Beszéljünk a börtönártalmakról!

„Ismerjük a börtön minden hátrányát, tudjuk, hogy veszélyes, ha ugyan nem fölösleges. De nem „látjuk”, mivel lehetne helyettesíteni.”

     Michael Foucult

A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. A világon 11,5[i] millió embert tartanak bebörtönözve, akiknek száma egyre csak növekszik, ezért nem lehetünk közömbösek a börtönártalmak irányába. Gresham M. Sykes szerint a börtönártalmak váltották fel a fizikai erőszak alkalmazását a büntetés-végrehajtásban.

A börtönártalmak három csoportját különböztethetjük meg egymástól.

1. A klasszikus,
2. a hozott, illetve
3. az immanens ártalmakat.

Mindhárom egyaránt jelen van a büntetésvégrehajtási intézmények falai között.

 A klasszikus börtönártalmak

Klasszikus börtönártalmaknak nevezzük azokat a fogvatartási intézményekben megfigyelhető negatív hatásokat, amelyek a büntetésnem jellegéből fakadnak. A depriváció megfosztottságot jelent. Sykes szerint az elzárt személy meg van fosztva a szabadságtól, a javaktól, a heteroszexuális kapcsolattól, az autonómiától és a biztonságtól[ii].

Erving Goffman szociológus nyomán a klasszikus börtönártalmak közé soroljuk a stigmatizációt[iii], azaz megbélyegzést is. Ez bár leggyakrabban kívülről érkezik előítéletek formájában, de maguk a fogvatartottak is stigmatizálhatják magukat (gondoljunk csak a börtönszlengre vagy hierarchiára).

A prizonizáció fogalmát Donal Clemmer alkotta meg 1940-ben[iv]. Ez Clemmer szerint bizonyos mértékig minden fogvatartottra ható folyamat, ilyenkor az elítélt átveszi a börtönben élők normáit, attitűdét, értékeit. A fogvatartottak új bűnözési stratégiáikat sajátítanak el, „továbbképzik” magukat egyéb bűncselekmények elkövetésére, amit még inkább elősegít a börtön kriminális közegében kialakult „gengesedés”. Ennek következtében az elítélt integrálódik a börtönkultúrába, személyiségfejlődése negatív irányba mozdul. A prizonizáció mértéke személyenként és körülményenként eltérő. Fontos tényező az elítélt bekerülés előtti élethelyzete. Minél jobbak voltak a bekerülés előtti életkörülményei és minél rövidebb a szabadságvesztés ideje, annál kisebb lesz a prizonizáció mértéke.

A prizonizációt mélyítő tényező még a személyzeti túlterheltség, ami hozzájárul a magárahagyottság érzetéhez, demortifikációhoz, valamint szerhasználatra adhat okot. A börtönkultúrába ágyazottság megnöveli a további kriminális cselekmények elkövetésének esélyét. A börtönközeghez való ilyetén adaptálódás az intézet vonatkozásában is veszélyforrást jelent: a bűnözői szubkultúrához való kötődés a csoport részéről olyan megtartóerőt biztosít egy biztonságtól deprivált környezetben, hogy a fogvatartott lojalitással viseltet majd ahhoz.

A hozott / importált börtönártalmak

A hozott börtönártalmakat többnyire a nyolcvanas évek végétől jelentek meg a pönológiában. Jellemzője, hogy nem kifejezetten a börtön következménye, – hanem mint ahogy neve is mutatja – a börtön falai közé kívülről hozott ártalomakról van szó. Ezek már többnyire megvoltak a fogvatartott életében bekerülése előtt is, de a börtön közege fokozza a már meglevő problémákat.

A mentális deficit gyakori hozott ártalom. A túlterheltség miatt kevesebb figyelem jut a mentális problémával küzdő fogvatartottakra, így a börtönközeg hamar felerősíti a kórképeket, amelyek öngyilkosságban manifesztálódhatnak. A fogvatartotti kör ráadásul negatív véleménnyel van a mentális zavarral élőkről, így azok még az intézményen belül is erőteljesebben stigmatizáltak, ebből kifolyólag kapcsolataikban depriváltabbak társaiknál, ami sok esetben a szegregációjukhoz vezet.

A szerhasználat fokozódik a börtön falai között, de a rabok önmagukról alkotott képe, társas kapcsolatok kialakításában való hiány is negatívan befolyásolja, hiszen az intézményen belüli hibás automatizmusok elfogadást nyernek és a helytelenül megválasztott értékeket legitimálják a többiek.

Megfigyelhető, hogy a fogvatartottak korábbi életükből olyan kötődési mintákat hoznak a börtön falai közé, amelyet a börtönkörnyezet fokoz. Példának okáért az egykor bántalmazott fogvatartottak maguk is bántalmazókká válnak. A családi kapcsolatokra hatást gyakorló hozott börtönártalmak tovább rontanak az elítélt családjának szocioökonómiai státuszán. Megfigyelhető a családon belüli börtöntapasztalat-halmozódás. Annak a gyermeknek, akinek egyik vagy esetleg mindkét szülője börtönbe kerül, drasztikusan romlanak életkörülményei, továbbtanulási esélyei, helytelen szülői példát tapasztal, esetlegesen gyermekotthonba kerül, ami institúcionalizációt okoz.

Az institúcionalizáció fogalmán azt értjük, amikor egy személy korábbi, huzamosabb ideig eltöltött intézeti tapasztalatánál fogva (gyermekotthon, kórház, börtön) hozzászokott az intézetekre jellemző légkörhöz, tipikusan annak szabályaihoz, viselkedési normáihoz, kötött napirendjéhez. Szélsőséges esetben ez olyan mértéket is ölthet, hogy az institúcionalizálódott személy már nem tudja elképzelni magát egy, a megszokott környezetétől eltérő közegben, képtelen önállóan keretezni életét. Minél szigorúbb a fogvatartási intézet, annál erősebben érvényesül ennek hatása.

Az immanens börtönártalmak

Az immanens börtönártalmak jellemzője, hogy a börtön lényegének szerves részét képező jelenségek az egész társadalomra hatással vannak. Ezeket a retribúció, a fogvatartás megtorló jellegéhez fűződő társadalmi elvárás táplálja, amelynek detektálása reluktánssá, helyzetébe beletörődötté, fejlődni, jobbulni nem akaróvá teszi az elítéltet. Ezen ártalmak tehát a börtönnel olyan állandósult kapcsolatban állnak, amelyek kihatnak a bent töltött személyek életére, de visszahatnak az azokon kívül élőkére is.

Az immanens börtönártalmak önmagukat gerjesztő történések, a börtönközeghez való habituációhoz kapcsolódnak. Melvin Seeman szerint a habituáció (elidegenedés) egy olyan fokozatos jelenség[v], amikor a fogvatartott megszűnik hinni korábbi értékeiben, viselkedési mintázatokban, így fokozatosan eltávolodik a társadalomtól, majd szűkebb környezetétől, sőt végül saját magától is.

Mit okoz a habituáció?

Adolf Lukas Vischer orvos megfigyelte a hadifogolytáborban élőket és észrevette, hogy a hosszabb ideje fogvatartottak egy idő után szellemi hanyatlásnak indulnak. A később ,,szögesdrót kór”[vi] néven emlegetett tünetegyüttes közé tartozik az érzelmi kiüresedés, memóriazavar, a proaktivitás hiánya. Bár az intelligenciát kevésbé érinti a fent nevezett „kór”, az ingerszegény környezet okozta koncentrációs zavarok folytán az egyén fokozatosan elveszti képességét arra, hogy a börtön falai között megszervezze önmagát. Ehhez hozzájárulnak az elítéltek csoportosulását akadályozni célzó olyan intézkedések, amelyek izoláljá egyént a közösségtől. Az elzárt környezetben már az egyén magában is ki fogja alakítani az elszigetelődést, így egy öngerjesztő folyamatként nem csupán a fizikai, de a lélektani szeparáció is megtörténik. Detrimentalizáció alatt azt a folyamatot értjük, amikor a fogvatartott érzékennyé válik a börtön falai közt megtapasztalt valóságra és „túltelítetté” válik a bent érzékelt agresszió, izoláció és nemtörődömség hatására.

Reintegrációt célzó kezdeményezések

A börtön társadalmi rendeltetéséből fakadó diszfunkcionalitások alapjaiban gyakorolnak hatást az elítélt reszocializációjához. Egy Egyesült Államokban készült projekt (What Could Have Kept Me Out of Prison[vii]) keretében megkérdezték a volt elítélteket, hogy milyen olyan nehézségekbe ütköztek szabadulásuk után, ami gátolta őket a visszailleszkedésben. A leggyakrabban emlegetett reintegrációt hátráltató tényezők a lakhatási problémák, szakképzettlenség, az ehhez kötődő munkanélküliség, előítéletesség és az egészségügyi-mentálhigiénés ellátás hiánya. A börtön falai közt meghúzódó anomáliák és a visszaesés közötti kapcsolatot egyre több állam, így Magyarország is felismerte. Hazánkban is történtek e kapcsán előrelépések (TÁMOP programok, Tett program)[viii]. Ilyen volt még a „Fogvatartottak reintegrációja” nevű projekt, ahol 1300 fogvatartott tanulhatott piacképes szakmát, 1900 fő vehetett részt kompetenciafejlesztő foglalkozásokon és a programban résztvevők hozzátartozóinak is biztosítottak humánszolgáltatásokat.

A cikk összefoglalta a börtönártalmak sokoldalú jellegét, hangsúlyozva az elzártság pszichológiai és társadalmi következményeit. Emellett felhívta a figyelmet arra, hogy az elítéltek támogatása és rehabilitációja kulcsfontosságú a bűnözés visszaszorításában és az újraindulásukban. Ahhoz, hogy hatékonyan kezeljük ezeket a kihívásokat, folyamatosan fejlesztenünk kell a börtönrendszerünket és alternatív megközelítéseket kell keresnünk az elítéltek újbóli integrációjához.

Ez a cikk az Arsboni 2024. tavaszi gyakornoki programjának keretében készült.

Irodalomjegyzék