Félelem vagy igazságérzet

Rónay György: A párduc és a gödölye című regényének elemzése a jogászi etika tekintetében

Félelem vagy igazságérzet?

Rónay György: A párduc és a gödölye című regényének elemzése a jogászi etika tekintetében

2016-ban ismét meghirdetésre került az Ars Boni cikkíró pályázata, így én is – most már harmadik alkalommal – újból megpróbálom, de ezúttal nem a szociális jog területéről választottam témát, hanem egy irodalmi művet szeretnék a jogi etika síkjában elhelyezni. Hogy miért pont erre a műre esett a választásom? Elsősorban nem azért, mert október vége van és ilyenkor megemlékezünk az 1956-os eseményekre, és az azt követő politikai-társadalmi változásokra. Inkább azért, mert Rónay regénye megvilágítja a vallás-erkölcs-jog kapcsolatát, hiszen ez a hármas hatja át a társadalom működését, az emberek mindennapjait, és a történelem eseményeit.

A szerző nagyszerűen vezeti végig az olvasót azon a négy idősíkon – a 30-as évek közepe, 1944, (a nyilas hatalomátvétel, a magyar zsidók deportálása), az 50-es évek eleje-közepe (a Rákosi-éra kiteljesedése, majd bukása), majd a 60-as évek közepe – melyben a történet játszódik. A hangsúly főleg az 1956-os eseményeken nyugszik, illetve egy kicsit már a jelenbe – a mű születésének időszakába is (1970-76) bepillanthatunk.

A fentiek tekintetében az olvasó azt hihetné, hogy egy történelmi korrajzot tart a kezében – és ez igaz is, így az irodalmárok és műelemzők főként a történelmi események szemszögéből közelítették meg a regény mondanivalóját.
A párduc és gödölye azonban nem(csak) történelmi regény, hanem több annál – a keresztény erkölcs, illetve a jog több kérdéseire is próbál választ adni: hogyan maradhatunk minden időben egyenes jelleműek, melyik fontosabb számunkra – a hatalom, vagy az irgalom? Kiszolgáltatottságból fakadó félelmünk vagy az igazságérzetünk az erősebb?

Rónay (eredeti neve Morócz) György (1913-1978) utolsó regényén hat évig dolgozott 1970 és 76 között. A mű cselekménye egy bibliai példázatra épül, Izaiás próféta jövendölésére: „…Az igazságosság lesz derekának öve, s a hűség csípőjének kötője. Együtt lakik majd akkor a farkas a báránnyal, s a párduc együtt tanyázik a gödölyével ….”

Központi alakja Stoll Aurél „a párduc”- büntetőbíró, aki a híres jogtudós és egyetemi professzor, Stoll Ákos fia. Félárván nőtt fel, anyja öngyilkos lett, apja pedig nem sokat törődött vele. Bíróként biztos egzisztenciát tudhat magáénak, környezete komor, barátságtalan embernek ismeri, aki – apjához hasonlóan – szilárd jellemnek tartja önmagát és bírói hivatását is ennek megfelelően igyekszik gyakorolni.

A jezsuitáknál egy osztályba járt Kende Pállal „a gödölyével”, aki nem vitte többre a vasutasságnál, és a gimnáziumi évek alatt állandó céltáblája volt iskolatársai, köztük a Párduc gúnyolódó, néha megalázó tréfáinak, vicceinek. Kende a nyilas hatalomátvétel idején hivatalában keresi fel a bírót, hogy megkérje, segítsen megakadályozni zsidó származású felesége és kislánya elhurcolását. A Párduc gyöngének bizonyul – saját pozíció- és egzisztenciaféltése miatt semmilyen lépést nem tesz, bár tudja, erkölcsi kötelessége lenne segíteni. Az 50-es években ismét választás elé kerül – maga a Diktátor utasítja egy koncepciós per ítéletének kihirdetésére – és bár ő az ítélettel „nem ért egyet”, mert tudja, a vádlott ártatlan, mégis kiszabja rá a halálbüntetést. Fel sem merül benne a „parancs” megtagadása, (egyrészt a bizonytalanság, másrészt a saját félelme miatt) inkább az döbbenti meg, hogy róla is mindent tudnak, még a diákkori becenevét is.
Az ilyen jellegű ítélethozatalban sajnos már van gyakorlata: a „nagy összeesküvési perek” egyik ügye tárgyalásán a – szintén ártatlan – vádlottat 12 év börtönbüntetésre ítélte.

Történelmi és jogi tanulmányainkból tudjuk, hogy az ilyen jellegű perek nélkülözték az igazság és a jog legalapvetőbb feltételeit és főként a megfélemlítés, az elrettentés volt a fő céljuk.

Stoll Aurél saját kiszolgáltatott helyzetét valaki másnak tulajdonítja – miért éppen őt választották ki a halálos ítélet kihirdetésére, ki lehetett az, aki tudta, hogy őt a gimnáziumban Párducnak nevezték? Arra a következtetésre jut, hogy csak Kende Pepi, a Gödölye lehet ez a személy, aki így állt rajta bosszút a diákkori megaláztatásokért és azért, mert 1944-ben nem mentette meg a családját.
A statáriális ítélethirdetés után rögtön felkeresi otthonában egykori iskolatársát, hogy bizonyosságot szerezzen árulásáról. Újbóli találkozásuk és beszélgetésük a regény legmegrázóbb jelenete – a Párduc ekkor szembesül azzal, hogy a Gödölye felette áll, legyőzte őt, és sokkal erősebb – mert nem fél. Kende Pál sosem tagadta meg önmagát – a felszabadulás előtt zsidó felesége, az ötvenes években pedig keresztény hite miatt mellőzték.

Stoll bíró bizonytalanság-érzete és a hatalomtól való félelme egyre inkább nő – ez egészségi állapotára is kihat – és amikor két infarktus után felgyógyulva újból munkába akar állni, addigra az országban jelentős politikai változások történtek – Rákosit és közvetlen környezetét egy új hatalom váltja fel, amely a bírót szembesíti múltbeli tevékenységével. Most már nyíltan a szemére vetik, hogy olyan perekben vállalta az ítélethozatalt, amelyek egyértelműen hamis tényállásra épültek – és noha tudják, hogy parancsra cselekedett, az új igazságszolgáltatásnak nincs szüksége ilyen bírákra. Ekkor tudja meg, hogy előtte ketten tagadták meg a parancsot, akiknek a karrierjük bánta ezt a döntést – esetleg az életükkel fizettek érte.
A bíróban megfogalmazódik a kérdés – ha az új hatalom igazságot szolgáltat a régi által hamis vádakkal elítélteknek, akkor őt miért nem rehabilitálják?

Ezzel érkezik el a történet a ’60-as évek közepéhez, amikor is Stoll Aurél beletörődik a végleges mellőzöttségbe, fővárosi lakását önként felajánlja a köznek, és leköltözik egy tóparti házba, ahol az ÁBI szervezete gondoskodik ellátásáról. 1967 őszén felkeresi egy fiatal történészhallgató, aki tanulmányt akar írni az ötvenes évek törvénytelenségiről, és ezek feltárásához kéri a bíró segítségét, akit az újraidézett múlt önvizsgálatra késztet – élete fordulópontjait, döntéseit újragondolva még mindig keresi az önigazolás lehetőségét, de az egyetlen ember, aki tanúsíthatná, hogy nem értett egyet a halálos ítélettel – már halott.

A cselekmény alapján létezik egy harmadik megközelítése is a regénynek – a jogászi etika szempontjából – a bíró valóban csak a törvényeknek és a saját lelkiismeretének van alávetve? Egy jogásznak – különösen egy bírónak– bátornak kell(ene) lennie, hogy kiálljon mások igazsága mellett. A jogászoktól általában magasabb erkölcsi tartást vár el a társadalom, és ha történetesen pont egy bírót kényszerítenek jogellenes helyzetbe, amely sem a törvényességnek, sem a saját erkölcsi értékeinek sem felel meg, akkor mit kell tennie, hogyan kell döntenie?

A mából visszapillantva könnyen megtaláljuk a megfelelő választ a kérdésre, de az ’50-es években, amikor a szovjet típusú államberendezkedés megszilárdulása megtörtént, akkor az egyszerű hétköznapi állampolgártól a vezető pozíciót betöltő funkcionárusokig nagyon meggondolandó volt, hogy adott helyzetben ki mit gondolt, mit mondott.

Az 1949 és 1956 közötti, szovjetizált Magyarországon is megtaláljuk a sztálini pártállami rendszer minden lényeges komponensét: az agyoncentralizált államapparátust a maga bürokráciájával – különös tekintettel a személyi függésre (kiszolgáltatottságra) –, valamint a politikai szimbólumok állandó, már-már rituálészerű használatát. Az állam politikai berendezkedése a hatalom egységének (más szóval, a hatalommegosztás tagadásának) elvére épült: a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás az államszervezet csúcsszerveihez kötődött, amely a bíróságok működésében különösen érződött. Az ítélkezési gyakorlatba sok esetben – a pártszervek mellett –, az ÁVH is beleszólt; a párthatározatok „irányt szabtak” az ítélkezési gyakorlatnak, úgy általánosságban mint egyes konkrét esetekben. A bírákat a párttagok közül választották ki, akik a pártutasításokat hajtották végre az ítélkezésük során.

Rónay György árnyaltan érzékelteti Stoll Aurél helyzetét és azt a korszakot, amikor lehetetlenségnek tűnt becsületesnek, etikusnak lenni, szembemenni a hatalom akaratával. „…. Mert a rend vagy inkább a forma kedvéért tanúkihallgatásokat is foganatosítottak. „A komédia teljessége érdekében” – jegyezte meg az a kollégája, akit aztán elvittek. ….”

A regény többi, múltbeli alakját, akiket a bíró felidéz az emlékeiben – Koletinszky Dániel tisztiorvos, dr. Bonta Béla városházi titkár – szintén a félelem motiválta, amikor asszisztáltak a statáriális ítélet kihirdetésénél. Egy másik ügy kapcsán az ún. koronatanú, Steiner Lajos motivációja már teljesen más irányú: „… Bíró úr, ha AKKOR együtt voltunk a gyalázatban, miért ne lennénk most is? Mind a ketten hazudtunk; de melyikünk hazudott nagyobbat? Én, aki hamisan vallottam? Vagy ön, aki úgy tett, mintha elhinné a hazugságomat és hamisan ítélt? Ne áltassuk egymást bíró úr. Ön tudja, hogy én hamis tanú vagyok. Én viszont tanú vagyok rá, hogy ön hamis bíró. ….”

A jogászi hivatás – hasonlóan az egyházi pályához –erkölcsi értékekben gazdag pályát kínál választójának, de ugyanakkor meg is követeli tőle, hogy ezen értékrendnek megfelelően működjék a pályáján. A jog közvetett és közvetlen értékhordozó, képlékeny és ebből következően szembe is mehet azzal az értékrenddel, amit eredetileg képviselt.
A jogászok pedig – különösen a bírák – értékközvetítők, akik a törvényességi szempontokat figyelembe véve érvényesítik a jogrendet. De lehet-e a vallással és az erkölccsel a jog egyenértékű? Luther Márton szerint a jogászok rossz keresztények („Juristen – schlechte Christen), akiknek nincs túl szilárd erkölcsi meggyőződése és inkább a kiskapukat keresik és használják.

Zlinszky János szerint: „A jogásztól azt követeli szakmai, hivatásbeli erkölcse, hogy a jogban benne rejlő, általa hordozott erkölcsiséget kibontakozni, elevenné válni segítse; a jogba a társadalmi erkölcsöt belevigye, előbbit az utóbbi szerint értelmezze; a joggal való visszaélést, a jog erkölcstelen felhasználását pedig kerülje, akadályozza meg.”

A jog erkölcstelen felhasználásának megakadályozásához pedig bátorság kell, ugyanaz a bátorság, amely a keresztény erkölcsiségnek is fontos értéke: kiállás a saját és a mások jogaiért, hogy a jogbiztonság a társadalom minden szintjén megvalósuljon.

A Párduc tragédiája saját gyávaságában rejlik, illetve hogy mindvégig tudja, érzi – akár kiszolgálja a hatalmat, akár nem, jogászi pályája mindenképpen derékba törik. Stoll Aurél kihagyta önéletrajzából azt, hogy a jezsuitáknál érettségizett – úgy vélte, „nem vet rá jó fényt” – ezt akár tekinthetjük úgy is, mint annak a keresztényi erkölcsnek a megtagadását, amelynek szellemében felnőtt és tanulmányait végezte. A lelkében lévő erkölcsi normát, (jogi) etikai parancsot legyőzte a félelme, így belső énjével olyan ellentétbe került, amely végül megbetegítette.

Az ’50-es években a jogállamiságot még nyomokban sem lehetett érzékelni. A jogállamiság legfőbb jellemzője, hogy a közhatalom maga is a jognak van alárendelve, illetve a három hatalmi ág (törvényhozó-végrehajtó-igazságszolgáltató) egymástól elkülönül, így képezve három szilárd tartópillérét a demokratikus berendezkedésnek. Az akkori jogásztársadalom tagjai – még ha hajlandóak lettek is volna kiállni a saját és mások jogaiért – nem tehették, főként a fentebb, röviden felvázolt rajtuk kívül álló tényezők miatt. A vallás-erkölcs-jog hármasa a diktatórikus rendszerekben egyáltalán nem, vagy inaktív módon van jelen, (mi több, az autoriter rezsimek feje fölött is Damoklész kardjaként lebeg ennek veszélye), mert az ilyen típusú hatalomnak nem érdeke az igazságosságnak, a jónak és a méltányosnak a keresése.

Felhasznált irodalom:
Rónay György: A párduc és a gödölye – Magvető Kiadó, Budapest (1978)
Zlinszky János: Keresztény erkölcs és jogászi etika – Szent István Társulat, Budapest, 2002
Zlinszky János: A jogász erkölcse – Jogtudományi Közlöny, 1990/1. 17–27.
Források, felhasznált irodalom

Tetszett a cikk? Szavazz rá a lenti alkalmazásban!