválik a jó és a rossz. Aztán rájöttek újra arra, hogy ezt külön kell választani.

Mit gondol az előkészítő eljárásról, mi indokolta ennek szabályozását?

Nem volt számomra világos, mi is ennek az egésznek a jelentősége. Az előkészítő eljárás lényege alapvetően annak eldöntése, hogy van-e gyanú, vagy nincsen. Ez fontos dolog, mert még mindig nem tudjuk, hogy mi az a gyanú, hogy hol húzódik a határa, nincsen jogi definíciója. Meglesz az ára, hogy előkészítő eljárást kell a nyomozóhatóságnak lefolytatni, mivel a jogalkalmazók nem szeretik. Az 1973. évi I. törvény, amikor arról rendelkezett, hogy a büntetőeljárás mi alapján indul meg, akkor majdnem ugyanazok rendelkezések voltak: feljelentés, hivatalos tudomásszerzés, kívánat, bejelentés. Az utóbbi, amikor valaki egy gyanús eseményt jelentett a nyomozóhatóságnak.

A büntetőeljárásban ott volt a bejelentés, most viszont nincs ott, hogy a büntetőeljárás alapja lehet. Vagy feljelentés lesz belőle, vagy hivatalos tudomásszerzés, de addig egy nem definiált jogi fogalom, vagy pontosabban nem is jogi fogalom. Az utóbbi néhány évben fedezték fel, hogy

a bejelentés intézménye kiváló lehetőség a bűnügyi statisztika csökkentésére,

és annak leginkább használt eszköze lett. Ugyanis, ha elmegy valaki a rendőrségre, hogy engem a piacon megloptak, az ügyeletes, vagy esetleg már rögtön az a személy, aki az ügyfelekkel foglalkozik, le fogja beszélni arról, hogy feljelentést tegyen, azzal az indokkal, hogy esetleg kiesett, vagy majd valaki megtalálja, tessék csak hazamenni nyugodtan, majd ha két nap múlva sem lesz semmi hír, akkor jöjjön vissza.

De valamit kell csinálni, nemde? Akkor azt írja, hogy bejelentés, ugyanis a bejelentésre nem vonatkoznak a büntetőeljárás megindítására vonatkozó szabályok, a határidők. Mi lesz ennek az eredménye? Sohasem lesz eredménye. Magyarul mondva, az íróasztalban rohasztják az ügyet a végtelenségig, és nem szerepel a statisztikában. Nagyon sok ilyen eset van, a legdurvább bűncselekményeknél is. Ha például egy szexuális bűncselekményt követnek el, és az illető úgy dönt, hogy feljelentést kíván tenni, vagy magánindítványt terjeszt elő, lebeszélik erről.

Tegyen bejelentést és utána gondolja át, hogy a sok megalázó élményen keresztül szeretne-e menni.

Ott van mellette a család, vagy keressen egy pszichológust. Ezt esetleg úgy kezelik majd, mint egy bejelentést és nem, mint egy magánindítványt. Addig várnak, amíg a döntés meg nem születik, és gyakran „elfelejtik”, mert

a bejelentés mint egy varázsvessző eltünteti a statisztikából a cselekményeket.

Most azt mondják, hogyha valaki bemegy, és azt mondja, hogy feljelentést kívánok tenni, a nyomozóhatóságnak előkészítő eljárást kell lefolytatnia arról, hogy van-e elég bizonyíték. Ha nem viszek magammal képet, videót, hangfelvételt, és még ki tudja mit, de azt mondom, nyomós okok szólnak amellett, hogy bűncselekmény történt, nekik alapvetően előkészítő eljárást kell lefolytatni. Hogyha ezt bejelentésnek kezeljük, akkor hiába a szép rendelkezés, hogy a bűncselekmény gyanúját ki kell vizsgálni, és után dönteni kell arról, hogy elrendelik-e a nyomozást, vagy pedig a feljelentést elutasítják. Mindenesetre érdeklődéssel várom, hogy ezen a területen hogyan és miként fognak eljárni.

Mi az a rendelkezés, ami leginkább felkeltette a figyelmét, elősorban azért, mert nem volt egyértelmű mit is szeretett volna vele a jogalkotó?

Vannak elhamarkodott elemek az új törvényben. Lehet, hogy nem olvastam figyelmesen végig, de például a Kúriát másodfokú bíróságnak nevezi. Tehát felsorolja a törvény, hogy mi az első- és másodfokú bíróság, és máig sem értem, hogy miért nevezi a Kúriát a törvény másodfokúnak? „Másodfokon jár a el a Kúria az ítélőtábla hatáskörébe tartozó…” Az ítélőtábla elsőfokú bíróság? Elsőfokú a járásbíróság és törvényszék. Feltételezem, hogy ha másodfok a Kúria, akkor elsőfok az ítélőtábla. Vannak tehát olyan kis apróságok, amik nagyon lényegesek.

Néha azt sem értem, hogy miért használ a büntetőeljárási törvény eltérő kifejezéseket. A tárgyalás mellőzését elrendelő végzést büntetővégzésnek nevezi. Annak idején a magyar büntetőeljárásba a német eljárásból került át, aminek fordítása büntetőparancs. Ezt így is használta az 1896. évi XXXIII. törvény, azután amikor jött a 60-as években a tárgyalás mellőzése, és maradt a mai napig a hatályos törvényben. A büntetőparancs szerethetőbb lett volna, hiszen akkor legalább magyar hagyománya van az elnevezésnek.

Ezt a törvényt is a gyakorlat fogja kimunkálni.

A jelenleg hatályos törvényt annak idején az 1994-1998 között a szocialista kormányzás alatt készítették elő. Az első Fideszes kormányzat már eleve nem szimpatizált ezzel a törvénnyel és egy olyan kompromisszum jött létre, amit már akkor kevesen vállaltak. A jelenleg hatályos törvény rendelkezéseit átemelték az 1973-as törvény rendelkezései közé, és azután módosították az új törvényt. Az ember már igazából nem tudta mi az új, mi a régi, tehát a hatályos törvény születése eleve zavaros volt.

Ha összefoglalnánk az új Be-t egy szóban, akkor talán ez lenne: gyorsítás. Ez önmagában mindenképpen fontos, mivel az ügyek olykor indokolatlanul elhúzódnak, de miért éppen a perbeszédek egyszerűsítésével szeretnék ezt elérni? A módosítás alapján a perbeszédet be lehet nyújtani írásban, a szóbeli előadáson pedig csak a lényegét kell ismertetni. Mi lesz az ügyvédi retorikával?

Nézzük ezt most a másik oldalról! Hogyan kezeli a bíróság a védőbeszédet ma, amikor csak retorikai, szóbeli alapon folyik? Én úgy gondolom, hogy a retorikai teljesítmény kétirányú. Szól annak, akit védünk, és szól a bíróságnak. Ha kellően teátrális vagyok és határozott, hatásos, erős kifejezéseket használok, az általában nem a bíróságot fogja meghatni, hanem akit védek. A bíróság akkor, amikor figyeli a védőbeszédet, konklúzióként nem azt fogja jegyzőkönyvbe venni, ami teljes terjedelmében a lényegét képezi a védőbeszédemnek, hanem a védő által kért felmentést, enyhe büntetést, és esetleg még, hogy az ítélet, amíg még nincs készen, milyen módon és milyen érvek mentén kell, hogy szóljon.

Ha olvasott már tárgyalási jegyzőkönyveket, láthatja, hogy a védőbeszéd – és ez a vádbeszédre is igaz – a jegyzőkönyvben csak vázlatosan van jelen. Ha én ezt leadom, ugyanúgy retorikailag lehetek tökéletes, de én azt akarom ezzel, hogy

a bíróság előtt feketén-fehéren ott legyen, ami a védőbeszédben 10-20 oldalon szerepel.

Ha ugyanis nem szerepel ott, akkor nem tudok hitelesen a fellebbezésemben sem hivatkozni arra, hogy ezt a védőbeszédemben elmondtam. Így nagyobb esélye van annak is, hogy akár a bíróság, akár a másodfokú bíróság hivatkozzon rá. Aktív védőként ezzel én is találkoztam már a hosszú évek során, ezért úgy járok el, hogy először megírom a védőbeszédemet, megtanulom, fejből vagy jegyzetek alapján elmondom, majd összetűzve odaadom a jegyzőkönyv-vezetőnek. Így mindennek eleget tettem: az ügyfelemnek is, aki érezte, hogy szenvedélyesen kiálltam az érdekei mellett és a bíróságnak is, aki fel tudja használni az érvelésemet.

Korábban említette, hogy a hatályos büntetőeljárási törvény megszületésekor volt egyeztetés a bírákkal. Hogy alakult ez a jelenlegi kodifikáció során?

A kodifikáció boszorkánykonyhájába léptünk be. Amikor a folyamat megkezdődött, akkor még Navracsics Tibor miniszter úr felelt a területért, ő volt az, aki egy kodifikációs bizottságot állított fel, ami az OBH, a Kúria, a Legfőbb Ügyészség, az ügyvédi kamara és az elmélet képviselőiből állt. Az asztalnál Erdei Árpád professzor vezette a kodifikációs üléseket, amik gyakorlatilag addig terjedtek, amíg a kodifikációs irányelvek ki nem nőttek, mivel akkor került sor az igazságügyi miniszter váltásra, tehát 2014 közepéig.

A kodifikációs bizottság által készített és az indokolásban is szereplő irányelveket később megtárgyalták a minisztériumban, illetve közigazgatási egyeztetésre bocsátották. Ez volt az, amit lényegében mi csináltunk. A bizottságban történő kodifikálás általában nagyon időigényes és veszélyes munka, mivel kicsúszhat az ember keze közül a gyeplő. A jegyzőkönyvekből jól látszik, hogy bár gyakran fontos viták folynak egy kérdésben, viszont sokáig semmilyen normaszöveget nem sikerült megfogalmazni. Ez azt eredményezi, hogy a munka lassú, hömpölygő, amit nem szeret a kodifikációs politika, főleg úgy, hogy tudjuk

a választási ciklusokhoz kell igazítani ezeket a nagy törvényeket,

és lehetőség szerint a választási cikluson belül kell őket elfogadtatni annak érdekében, hogy az eredmények között fel tudja mutatni a kormányzó hatalom: megalkottunk egy Ptk-t, egy Pp-t, egy Ket-et, szóval jelentős jogalkotás folyt a kormányzásom alatt. Minőségi kodifikációt viszont ilyen módon nem lehet csinálni.

Ön szerint hogyan kellett volna eljárni?

Egy jó kodifikáció olyan, és ezt az 1896. évi XXXIII. törvénycikk a Bűnvádi perrendtartásról is jól példázza, amelyen hosszú ideig dolgoznak. Keletkezik jó néhány tervezet, ami vagy jogtörténetté vagy olyan olvasmánnyá válik, amit majd a kodifikációtörténet dolgoz fel, és rámutat majd egy-két rendelkezésre, hogy micsoda tiszta, világos és nagyívű rendelkezés volt, de kár, hogy nem került be!

Ennek ez a rendes menete, más országokban sem egyik pillanatról a másikra zajlik egy ilyen folyamat. Magyarországon ennek az árát mindig megfizettük. A kodifikációs bizottságot később átalakították egy tanácsadó testületté, ugyanazokkal a személyekkel, de tanácsot azóta sem kértek. Benne voltam az 1998-as törvény bizottságában is, illetve

itt is felkértek, hogy a kodifikációs bizottság tagja legyek.

Attól kezdve, hogy felkértek bennünket a kodifikációs tanácsadó testületbe, a tanácsadó tagság már senkinek sem volt fontos, már a minisztériumnak sem. Kialakult ugyanakkor egy operatív kodifikációs testület, és Trócsányi miniszter úr kinevezett egy miniszteri biztost, aki az egészet felügyelte: Miskolczi Barna annak idején a Btk. kodifikációjára a Legfőbb Ügyészségtől delegáltak, vette a kezében a gyeplőt, és vont be olyan embereket, akikkel ő együtt tudott dolgozni.

Volt lehetősége a szakmának véleményeznie a javaslatot?

Miután elkészült a normaszöveg, akkor az igazságügyi miniszter úgy döntött, hogy szétküldik néhány embernek olvasásra, véleménynyilvánításra. Ugyanígy kaptam meg én is, azután véleményt írtunk. Történtek bizonyos változások, szélesebb körnek is megküldték, de igazából egy nyilvános szakmai vita, ahol mindenki elmondhatta volna a véleményét, amiből a legjelentősebb dolgokat a kodifikátorhoz közvetítették volna, nem volt. Nyilvánvalóan

a kodifikáció gazdája mindig egy adott elképzelés, elv szerint viszi a kodifikációt.

Szíve joga, hogy mennyit ad a szakmai közösségek véleményére, de legalább ezeknek a hivatásrendeknek megvan az az élménye, hogy én hozzászólhattam, elmondhattam, és ezeket akár meg is lehet őrizni jegyzőkönyvekben vagy bármilyen formában, amiket 10-15 év múlva levéltári anyagként lehet olvasni és szemezgetni belőle, hogy kinek mi volt a véleménye.

Hogyan haladt tovább a folyamat?

Beterjesztették a Parlament elé. Hallott valaki erről? Annak idején, mikor az 1998. évi XIX. törvény a parlament előtt volt, Pokol Béla parlamenti képviselőként például az óvadék, a tárgyalásról lemondás, és vádalku ellen éles parlamenti vitázóként lépett fel. De most, mintha hallgatott volna a parlament, mintha az gondolták volna, kész ott van, biztos átgondolták, jó alaposan előkészítették, és megszavazta a parlament. Meglátjuk, hogyan viszonyul hozzá a szakma, nekem mindenestre az a véleményem, hogy fognak tudni vele dolgozni, mivel

ez egy jól rendszerezett törvény, ami nem forgatja fel a büntetőeljárás hagyományos rendszerét.

Nem olyan, mint annak idején az 1989-es olasz Btk. volt, ami szemléletében abszolút abszurd inkvizitórius eljárásból egy abszurd angolszász eljárássá váltott át. Ez egy magyar hagyományokhoz igazodó törvény, részletesebb, rendezettebb, frissebb. Tehát minden megvan benne, ami egy büntetőeljárási törvény működtetéséhez szükséges, mindenképpen a fejlődés irányába mutat.

Nemzetközi viszonylatban mondható korszerűnek az új törvény? Korábban említette, hogy Magyarország számos intézményt vett át más országok gyakorlatából és próbálta mindenhonnan a legjobbakat beépíteni. Ön szerint mennyire sikerül őket integrálnunk a büntető eljárásjogunkba?

Elsőként fontos megemlíteni, hogy az Európai Uniós normák figyelembe vétele szerződésben vállalt kötelezettségünk. Hogy miről van szó? Az Európai Unióban a bűnügyi együttműködés egy 25-26 éve folyó projekt. Kezdődött ez a folyamat azzal, hogy az Európai Unió pénzügyi érdekeit nemcsak védeni, de akár büntetőjogi eszközökkel kell védeni. Vagyis

csináljunk európai büntetőpolitikát!

Ehhez csatlakozott az a kezdeményezés, hogy a határokon átnyúló együttműködést erősíteni kell, például a kábítószer-kereskedelem, az embercsempészet, a nők, szexuális kizsákmányolása, az illegális fegyverkereskedelem elleni fellépés esetén.

Ebből kialakult egy sajátos együttműködési rendszer, továbbá az ezek hathatósabb együttműködését segítő szervek. Ilyen például az Eurojust, az Europol, az Európai Csalás Elleni Hivatal, vagy az Európai Ügyész intézménye. Van egy olyan kötelezettségünk, hogy az európai nyomozási határozatot át kell ültetni a magyar büntetőeljárásba. Ezzel viszont nem találkoztam az új törvényben. Arról van szó, hogy a bizonyítással kapcsolatban az egyik tagállam adhat utasításokat a másik tagállamnak a bizonyítási eszközök beszerzésére és a kibocsátó államnak történő megküldésére.

Ezt hogyan kell elképzelnünk a gyakorlatban?

Például azt mondom: tarts Ausztriában egy házkutatást, és a házkutatással kapcsolatos tényeket, adatokat, jegyzőkönyveket küldd át nekem, hogy felhasználhassam.

Vagy egy olyan Európai Uniós kábítószer-kereskedelmi ügy esetében, ami több országban is jelen volt, arról lehet tárgyalni, hogy ne több tagállamban folytassák le az eljárást párhuzamosan, hanem egy tagállamban, a többi pedig segítse azt az egy tagállamot. Ennek érdekében össze kell egyeztetni a szabályozást, a bizonyítékok egyenértékűségének elvét, a nyelvek egyenértékűségének elvét. Ez egy olyan kihívás, amit a jövőben meg kell oldanunk. A jelenlegi törvény tartalmazza a közös nyomozócsoportot, de az újban nem láttam, hogy szerepelne, és nem rendelkezik a bizonyítékok kölcsönös elismeréséről sem.

Csak egy példát mondok. Egy ügyben, ahol védő voltam a kétezres évek elején, volt egy osztrák szál. Ausztriában bírósági eljárást folyt, amelyben akkor még szabály volt az önvádra kötelezés, vagyis a terheltnek a nyomozás során igazat kellett mondania, különben, ha hazugságon kapták, megbírságolták. Ez a magyar büntetőeljárásban ezzel szemben alanyi jog, tehát ha a gyanúsított mást bűncselekmény elkövetésével hatóság előtt nem vádol, annyit hazudik, amennyit csak akar. Tehát ha az egyik büntetőeljárási rendszerben az igazmondás kötelezettsége lényeges, a másik országban viszont ez nem létezik, akkor nem azonos értékűek a bizonyítékok. Ennek következtében

felmerült a kérdés, azonos értékűek lehetnek-e a bizonyítékok.

Az elsőfokú bíróság azt mondta ki, hogy igen, a másodfokú pedig, hogy nem, mert nem azonosak a szabályok, és hatályon kívül helyezte a határozatot. Indokolásban az állt, hogy olyan bizonyítékot használtak fel, amit nem lehetett volna. Az ilyen eljárásokban el kell dönteni, hogy mik azok az emberi, állampolgári, terhelti küszöbértékek, amik minden állam számára elfogadhatók.

A 2017. június 13-án elfogadott új büntetőeljárási törvényhez készül magyarázat is, amelynek készítésében részt vesznek a Kodifikációs Bizottság elnöke és tagjai, többek között Ön is. Mit gondol, hogyan lehetne az emberekhez – gondolok itt elsősorban jogi végzettséggel nem rendelkezőkre – eljuttatni az új Be-t?

Többféleképpen. Az egyik, amin a bíróságok már egy ideje dolgoznak: a nyílt bíróságok. A bíróságok ma már nagyon színes tevékenységet folytatnak, elviszik például a bíróságot a középiskolákba, tehát pedagógiai módszerekkel és magas szintű tudással viszik közelebb a jogot az emberekhez. Az egyszerű ember számára is érthető beszédre képes bírák elmagyarázzák az olykor nehezen érthető tartalmat. Ez egy nagyon fontos dolog. A másik, hogy

az igazságszolgáltatást ügyfélbaráttá kell tenni, és le kell mondani a még mindig tapasztalható hivatali arroganciáról.

Az ügyfél (tanú) érezze magát egyenlő félnek a bírósági alkalmazottal, és ne azt tapasztalja, hogy verbálisan a vádlottal egy szinten kezelik. Akkor fogja megérteni a jogot és bízni is benn, ha a bíróság, ügyészség, nyomozóhatóság képes elhitetni, hogy valóban az ügyfél érdekében dolgozik. Sosem volt erős a bizalom a hatalommal, a hatóságokkal szemben. Ezen nyilvánvalóan dolgozni kell, mivel elengedhetetlen a bizalom az igazságszolgáltatási rendszer irányába. A bizalom növelni tudja az igazságszolgáltatás erejét és hitelességét, működésének eredményességét.