Az idősebb kollégákról és ami e mögött van

Avagy: miért jó, ha van néhány „tisztes, őszes halánték” is a fiatalok mellett

Ahogyan az előző, általam írt cikk sem akarta „megmondani a tutit”, úgy ez a mostani sem akarja, mivel én magam sem hiszek az ilyesmiben, azonban a tapasztalatok megosztásában és az építő jellegű kritikában, a fejlődést szolgáló vitában annál inkább… Hát, vágjunk bele…

A korábbi, „Átjáró” című cikkemben is említettem, hogy középkorú vagyok, erős negyvenes, tehát annak a generációnak a tagja, akiket alulról, a gyerekek felől és felülről, az idősödő szülők felől is érnek hatások bőven, a mindennapi munkahelyi események, megoldandó problémák, valamint egyéb gondok mellett, persze. 

Megújulni, újra meg újra?

Tudj meg többet!

Ez az a korosztály, amely mostanában szembesül azzal, hogy 20-25 év egy bizonyos területen (vagy hasonló területeken) elvégzett munka után is folyamatosan meg kell újulni, még mindig (vagy már megint) tanulni kell és az is lehet, hogy aki mostanáig mondjuk, jogászként dolgozott, és úgy érzi, hogy ebben a szakmában valamiért nem tudott kiteljesedni, az holnaptól például trénerként, vagy jógatanárként tevékenykedik tovább, természetesen akkor, ha sikeresen átképezte magát, ami bizony sem anyagilag, sem idő-menedzsment szempontjából nem egyszerű, nem beszélve az egyéb buktatókról.

Miért írok minderről? Azért, mert ma (és főleg az utóbbi tíz-tizenöt évben) a vízcsapból is az innováció, az élethosszig tartó tanulás témája folyik. Akár jogászok vagyunk, akár más szakmát, hivatást gyakorolunk, tisztában vagyunk vele, hogy ha nem képezzük magunkat folyamatosan, akkor előbb-utóbb lemaradunk, aminek következtében akár el is veszíthetjük az állásunkat (ami persze megtörténhet egyéb okokból is, de ebbe a témába most nem mennék bele), vagy ha vállalkozók vagyunk, akkor az ügyfeleink jelentős részét, és ez bizony nem kis probléma.

Miért írok még minderről? Azért, mert ma (és nem csak az utóbbi tíz-tizenöt évben) a vízcsapból is az folyik, hogy „maradj mindig fiatal”, hogy csak akkor lehetsz sikeres, elismert, csak akkor tudsz boldogulni, ha fiatal vagy, illetve legalább fiatalos (ha nem is szó szerint, de alapvetően ez a lényege az üzenetnek) és egyébként is újulj meg, szinte naponta, változtass, ha kell, amilyen gyakran csak szükséges, és a többi, és a többi. Hát, ember legyen a talpán, aki ennyiféle elvárásnak meg tud felelni, legyen az illető akár fiatal, akár középkorú, vagy idősebb.

Félreértés ne essék, én nem azt vitatom, hogy szükség van az élethosszig tartó tanulásra, vagy a megújulásra, hiszen látjuk, hogy változik a világ és értjük, hogy kellenek ezek a dolgok. Én azt a módot kifogásolom, ahogyan ezt például a médiában tálalják, sok esetben (ha nem is mindig) eléggé „agresszív” stílusban lenyomva a torkunkon, illetve azt az (általam alapvetően tévesnek tartott) üzenetet, hogy csak akkor lehetsz jó, ha fiatal vagy, és ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy bármi problémám lenne a fiatalokkal, sőt.

Ahogy volt…

Világítsuk meg akkor ezt a gondolatmenetet egy kicsit konkrétabban, beleszőve a témába a saját tapasztalataimat is, hiszen azokból tudok a leginkább kiindulni…

Amikor bő huszonkét éve elkezdtem jogi ügyintézőként dolgozni egy eléggé speciális közigazgatási szervezetben, még nem voltak olyan professzionális szintű képzések, szakmai előadások, olyan erősen szervezett oktatások, illetve elektronikusan hozzáférhető anyagok, mint amilyenek az utóbbi években már vannak. Akkor nekem kifejezetten jó érzés volt maga a tudat, hogy vannak a szervezetben olyan, nálam jóval idősebb kollégák, akik egyrészt hosszú évek óta végzik az enyémhez hasonló munkát (vagy ugyanazt), másrészt korábban is hasonló területen dolgoztak, tehát jókora tapasztalattal rendelkeznek a már akkor is meglehetősen speciális tudást igénylő szakterületre vonatkozóan. Akiktől tanulhattam, nem csak a szakmát, hanem egyéb dolgokat is: emberséget, toleranciát, türelmet az ügyfelekhez, alázatosságot a munka iránt, higgadtságot a nehéz helyzetekben, empátiát azok iránt, akiknek nehézségei vannak…

Fogtam a kis füzetemet, és amelyik idősebb, tapasztaltabb kolléga éppen tudott rám időt szakítani, ahhoz odamentem és elkezdtem jegyzetelni azt, amit mondott. Ha kérdéseim voltak, akkor azokat feltettem és ő válaszolt rájuk. Ha nem tudott, akkor utánanézett a témának. Persze mindezt (mármint az okítást) megtehette volna egy nálam fiatalabb, csak a szervezetnél régebben dolgozó kolléga is, de valahogy mindig az idősebb kollégák vették a szárnyaik alá a fiatalabbakat és őszintén megmondom, hogy ezt nem csak szakmai, hanem lélektani szempontból is üdvös gyakorlatnak tartottam és most is azt gondolom, hogy ez így lenne a jó. 

Ahogy most van…

Ma sok munkahelyen nincs igazi betanítás, mert egyszerűen nincs rá idő. Elvárjuk, szinte már az első perctől, hogy az új kolléga mindent azonnal tudjon, és ha kérdez, akkor azt rossz néven vesszük (nem állítom, hogy ez mindenhol így van, mert szerencsére akad ellenpélda is, de a jelenség sajnos létezik). Pedig legalább a belső rendszerek használatát és az egyes témákhoz, munkafolyamatokhoz kapcsolódó elérési útvonalat nagyon jól meg kellene tanítani az új munkatársaknak, hiszen (többek között) ez lenne a garancia arra, hogy megfelelő színvonalon tudjanak dolgozni, sok egyéb mellett, persze. Ezek a problémák szellemi és fizikai munkavégzés esetén ugyanúgy fennállnak és az is teljesen mindegy, hogy versenyszféráról, vagy éppen közigazgatásról van –e szó.

Ha már a közigazgatásnál tartunk, akkor talán említést érdemel, hogy a – néhány rendelkezés kivételével – 2019. január 1-jén hatályba lépett, a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Kit.), amely alapvetően a kormányzati igazgatási szervek tisztségviselőinek a szolgálati jogviszonyára terjed ki, a törvény 1. és 2. mellékletében található illetménytáblákban egyáltalán nem veszi figyelembe a korábbi kormányzati szolgálati jogviszony, vagy a korábbi munkaviszony időtartamát az illetmény megállapításánál. A még szintén hatályban lévő, egyéb köztisztviselőkre és közszolgálati ügykezelőkre vonatkozó 2011. évi CXCIX. törvény a közszolgálati tisztviselőkről (a továbbiakban: Kttv.) véleményem szerint ebből a szempontból jóval humánusabb, mivel a törvény hatálya alá tartozók illetményének a megállapításánál számít a korábbi kormányzati szolgálati jogviszony (vagy a korábbi munkaviszony).   

Úgy gondolom, nem feltétlenül jó, hogy a Kit. „kidobta az ablakon” a korábbi „munkás évek” beszámításának a lehetőségét az illetmény megállapításánál, mivel így előfordulhat, hogy egy azonos beosztásban lévő huszonéves ugyanannyit keres, mint egy ötvenvalahány éves, ami komoly bérfeszültséget generálhat, arról nem is beszélve, hogy a fiatal szempontjából még demotiváló is lehet (és az lehet az idősebb kolléga számára is), hiszen, ha mondjuk nagyon gyorsan elérte a besorolási fokozatához tartozó illetménysáv plafonját és nem vezető, másik besorolási fokozatba átsorolni pedig valamilyen okból nem lehet, akkor már nem lesz hova emelni a fizetését.  

Persze, az sem jó, ha csak és kizárólag az életkor, illetve a korábbi „munkás évek” alapján nő a közszolga (vagy mások) fizetése – a Kttv.-ben sem csak ez a szempont a besorolásnál, mivel számít a végzettség és persze van teljesítményértékelés is.

Ahogy jó lenne…

A Kit. esetében talán az lenne a jó megoldás, ha legalább valamilyen mértékben beleszámítana az illetménybe a korábbi kormányzati szolgálati jogviszony, vagy munkaviszony időtartama is (a végzettség a kormányhivatali tisztségviselők esetében számít az illetmény megállapításánál).

Visszatérve az őszes halántékú kollégákra, számomra fiatal koromban is megnyugtató volt a jelenlétük és most is így érzem ezt (nem csak azért, mert talán már én is közéjük tartozom, hiszen azért még bőven vannak nálam idősebbek). Éppen a tudományos, technikai változás, fejlődés az, aminek a következtében egyre inkább kitolódik a nyugdíjkorhatár és az emberek jóval hosszabb ideig dolgoznak, mint korábban. A fiatalok a legtöbbször valóban gyorsabbak és könnyebben sajátítanak el új ismereteket, mint az idősebbek, viszont az idősebbek sokszor precízebben, kitartóbban használják a megtanultakat, persze ezekre is van ellenpélda, nem lehet egyértelműen kinyilatkoztatni, hogy csak és kizárólag ez a tendencia, de azért van benne igazság.

Nem beszélve arról a pszichológiai hatásról, hogy ha én bemegyek egy munkahelyre és azt látom, hogy nincs egyetlen idősebb kolléga sem, akkor ennek lehet egy olyan (kifejezetten káros) üzenete a számomra, hogy az adott munkahely annyira rossz, elviselhetetlen, hogy onnan mindenki hamar elmenekül, vagy valamiért nem számít hosszabb távon a dolgozóira, esetleg akkora a bizonytalanság, amit egy idősebb, már családdal rendelkező kolléga nem tud vállalni, stb.

Szükség van a modernizációra, a változásra, a fejlődésre, mert ezek nélkül ma nem tartanánk ott, ahol. De mindez nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ezeknek a pozitívumaiból csak a fiatalok részesülhetnek, hiszen (jobb esetben) egyszer mindannyian leszünk középkorúak és idősebbek…

A fenti cikk vendégszerzőnk írása, nem szerkesztőségi tartalom. Ha neked is lenne egy érdekes cikked, amit megosztanál olvasóinkkal, vedd fel velünk a kapcsolatot az arsboni@arsboni.hu címen.

Jegyzetek

Felhasznált jogszabályok: a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény és a 2011. évi CXCIX. törvény a közszolgálati tisztviselőkről

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

MEGOSZTÁS