Az adattulajdonon is túl… – A common law országok átveszik a vezetést?

Az Európai Unió digitális adatok vagyonjogi kölcsönhatásaival kapcsolatos jelenlegi megközelítéseivel szemben, amelyek az adattulajdon koncepciója helyett az adatjogokra helyezik a hangsúlyt, egy 2024. szeptember 11-én Anglia és Wales parlamentje elé beterjesztett törvényjavaslat, a Property /Digital Assets atc/ Act 2024  az angolszász vagyonjogi rendszer számára egészen más, a digitális adatok tulajdoni adaptációjával járó fejlődési irányt határoz meg.

Az adattulajdon koncepciójának támogatói abból a logikus gondolatból indulnak ki, amely szerint ha valamely jelenség a gazdaságban egyértelműen azonosítható a vagyon/tulajdon tárgyaként funkcionáló entitásként – és nem áll fenn vele kapcsolatban e vonatkozásban kifejezett tiltó vagy kizáró norma – akkor azt a jelenséget a magánjog vagyoni/tulajdoni rendelkezéseinek szükségképpen szabályozniuk kell. A digitális világ jelenségeire vonatkoztatva ez annyit tesz, hogy mivel a digitális adatokról és az azokból képzett/képződő jelenségeről mindez szintén elmondható, maguk a digitális adatok, és azokon keresztül minden  olyan jelenség, ami digitális adatokból áll, magától értetődően a vagyoni/tulajdoni szabályozás potenciális tárgyát képezi. Ezt a meggyőződést erősíti a szóban forgó javaslat is, és bár az kifejezetten a common law jogrendszerbe illeszkedő megoldást kínál, a hátterében meghúzódó  szemléleten alapuló megközelítések kifejezetten hasznosnak látszanak az előre szabályozó jogrendszerek, így a német típusú vagyonjogi rendszer esetében is.

E megközelítések lényege röviden úgy összegezhető, hogy a tervezet megalkotói egyrészt nem a digitális jelenségek egyes megjelenési formáiból (kriptovaluták, digitális szellemi alkotások stb.), hanem alapvetően azok természetéből és fejlődési jellegzetességeiből (pl. adatalapúság, elektronikus jelleg, exponenciális fejlődés), másrészt azok gazdaságban betöltött szerepéből és viselkedéséből indulnak ki (pl. átruházhatóság, árú jelleg). Ennek következtében a javaslat jóval túlmutat a digitális adatok és digitális javak tulajdoni adaptációján.

A tervezet mondhatni agnosztikus alapokon áll, mivel eleve lemond a jövőben tulajdon tárgyaként funkcionáló jelenségek osztályozásáról és jellemzéséről, felismerve a tényt, hogy ezt lehetetlen lenne teljesíteni. Ehelyett megnyitja a personal property (személyi tulajdon/magántulajdon) közvetett tárgyainak halmazát a jövő számára minden olyan jelenség előtt, amely tulajdonjogokat vonz (amihez tulajdonra jellemző jogok köthetők, ami tulajdon tárgyaként funkcionál) és ami árúként megközelítve versengő jelleget mutat[1], mégpedig akkor is, ha az nehezen, vagy egyáltalán nem illeszthető a personal property két hagyományos alcsoportjának, a thing in possession, vagyis az embertől független, birtokolható fizikai tárgyaknak, vagy a thing in action, azaz a jogoknak és követeléseknek a fogalmi keretei közé.

Az előterjesztők abból indulnak ki, hogy sokféle típusú digitális eszköz létezik, és fog létezni a jövőben, amelyek között akadhat olyan is, ami nem feleltethető meg a személyes tulajdon tárgyaival szemben támasztott követelményeknek[2], és mert mindezeknek a körét a jövőre nézve lehetetlen feltérképezni, a javaslat megközelítésében a ”digital assets” fogalma felöleli az összes digitálisan vagy elektronikusan reprezentált vagyontárgyat ami a fenti leírásnak megfelel.  Az “Asset” kifejezés tehát kifejezetten tág értelemben értendő ami egyrészt azért indokolt mert exponenciálisan változó technológiáról van szó, másrészt a common law országaiban ez a megközelítés biztosítja leginkább azt, hogy a bíróságok, megőrizhessék hagyományos relevanciájukat[3].

Egy tipikusan a common law országok vagyonjogi rendszerére tervezett megoldást látunk tehát, amely – figyelembe véve az utóbbi évek bírói gyakorlatát[4] is – egyetlen alapvető kérdés törvényi szabályozásban útján történő eldöntésére irányul. Ennek a lényege röviden úgy összegezhető, hogy a jövőre nézve fő szabályként egyetlen olyan új jelenség sem zárható ki a tulajdon közvetett tárgyainak a köréből, ami képes a tulajdon közvetett tárgyaként funkcionálni. A konstrukció szükségszerűen bírói ítéletekre támaszkodik, amelyek külön – külön megvizsgálják és megítélik az új jelenségeket, adaptálva azokat a jogrendszerbe, továbbra is esetről – esetre[5]  alakítva a jogot, egyúttal biztosítva a társadalmi visszacsatolások szélesebb kontextusait.

A “Property (Digital Assets atc) Act 2024” beterjesztett szövegének vonatkozó része a következőképpen szól:

“Make provision about the types of things that are capable of being objects of personal property rights. ………

1. Objects of personal property rights

A thing (including a thing that is digital or electronic in nature) is not prevented from being the object of personal property rights merely because it is neither

(a) a thing in possession, nor

(b) a thing in action.”[6] ………..

A “harmadik tulajdoni kategória” personal property tárgyainak körén belül való kialakítása a javaslat beterjesztését megelőző folyamatban viszonylag korán felmerült, azonban itt már sokkal többről van szó. A javaslat mint látjuk, úgy nyitja meg a personal property közvetett tárgyainak halmazát a jövő előtt, hogy lemond azok előre történő meghatározásáról, megválaszolva ezzel egy jelenleg még meglévő, és a common law további fejlődése előtt álló akadályként azonosított kérdést. A kérdést, hogy egyáltalán tulajdon közvetett tárgyai lehetnek – e azok az objektumok amelyek tulajdon tárgyaiként viselkednek, azonban nehezen, vagy egyáltalán nem illeszthetők a tulajdon hagyományos fogalmi keretei közé, mint amilyen pl. a digitális adat, vagy a digitális világ egyéb jelenségei. A javaslat erre a kérdésre igennel válaszol, egyértelművé téve azt, hogy a digitális, elektronikus, vagy egyéb, még ismeretlen természetű objektumok nem zárhatók ki a személyes tulajdon tárgyai köréből, így ezzel a kérdéssel a bíróságnak a továbbiakban már nem kell foglalkoznia, hanem az egyedi eseteket elbírálva döntései révén tovább fejlesztheti ezt a területet, meghatározva egyúttal a szabály alóli kivételeket is. A megoldás hátterében jól kivehető az a meggyőződés, amely szerint a jognak és a jogrendszernek a kialakulásában és fejlődésében a tervezéshez képest a szükségszerűség játssza a nagyobb szerepet[7].

A javaslat beterjesztésének közvetlen kiváltó okait jól megvilágítja az a tény, hogy az előkészítési folyamat korábbi szakaszában a konzultációs dokumentum a personal property “harmadik kategóriájába” tartozó objektumokat még úgy jellemzi, hogy azok a.) elektronikus közegben megjelenített adatokból kell hogy álljanak, beleértve a számítógépes kódot, elektronikus, digitális vagy analóg jeleket is; b.) azoknak mind a személyektől mind a jogrendszertől függetlenül kell létezniük; és c.) árúként értelmezve őket versengő jelleget kell mutatniuk[8]. A további konzultáció során azonban a szakértők többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy nehéz, hasznosságát tekintve pedig kérdéses lenne kimerítően felsorolni törvényi formában azokat a vagyoni eszközökre jellemző tulajdonságokat, amelyek alapján valamit jelenleg, vagy a jövőben tulajdonjog közvetett tárgynak lehetne tekinteni. Ennek eredményeképpen az “adat” és az “elektronikus” jellemzők már csak zárójelben, mintegy példaként kerültek a javaslat szövegébe, utalásként a szabályozást kiváltó közvetlen okokra, a digitalizációra és annak “elektronikus” természetére. A szabályozással célzott jelenségeknek a személyektől és a jogrendszertől egyaránt független volta mint feltétel, ezeknek a personal property hagyományos alcsoportjaival fennáló viszonyát hivatott kiemelni, míg a versengő jelleg e jelenségek gazdasági értékét hangsúlyozza.

A javasolt törvény elfogadása esetén annak hatálya alatt a jövőben a bíróságok már abból indulhatnak ki, hogy a personal property tárgyának tekinthető minden egyéb, a thing in possession és a thing in action alcsoportokba besorolható  jelenségeken kívüli olyan objektum is, ami általánosságban véve funkcionálisan analóg azokkal a jelenségekkel, amelyek tulajdonjogot vonzanak, és ők maguk is képesek tulajdonjogokat vonzani, de nem illeszkednek pontosan egyik meglévő alcsoportba sem[9].

A kontinentális, előre szabályozó vagyonjogi struktúrák  számára ez a megoldás ebben a formában általános jellege miatt nehezen volna adaptálható, azonban az alkalmazott szemlélet előnyeit nehéz vitatni, hiszen az előre szabályozó rendszerekben is a legáltalánosabb jellemzőkből érdemes kiindulni. Ennek során pedig a tulajdoni szabályozáshoz olyan fokális fogalmakat[10] kell meghatározni, amelyek képesek a szabályozott jelenségeket általánosan, ugyanakkor pontosan megragadni. Ez pedig leginkább a célzott jelenség alapvető természetét leíró fogalom segítségével lehetséges[11]. Amennyiben tehát a jog kifejezetten a digitális, elektronikus természetű javakat kívánja szabályozni, meg kell tudni ragadnia ezek közös jellemzőit.

Az adatok és egyéb digitális jelenségek megragadására kézenfekvőnek látszik az a hagyományosan alkalmazott megközelítés, amely szerint ha azokat egy adathordozóra mentik, akkor azok osztoznak az adathordozó jogi sorsában, és mivel az adathordozó rendszerint klasszikus módon birtokolható dolog, ezen a módon az azon tárolt adat is ezt a sorsot osztja, tehát ebben a formájában tulajdon tárgya lehet. Jegyezzük meg azonban, hogy a digitális adatoknak, és az adat alapú jelenségeknek az a megjelenési formája, amelyre a digitális gazdaság és az adatkereskedelem alapul, természete szerint képes elválni és rendszerint el is válik az aktuális adathordozóktól, így annak pontos megragadása a vázolt mód nem alkalmas, hanem azt a vagyonjogi rendszereknek önállóan létező jelenségként kellene elismerniük ahhoz, hogy a szükségletekhez illeszkedő szabályozás megtörténhessen, és a jogrendszer ezzel kapcsolatban megőrizhesse a relevanciáját .

Források