A szerencse gyermeke – avagy bűnös vagy beteg?

„Él, fejlődik, mosolyog, s talán sosem fogja megtudni, hogyan is szabadult meg a halál öleléséből.”

„Tisztelt bíró úr, tessék elhinni, nem hallottam akkor sem gyermeksírást, még nyöszörgést sem…Azt tetszett kérdezni, hogy szülés után lenéztem-e a gödörbe? Bevallom, nem néztem le…”

A hatvanas évek közepén történt Pestlőrincen a megdöbbentő, lelket rendítő bűntény. Béres Istvánné harmincöt éves, vidéki származású asszony. Egy szabolcsi faluban született, az akkori szokásoknak megfelelően korán férjhez ment, és férjét hamar megajándékozta egy kislánnyal. Azonban a férj inni kezdett, minden pénzüket elitta és gyakran meg is verte a feleségét. Az asszony a válás mellett döntött, tíz éves lányukat szüleire bízta. A falusi öregasszonyok úgy tartották, hogy „a férjet vállalni kell akkor is, ha kemény az ökle és néha eljár a keze.” A szégyenérzet Béresnét elkergette a faluból és Pestre költözött szerencsét próbálni. Egy papírgyárban helyezkedett el segédmunkásként, ahol dolgos nőnek tartották. Azonban a szerelemben ismét nem volt szerencséje. Amint megtudták, hogy elvált asszony, mindegyik csak egyet akart tőle. Végül megismerte Becker Sanyit, aki magához fogadta. Nem feleségnek, de Béresnének elég volt, hogy van mellette valaki. Sanyi kikötötte, hogy nem szülhet neki gyermeket, mert akkor felmondja a közös háztartást, és Béresné utcára kerül.  Ahogy telt az idő, Becker is elkezdett inni és egyre agresszívabbá vált a nővel; féltékenységi rohamai voltak, szidta és időnként megverte élettársát.

A kép illusztráció

Egy napon Béresné vérzése elmaradt, rosszullétei voltak.  Azonban terhességét az asszony élettársa előtt végig titkolta. Már a hetedik hónapban tartott, de molett alkata miatt sem Sanyi, sem munkatársai nem vették ezt észre.  Az elvetélésben bízva, férfiakat megszégyenítő kitartással hordta a bálákat. Azzal tisztában volt, hogy haza többé nem mehet, mert a válás és a megesettség bélyegét nem tudná elviselni.

Egy júniusi fülledt délután jöttek a fájások és érezte, hogy itt az idő.  Az utolsó órákban is szerette volna letagadni, hogy ez az egész vele történik meg. Magán kívül, eszelős elhatározással, remegve a fájdalomtól és az elkeseredéstől végül kifutott az udvar végi reterátba.

A további történésekről a bíróságon a következőképpen nyilatkozott: „ahogy ráültem a WC-re, éreztem, hogy kiesik belőlem valami. Nagyon szédültem és rosszul lettem, így egyből felrohantam a szobámba. A szülés közben nem hallottam gyermeksírást, így bíztam benne, hogy a gyermek nem élve született. Pár perc múlva visszamentem, hogy lemossam a véres deszkát. A vizet az üregbe öntöttem.”

A kép illusztráció

Jogász vagyok, mi közöm nekem a szoftverekhez?

Szerintünk nagyon is sok! Az elektronikus eljárások terjedése csak egy dolog, de azt tudtad, hogy ma már egyre több iroda használ a teljesítmény mérésére is szoftvereket? Vajon hogyan állapítja meg egy ilyen program, hogy milyen ügyvédjelölt vagy? És miben tud segíteni a saját irodád hatékonyabbá tételéhez?
A jövő jogászainak ajánljuk az eddigi egyik legérdekesebbnek ígérkező témánkat!

A kicsit a szomszédasszony találta meg. Halk nyöszörgést hallott az árnyékszék felől. Közben Sanyi is megjött. Becker és a szomszédasszony baltával feszítették fel az illemhely padlóját, amely alatt, az ürülék tetején hátán feküdt a nyöszörgő csecsemő. Megfürdették, majd hívták a mentőket és a rendőrséget. A szobában, a kimerültségtől alvó anyát, Béres Istvánnét a rendőrök kiérkezésekor keltették fel.

A nyomozásban több igazságügyi orvos- és elmeorvos szakértőt is kirendeltek, majd az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága adott végső véleményt. Megállapították, hogy az anya nem tekinthető elmebetegnek, azonban Béresnénél beszűkült tudatállapot figyelhető meg, melyet a jövőtől való félelem, szégyenérzet alakított ki. „Ezért a vádlott a cselekmény elkövetésekor korlátozott beszámíthatóságúnak volt tekinthető.” Továbbá a Tanács megállapította, hogy „A vádlott diszharmonikus életvezetésű, primitív, pszichopátiás személyiség. Gyermeke halálát nem akarta, de semmit nem tett annak érdekében, hogy a gyermek életben maradjon. Magatartása primitív menekülési reakciónak minősíthető…”

Béresné nem hazudott, őszintén beszélt a bíróság előtt. Az utolsó szó jogán ezt mondta: „Tudtam, hogy elvisznek, s mégis valami nagy-nagy öröm fogott el. Most hallottam először a kicsi sírását. Akkor éreztem, hogy az élet mégis csak az első a világon.”

Béres Istvánnét emberölés kísérletéért két év börtönbüntetésre ítélték.

A kép illusztráció

Az újszülött sérelmére elkövetett emberölés törvényi szabályozása különböző korokban

Az újszülött megöléséről való vélekedés, annak törvényi szabályozása koronként eltért Magyarországon. A Csemegi-kódex 284.§-a a XIX. századi Európában megfigyelhető törekvéseknek megfelelően; mint “gyermekölést” szabályozta annak az anyának a cselekményét, aki a házasságon kívül született gyermekét a szülés alatt, vagy közvetlenül a szülés után szándékosan megölte. A privilegizálást egyrészt a kor felfogása indokolta, nevezetesen a házasságon kívül született gyermek törvénytelennek minősült, ez pedig társadalmi megvetést, rosszallást, előítéletet közvetített mind a gyermek, mind az anya irányába. Az enyhébb elbírálás másik oka a házasságon kívül teherbe esett nőnek a teherbe eséstől a szülésig tartó kivételes pszichés állapota volt.

Az 1961. évi V. törvény a nők megváltozott társadalmi helyzetére és a társadalmi-gazdasági változásokra figyelemmel szakított a Csemegi-kódex szabályozásával, és a cselekmény megítélését az emberölés alapesete alá vonta. A Legfelsőbb Bíróság a 15. számú Irányelvében kifejtette, hogy a cselekmény megítélésénél a büntetéskiszabás során vizsgálni kell, hogy a szülő nő különleges állapota kihatott-e a beszámítási képességére, illetve hogy a cselekmény elkövetését a társadalmi rosszallás motiválta-e. Az Irányelv szerint viszont egyebekben nincs sem társadalmi, sem erkölcsi, sem jogi alapja a törvényi büntetési tétel legkisebb mértékén aluli büntetés kiszabásának. Az Irányelv tehát főszabályként az enyhítő szakasz alkalmazásának kivételes jellegét állítja a bíróságok számára. A bírói gyakorlatra, és a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatára is figyelemmel azonban az állapítható meg, hogy éppenséggel a kivételből lett a főszabály, hiszen a cselekményre kiszabott büntetések általában a törvényi minimum körül vagy az alatt alakultak. Az ítélkezési gyakorlatban ugyanis szinte általánossá vált az enyhítő szakasz alkalmazása, és – mivel az esetek nagy részében fennállt az elkövető beszámítási képességének a korlátozottsága (Btk. 24.§ (2) bekezdése) – a büntetés korlátlan enyhítése is. Ez sok esetben a törvényi büntetési tétel alatti büntetés kiszabását, illetve a büntetés végrehajtásának a felfüggesztését eredményezte.

Ezt a kialakult gyakorlatot kodifikálta az 1998. évi LXXXVII. törvény (1978. évi IV. törvény módosítása, 166/A. §) az újszülött megölésének, mint az emberölés privilegizált tényállásának beiktatásával. Az enyhébb elbírálást egyrészt a szülő nőnek a mások segítsége nélküli szülési folyamat során kialakult kivételes testi és lelki állapota indokolta, amely sok esetben a beszámítási képességére is kihatással van, másrészt a nemzetközi törvényhozási gyakorlat. A törvényhozó a büntetési tétel 2 évtől 8 évig történő meghatározásánál is figyelemmel volt a kialakult ítélkezési gyakorlatra, illetve ezzel azt akarta elérni, hogy ne kelljen a kivételes jellegű enyhítő szakaszt főszabályként alkalmazni.

A 2003. évi II. törvény hatályon kívül helyezte az újszülött megölésének tényállását. Ennek az lett az eredménye, hogy a korábban enyhébben megítélendő újszülött-ölést a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett, az emberölés minősített eseteként kellett értékelni, amelyhez így lényegesen súlyosabb büntetési tételkeret járult (tíztől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés). A 2003-as módosítással tehát a bíróságnak tízévi szabadságvesztésből kellett kiindulnia, és még a maximális (egyfokú) enyhítéssel is legalább öt év szabadságvesztést kellett kiszabnia.

A 2012. évi C. törvény továbbra is minősített esetként kezeli a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberölést, figyelmen kívül hagyva az 1998. évi LXXXVII. törvényben kifejezésre jutó, az anyában végbemenő testi és lelki állapotváltozást, mely sok esetben kihatással van a nő beszámítási képességére.

Béresné cselekményekor az 1961. évi V. törvény volt hatályban, ennek alapján, bár a törvénykönyv nem kezelte privilegizált esetként az újszülött megölését, de a bírói gyakorlat enyhítő körülményként értékelte az anya megváltozott pszichés állapotát és nehéz szociális helyzetét.

Ezzel ellentétben a jelenlegi szabályozás nem csak a privilegizált megítélést veti el, de az újszülött megölését minősített esetként értékeli.

Véleményem szerint az emberi élet hatékony védelme nem csupán és nem elsősorban a jogi szabályozásban áll. Ha súlyosabb szankcióval fenyegetünk egy cselekményt, az még nem biztosítja a cselekményforma megszűnését, az ellene irányuló küzdelem hatékonyságát. A szigorúbb szankciók nem jelentenek megoldást az ilyenfajta cselekmények elkerülésére.

Sokkal inkább a szociális segítségnyújtás, mint például a család- és gyermeksegítő programok, hátrányos helyzetűeket támogató szervezetek segítik elő e bűncselekmények csökkenését. Ezek ma nagy számban elérhetőek hazánkban, azonban a hangsúly az „elérhetőség”-en van. Mert a bajban lévőnek magának is keresnie kell a lehetőséget. Elhatározása, segélykérése nélkül az állami gépezet rostáján gyakran kihullik a gyenge, sérült ember. Ez aktív tevékenységet feltételez, mégpedig azt, hogy ha valakinek nehézsége támad, felkeresi a megfelelő intézményt. Béres Istvánné vajon felkereste volna a segítő szervezetet, amikor reggeltől estig dolgozott, végre volt otthona, ahol bár verték, mégis sok év után társra talált? Lett volna bátorsága segítséget kérni, amikor még szülőfalujába sem mert visszamenni, ahol szülei laktak?

A választ nem tudhatjuk, de abban biztosak lehetünk, hogy Béres Istvánnék ma is élnek köztünk. Vajon az ő döntésüket sikerül-e befolyásolnunk? Vajon az ő gyermekeik megszülethetnek és élhetnek-e?

Irodalomjegyzék

Gyakornoki Programunk támogatói:

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.