Sententia

Errare humanum est

I.
Számtalan körülmény vonhatta volna el a figyelmét, de ő csak a feladatára összpontosított. Az elmúlt időszak gyakorlatilag folyamatos tanulással telt, és most végre bebizonyíthatja az alkalmasságát. Egy meglehetősen bonyolult ügyet kapott, ebben kellett ítéletet hoznia. Persze korántsem csak magáról az érdemi döntésről volt itt szó, hanem az eljárás lefolytatásáról. Ez adta az egésznek a valódi nehézségét, és ez az, amin az elődje is elbukott. Nem foglalkozott ezzel. Az ügyet egy tiszteletre méltó és kiváló képességű bíró korábbi, már befejezett ügyei közül választották ki. Az annak idején beadott keresetlevelet kapta meg, de – amennyiben igényelte – az összes anyag a rendelkezésére állt, tanúvallomásokat tartalmazó jegyzőkönyvek, szakvélemények, egyéb utóiratok. Más nem tartózkodott a teremben. Egyértelműen vizsgaszituáció volt, de számára lényegileg semmiben nem különbözött a felkészülési időszak utolsó szakaszától. A tanulás nagyon hosszú folyamat volt, sokáig tartott mire eljutott a mostani mérföldkőig, és egy fontos és hosszú szakasza volt ennek a korábbi ügyek, bírósági határozatok áttanulmányozása. Rengeteg befejezett ügyet kapott, ezeket egytől-egyig, a legapróbb részletekig átnézte és feldolgozta. A jó bírói döntések mellett ugyanolyan hasznosnak bizonyultak a rossz ítéletek, és az azokat felülbíráló másodfokú határozatok. Később már önállóan kellett döntéseket hoznia, természetesen nem folyamatban levő ügyekben. Egy idő után mindez gyakorlatilag rutinfeladatnak számított. Ez a mostani is tulajdonképpen az volt, maga a feladat rutin, csak a helyzet volt különleges. Órák teltek el, minden bekért anyagot megkapott, minden lehetséges változatot átgondolt. Nincs tovább. Az ítélet elkészült, a maga részéről megtette, amit legjobb tudása szerint megtehetett. Jelzett a segítőknek. Talán illendő lett volna valamiféle megkönnyebbülést vagy felszabadultságot mutatnia, de erre nem került sor. A többi most már nem rajta múlik. Nem érzett semmit.

II.
Alig több, mint 5 órája kezdtek bele, mégis úgy érezte, mintha napok óta ülnének itt. Visszaidézte magában azt, ahogy az egész elkezdődött. Mintegy másfél évvel ezelőtt különleges helyről érkezett a kérés, figyelj csak, van itt egy csoport nagyon érdekes elképzelésekkel. Tessék, néhány anyag, ezeket olvasd át és próbálj belefolyni, fentről jön, nagyon határozott kérés, ha érted mire gondolok. Nem volt abban a helyzetben, hogy nemet mondhasson. Még azon a hétvégén elkezdte átolvasni az anyagokat, kezdetben csak mérsékelt lelkesedéssel, ám ahogy haladt előre a több száz oldalnyi dokumentációban, egyre inkább hatalmába kerítette az érdeklődés. Felvette a kapcsolatot a csapat vezetőjével. A következő hónapokban gyakran találkoztak és azt vette észre, hogy egyre lelkesebben mélyed bele az egész témába, és egyre inkább várja a vezetővel közös találkozókat. Alapvetően egyszerű. Ez volt a vezető kedvenc kifejezése, gyakorlatilag minden esetben használta. Akkor is, amikor tényleg sikerült valamit elmagyaráznia, vagy neki megértenie, nézőpont kérdése, és akkor is, amikor egy fél órás magyarázat első mondatának végén elvesztette a fonalat. Alapvetően egyszerű. Az ülésen a vezető álláspontját sokan képviselték, mint ahogy az ellentáborét is. Ebből a szempontból a bizottság összetétele kiegyensúlyozottságot mutatott; ez vezetett ahhoz, hogy elnökként rá maradt a döntés felelőssége. Alapvetően egyszerű. Maga a téma elképesztő indulatokat váltott ki, különösen az ellenzők körében, de az elmúlt időszakban mindkét oldal hihetetlen mértékű lobbi tevékenységgel igyekezett a maga javára alakítani a dolgokat. Ezek az indulatok felszínre törtek itt a teremben is, ráadásul olyan mértéket kezdtek ölteni, hogy elnökként latba kellett vetnie minden tekintélyét és szigorát ahhoz, hogy a bizottság munkája továbbra is kulturált és civilizált módon folytatódhasson. Néhány perc szünetet kért, felállt és kiment.

Az ajtón kilépve önkéntelenül is a folyosó túloldalán levő ajtóra nézett. Sententia, ez állt nyomtatott betűkkel az ajtóra ragasztott lapon. Elindult a másik irányba és kisétált az udvarra. A döntésen és annak súlyán gondolkodott. Valójában miről is van szó? Fekete vagy fehér. Igen vagy nem. Alapvetően egyszerű. Az elmúlt hónapok, évek folyamatos lobbi tevékenysége – pro és kontra – következtében az álláspontok megmerevedtek, így a javaslatuknak különös jelentősége lesz, megteremti egy egészen új perspektíva lehetőségeit. Vagy épp elveszi. Nagyon sok energiát fordított arra az utóbbi évben, hogy megismerje, hogy értse, hogy pontosan miről is kellene döntenie. Visszagondolt a csoport vezetőjével folytatott számtalan beszélgetésére, a főleg eleinte jellemző kínos hallgatásaira, a szabadkozásaira, persze tudom, alapvetően egyszerű, de én nem igazán értem, jogi területről jövök. Egyszer az egyik ilyen után a csoport vezetője félig tréfásan megjegyezte, ne viccelj már, akkor már tegeződtek, ez butaság, a jog és a matematika kéz a kézben járnak. Biztos nem gondoltál még bele, hogy mit csináltok, folytatta, gondolj a jogszabályokra, a valóságot modellezitek, megalkottok egy szabályrendszert, amin belül a valóságból vett állítások segítségével egy logikai levezetést hajtotok végre. Ez színtiszta matematika, csak épp más jelölő rendszert használunk. Nálunk a matematikában axiómáknak, axiómarendszernek hívjuk ezeket, ti meg jogszabályoknak. Mi egyfajta formalizálást végzünk, ti meg használjátok azt a saját fura jogi nyelvezeteteket. Néha azt gondolom, folytatta nevetve, hogy ez valamiféle tudatos vagy tudattalan szűrő nálatok, érted, hogy egy bizonyos szint feletti komplexitású nyelvhasználat egy bizonyos szint feletti intelligenciát és képességeket feltételez, és ez a ti jogi nyelvezetetek maga a kiválasztási mechanizmus a szubkultúrátokban, megint nevet. Szóval ne aggódj, nagyon is hasonló a gondolkodásunk, ami a valóság egyfajta absztrakcióján alapul, én el fogom tudni magyarázni, te pedig meg fogod érteni. Jóleső érzéssel gondolt vissza erre a beszélgetésre, mivel ez megadta neki a hitet abban, hogy ezeket a dolgokat ő is megértheti, legalábbis egy bizonyos szintig. Aztán valóban így is történt. Pedig tele volt kérdésekkel, és főleg kétségekkel, hogy lehet ez, nem, ezt biztos nem lehet. Egyáltalán, hogy magyarázzuk el ennek a… ennek a valaminek ezt az egészet. Ez szintén emlékezetes beszélgetése volt a vezetővel, hogyhogy hogy, hát a saját nyelvén, mondta neki. Nézzük a valóságot, egy szeletét, vagy egy objektumát, használjuk a nyelvet ennek a megjelenítésére, leírására. Ti a valóságot saját nyelveteken írjátok le, ezen a jogin, ez elég jó és egyedi, de nem feltétlenül ez a leghatékonyabb ábrázolás, és nem tökéletesen egzakt. Nekünk tökéletesen egzakt nyelv kell, és nagyon kell figyelni rá, hogy a két nyelvben szándékoltan ugyanarra vonatkozó leírás egyértelműen ugyanazt jelölje. Aha, szóval akkor kell egy jó tolmács, jegyezte meg viccelődve a vezetőnek, mire ő komolyan, hát igen, de szerencsére ilyen van. Van? Persze, hogy van, sőt, meg fogsz lepődni, egy csomó minden, amire nekünk szükségünk lesz, már önállóan megvalósult, nyelv-feldolgozás, tudásbázis reprezentációk, gépi tanulási módok, nemsokára elérjük az évszázad közepét. A 2000-es évek eleje óta, az elmúlt 30 évben elképesztő mértékben fejlődött ez az egész terület, nekünk most az a dolgunk, hogy a meglevő eredményeket integrálni tudjuk, és ezt az egész komplex valamit a jogra, mint önálló szakterületre ráültessük. Alapvetően egyszerű. De … de akkor miért csak most, kérdezte önkéntelenül is, nagyon jó kérdés, mondta a vezető, igazából ezt én tehetném fel neked, nektek, válaszolta mosolyogva. Nem mondom, hogy értem, de sejteni vélem, és alapvetően két okot látok. Egyrészt, biztosan emlékszel amikor szabadkoztál, hogy tőled ez teljesen idegen terület, te jogász vagy … na igen, ez szerintem nagyon sokatokban ott van és kevesen tudják, hogy ez így nem igaz, hogy hasonló a gondolkodásunk komplexitása, és hasonló képességeket használunk. Másrészt lehet, hogy nehéz magatoknak bevallani, de ahhoz a konzervativizmushoz, ami a jogot alapvetően jellemzi, társul egyfajta, talán nem mindig jó értelemben vett elitizmus, egy elzárkózás. Szép dolog őrizni a hagyományokat és ragaszkodni tradíciókhoz, de egy bizonyos mérték felett ez törvényszerűen elszigetelődéssel jár, és akiben nincs meg egyfajta nyitottság és hagyja, ad absurdum támogatja is ezt a fajta elszigetelődést, az a fejlődés ellen dolgozik, ami szerintem értelmetlen. Később sokat gondolkodott ezeken a szavakon, értette és érezte a mögötte levő igazságfélét, de nem tudta ennyire fehéren-feketén látni. És van még valami, gondolta, amit ez a vezető sosem értett igazán. Egy alapvető, irracionális emberi félelem, egy olyan … gondolkodó valami irányában, amelyet sem ő, sem mások nem tudtak és nem is akartak emberinek tekinteni. Ott és akkor ez egy kis törést okozott neki. A lelkesedése ezután is megmaradt, de sokszor merültek fel kételyek, amiket eleinte megosztott a vezetővel is, ám később aztán egyre kevésbé, mivel nem érezte azt, hogy ő is átérezné ezeket. Minden kétségét le tudta szerelni, mégis állandóan benne volt egy kényelmetlen érzés, hiszen minden alapvetően egyszerű. Túl egyszerű. Amikor a szakértői rendszerekről beszélgettek, a vezető lelkesen magyarázta, nézd, komplex szakértői döntéshozó rendszerek léteznek, már a 2020-as évek vége óta. Tudod mit csinálnak a bíróitok? Szakvéleményt kérnek, a szakértő meg döntéshozó rendszert használ, bizony ám, lefordítja a kérdéseket a rendszer nyelvére, beviszi őket, a válaszokat visszaküldi a bíróságnak, a bíró értelmezi, átfordítja a saját nyelvezetre és beépíti az ítéletbe. Miért? Miért nem csináljuk egyszerűbben, itt ez a mi rendszerünk, ez a … ahogy szoktad nevezni, ez a valami, mondta vidáman, felteszi a kérdéseit a szakértői döntéshozó rendszer számára érthetően, közvetlen kapcsolatot tudunk vele kialakítani, integrációs folyamat, a szakértői rendszer dolgozik, visszaküldi a válaszokat Valaminek, aki rögtön értelmezi és beépíti saját tevékenységébe. Kevesebb és hatékonyabb kommunikáció, kevesebb idő és félreértési lehetőség. Egy pillanatig csend volt, kérdőn nézett a vezetőre, emberi felügyelet, beavatkozási lehetőség nélkül? Igen, minek az? Itt látta meg először, ez a teljes elfogultság, a vezető gyakorlatilag saját gyermekeként tekint Valamire, tökéletesnek, saját magán túlmutatónak látja. Nem akart ő is ebbe a hibába esni. Egyébként, vetette neki oda mintegy szórakozva a vezető, adjunk már neki valami nevet, nem hiszem el, hogy még mindig Valaminek nevezzük. Arra gondoltam, mondta, hogy legyen valami, ami rátok utal, amivel könnyebben kaphat belépőt hozzátok, egy latin név, tradíciók, tudod, kacsintott. Gondolkodott, egy szó, sententia, mormogta maga elé, hogy micsoda, kérdezte a vezető, nem értem. Sententia. A vezető rákeresett, az arca felderült, ez az, nagyszerű lesz. Sententia komplex jogszolgáltatási döntéshozó ágens, na hogy hangzik? Nem tudta. Később egyre nehezebb volt követnie a fejlesztést, próbált lépést tartani, de ezek már nagy ugrások voltak. A vezető a segítségét kérte, nézd, mondta, megvannak a keretek, most meg kellene tanítanunk, hogyan legyen belőle jó bíró. A tanulásnak több lehetséges módja van, kezdte a vezető, mi egy induktív módszerrel kezdenénk, ami gyakorlatilag egy hatalmas mintahalmazt jelentene, már befejezett aktákat konvertálnánk be a rendszerünkbe és Sententia ezeket dolgozná fel, mindent értelmezne és megjegyezne. Ezekből építhetne magának tudásbázist és algoritmusokat, viszont egyelőre túl nagy ellenállásba ütköztünk az iratok hozzáférhetőségét illetően. Rengeteg befejezett aktára lenne szükségünk. Később aztán áttérnénk egy megerősítés tanulási módra, ahol már önmaga kezdene ügyeket végigvinni és a helyes lépések jutalmazásával fejlesztenénk a képességeit. Logikusan hangzott, megígérte hát, hogy megpróbál segíteni. Nem volt olyan egyszerű, mint várta, érezte az ellenerők aknamunkáját, ráadásul ügyelnie kellett arra is, hogy ne vádolhassák meg azzal, hogy beállt az egyik tábor mögé. Végül zöld jelzést kaptak. A tanulás időszakában kevesebbet találkoztak, nem nagyon volt miről beszélniük, illetve egyre komplexebb dolgok kerültek elő, amelyek a tanulás technikai részleteiben játszottak szerepet. Döntési fák, neurális hálózatok, egy idő után elfogyott az energiája és a lelkesedése ahhoz, hogy ezekbe igazán mélyen bele tudjon látni. Ebben a végső szakaszban is volt egy érdekes beszélgetésük, mit szólnál, kérdezte a vezető, ha valószínűségi alapon működnénk. Hogy érted ezt, kérdezett vissza, miközben valahogy kellemetlen érzése támadt. Arra gondolok, válaszolta a vezető, hogy ezekben a befejezett ügyekben sok a bizonytalansági tényező, a bizonytalan tudás, és építhetnénk a valószínűségi következtetés módszerére. Ha a tanulási folyamatba beépítenénk ezeket az elemeket, majd adok egy könyvet, Bayes-hálók, tetszeni fog, szóval sok esetben ezek befolyásolhatnák a döntéseket. A feldolgozott akták között nagyon sok olyant talált Sententia, amiknél született ugyan határozat, de nem a legvalószínűbb esemény alapján, tehát valószínűleg téves döntés született, folytatta lelkesen, és ezzel a módszerrel a jövőben még jobbá tehetjük az ítélethozatali mechanizmust. Állj, mondta a vezetőnek, szóval arra gondolsz … na várj, ítéletet csak kétséget kizáróan bizonyított tények alapján lehet hozni, valószínű, vagy valószínűbb lehetőségek alapján nem. De miért, kérdezte a vezető, ez butaság. Nem, egyáltalán nem az, ez így működik, el kell fogadnod, ki kell zárnunk a hibázás lehetőségét, legalább elméletben, és ezt csak a bizonyított tények alapján tudjuk megtenni. A vezető kissé emelt hangon válaszolt, de Sententia nem hibázik, soha, ezt mindketten tudjuk. Értem, válaszolta halkan, majd hosszú csend. Volt valami, amit régóta meg akart kérdezni, és úgy érezte, hogy ez most egy megfelelő alkalom. Tulajdonképpen te hogy tekintesz … rá? Kire, Sententiára, kérdezett vissza a vezető, majd egyetlen pillanatig gondolkodott, hát ő egy program, mondta, majd hozzátette, de ezt előtte inkább ne mondd, kacsintott. Egyszerre volt vicces és elgondolkodtató, nem tudott mit mondani erre.

Lassan ideje visszamenni a terembe. Sietős léptekkel indult el, belépett a terembe, ahol ismét hangos vita folyt. Arra gondolt, hogy az elmúlt hónapokban megismert szinte mindent, ami miatt szeretett volna igent írni a papírra, és szinte mindent, ami miatt szeretett volna nemet is egyben. Milyen ironikus, gondolta magában, mi, az egyfajta értelemben véve gyengébb képességű emberek döntünk egy nálunknál bizonyos értelemben véve messzemenően jobb képességű gép alkalmasságáról. Vajon fordított esetben mi történne, mosolyodott el magában, ha most egy Sententiahoz hasonlatos gépnek kellene döntenie az emberi bírók teljesítményéről. Nincs értelme tovább halogatni. Kezébe vette a papírt és a tollat és végignézett a feszülten várakozó arcokon. Nem érzett semmit.

Tetszett a cikk? Szavazz rá a lenti alkalmazásban!