„Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér”? – Gondolatok a Nemzeti Hitvallás középületekben történő kihelyezéséről szóló kormányhatározat margójára.

Harapást szőrével? A Kormány szerdán megjelent határozata értelmében a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatokat a Nemzeti Hitvallás vált(hat)ja a középületek falain. A közéleti fejleményekre reagálva cikkünkben bemutatjuk, hogy jogi szempontból mit érdemes a Nemzeti Hitvallásról tudni, kezdve a benne foglalt értékdeklarációkkal, egészen az Alkotmánybíróság gyakorlatáig.

Bevezetés

A Kormány az  Alaptörvény 10  éve történt elfogadásának tiszteletére és az  Alaptörvény Nemzeti Hitvallásának jelentőségére figyelemmel elfogadta a Nemzeti Hitvallás középületekben történő kihelyezéséről szóló 1543/2021. (VIII. 4.) kormányhatározatot.[1] Ebben a Kormány felhívta – többek között – a  központi kormányzati igazgatási szervek, a központi államigazgatási szervek és területi, helyi szerveik, valamint a Kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerveinek vezetőit, valamint felkérte a köztársasági elnököt, az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság, a Kúria és több alkotmányos szerv elnökét valamint az önkormányzatok képviselőtestületeinek vezetőjét, hogy  az  általuk vezetett szervezet feladatának ellátása során használt középületekben, jól látható helyen helyezzék ki a  Nemzeti Hitvallást (a továbbiakban: hitvallás).

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere a Kormány kérésére reagálva úgy foglalt állást, hogy a kormánytöbbség által tíz évvel ezelőtt elfogadott Alaptörvény nem olyan alkotmány „Amelyet mindenki tisztel, amely létrehozza a szabad és egyenlő, egymás méltóságát soha meg nem kérdőjelező magyarok politikai otthonát. A magyar köztársaságot. […] A Fővárosi Önkormányzat éppen ezért nem tesz eleget a kormány kérésének és nem helyezi ki az Alaptörvény bevezetőjét.”[2]

A Kormány határozatának köszönhetően a hitvallás – amely egyébként is a tíz éves Alaptörvény egyik legnagyobb visszhangot kiváltó nóvumaként intézményesült a magyar jogrendszerben – ismét feltűnt a közéleti diskurzus horizontján. Jelen írásban a téma aktualitása okán néhány, a hitvallás szerepét árnyaló gondolat bemutatására teszek kísérletet. Előbb a hitvallás értékdeklarációt elemzem, majd az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) gyakorlatára térek ki, ideértve a releváns különvéleményeket és párhuzamos indokolásokat is.

1. A Nemzeti hitvallás értékdeklarációi

A preambulumok egyik legfontosabb részét a bennük megjelenő értékdeklarációk képezik, hiszen azokban az adott közösség számára a társadalmi együttélés szempontjából nélkülözhetetlen elvek jelennek meg.

A hitvallás értékeit alaposabban szemügyre véve az mondható, hogy köztük egyetemes és a konzervatív világnézethez közelebb álló értékek egyaránt megtalálhatók.[3] Megjegyzendő, hogy a két, egymással szembeállított kategória között éles választóvonal nem húzható, hanem egyes deklarációk leginkább a konkrét megjelenési formájuknak köszönhetően kategorizálhatók. Az egyetemes értékek közé a szuverenitás, a nemzetiségek államalkotó tényezőként való elismerése, az emberi méltóság tiszteletben tartása, a jólét, a biztonság és a szabadság sorolható. A másik csoportot a vallási hagyományok becsülése, a kereszténység, a magyar, illetve a nemzeti kultúra, a család és a nemzet alkotják. Ezen deklarációk ismeretében olybá tűnik, hogy az Alaptörvény preambulumában megjelenő deklarációk nem állnak messze az európai uniós tagállamok alkotmánypreambulumaiban található értékkatalógusoktól. Ennek szemléltetésére a következő táblázat szolgál.

A hitvallás deklarációi ugyan nagymértékű hasonlóságot mutatnak az Európai Unióban elfogadott, és a tagállamok alkotmánypreambulumaiban is megjelenő értékekkel, de legalább két dolgot szükséges kiemelni.

Először is azt, hogy mindezek dacára a hitvallás az európai fősodortól meglehetősen eltér, mert a benne megjelenő egyetemes értékek ellenére a nemzeti szemlélet egyértelműen dominálja a preambulumot. Ezt bizonyítja, hogy a harminchárom mondatos hitvallásban a ‘nemzet’ szó összesen tízszer, a ‘magyar’ hatszor és a ‘Magyarország’ szó négyszer fordul elő, amit az erős nemzeti öntudatot sugárzó történeti narratíva egyaránt erősít. A nemzet preambulumbeli hangsúlyosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy e szó a hitvallásban összesen tízszer szerepel, és olyan, az Alaptörvény koncepcionális gerincét jelentő fogalmak kapcsolódnak hozzá, mint a haza, a család és a házasság. Erre a koncepcionális változásra Herbert Küpper a következő kérdéssel hívja fel a figyelmet: „Hol vagyok én a szövegben?”[4]  Emellett az egyetemes értékek is teljesen új dimenzióba kerülnek – például az egyéni szabadság a hitvallás szerint „csak másokkal együttműködve bontakozhat ki”. Ez egyfajta kollektivista szemlélet irányába történő elmozdulásként is értékelhető, és – ahogy azt később bemutatom – az egyes alapjogok értelmezésekor is jelentős lehet. Ehhez hasonlóan érdemes megemlíteni a lelkiismereti és vallásszabadság jogát, amely az „országunk különböző vallási hagyományai” szófordulatban sejlik fel. Ez a megfogalmazás azért kifogásolható, mert országunkban olyan állampolgárok is élnek, akik ateista lévén semmilyen vallási hagyománnyal nem tudnak azonosulni.[5]

Másodszor pedig azt, hogy a hitvallás egyik jelentős sajátossága, hogy benne egy sor, jogilag aligha értelmezhető deklaráció is helyet kap. E csoportba sorolható a magyar emberek szellemi alkotása által keltett büszkeség, a hűség, a hit, a szeretet, az utódainkba vetett bizalom és a szellemi megújulás iránti vágy. Annak ellenére, hogy ezen deklarációk széles körben elfogadottak és a hitvallás konszenzualitását erősítik, az előbeszédben való szerepeltetésük többek között azért is aggályos, mert olyan tisztázatlan tartalmú, jogon túli fogalmak, amelyek túlzottan tág értelmezési lehetőségeket hordoznak magukban.

2. A Nemzeti hitvallás értelmezése az alkotmánybírósági határozatokban

Az előbeszéd további elemeiről szóló AB-gyakorlattal kapcsolatban három szempontot érdemes kiemelni. A preambulum (1) valamilyen jogi határterületek vonatkozásában, (2) egyfajta követelményként jelenik meg, amelyre (3) esetenként az indítványozók is hivatkoznak. Az utóbbi szempont jelentősége abban ragadható meg, hogy az indítványozók néha egészen addig elmennek, hogy a hitvallás tézisére és egy alkotmányos rendelkezésre hivatkozva kérik a jogszabály megsemmisítését.[6] Mindez nem kiváltképpen jogi szempontból jelentős, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a hitvallás a köztudatban is él, és nem csak a jogalkalmazók tartják szem előtt.[7]

Azt, hogy a preambulum a jog újszerű, globális problémáira reflektáló határterületein tűnik fel, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előbeszéd több környezetjogi és a jövő generációinak jogaival foglalkozó AB-határozatban szerepel. Közös bennük, hogy a hitvallás vonatkozó tézise[8] mindig a P) cikk megerősítésére szolgál.[9] Ez az értelmezési procedúra a preambulum dogmatikai pozíciójából eredő követelményeknek is megfelel, hiszen a hitvallás téziseinek értelmezési segédletként történő konzekvens alkalmazása csak akkor lehetséges, ha van olyan alkotmányszövegben található konkrét rendelkezés, amelynek tartalma a tézissel kellően intenzív kapcsolatot mutat. Ennek megfelelően interpretálta az AB a P) cikk (1) bekezdését: azt a hitvallással együtt értelmezve arra a megállapításra jutott, hogy az Alaptörvény a korábban hatályos alkotmányban foglaltakat meghaladva rögzíti a fenntarthatóság kormányzati ciklusokon átívelő követelményét. Ezt a testület az egészséges környezethez való jog garanciájaként és a mindenkori jogalkotó kormányzati cikluson átnyúló feladataként nevezte meg.[10]

Az, hogy az AB a preambulumban foglaltakat a jogalkotóval szembeni elvárásként kezeli, több határozatban is megjelenik. Ezek közül, a döntések jelentőségénél fogva, a közérdekű adatok megismeréséhez és a tisztességes eljáráshoz való jog fogalmát értelmező határozatokat emelem ki.

Az AB hangsúlyozta, hogy a véleménynyilvánításhoz való jog egyrészről nem más, mint a preambulumban foglalt azon követelmény alkotmányos megtestesülése, miszerint „Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi”.[11] Ebből kiindulva az AB úgy foglalt állást, hogy a közérdekű adatok megismeréséhez való jog a véleménynyilvánítás szabadságából vezethető le, és a fenti jogalkotói akaratnak a 39. cikk (2) bekezdésében történő megvalósulásaként értékelhető,[12] amely e jogot fogalmilag a közfeladatok ellátására is kiterjeszti.[13]

Az AB a hitvallás fent említett mondata alapján a tisztességes eljáráshoz való jogot és az annak elemeit képező követelményeket (pl.: pártatlanság; észszerű ügyintézési idő) olyan elengedhetetlen jogállami kötelezettségeknek találta, amelyek biztosítása a jogalkotóval szembeni alapvető elvárás. Továbbá, ezen érvelését megerősítendő, a történeti alkotmány vívmányaira hivatkozva emelte ki, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog garanciáit már a polgári átalakulást konstituáló törvények is rögzítették.[14]

A preambulum és az alkotmányszöveg viszonyának ilyetén felfogásaként értékelhető, hogy a testület a hitvallás tizenhatodik mondatát a közhivatal viseléséhez való jog generális rendelkezésével kapcsolta össze, és olyan értékdeklarációnak nevezte, amely alkotmányos értékként határozza meg a közszolgálatot, valamint a közigazgatásba vetett közbizalom erősítését.^[15] Ezt az érvelést az AB arra használta, hogy megalapozza a köztisztviselők véleménynyilvánítási szabadságának korlátozását.

A hitvallás értelmezésével kapcsolatos AB-gyakorlat főbb csomópontjaira pillantva tehát az mondható el, hogy egy olyan – a hitvallás normatív jellegének megfelelő – értelmezési logika körvonalazódik, amelynek középpontjában a preambulum és az alkotmányszöveg kapcsolata áll. Ugyanakkor a két szöveg viszonya továbbra sem tisztázott, ezért egyes esetekben az AB ezt a kapcsolatot rendkívül tágan értelmezve hivatkozik a preambulumra. Ennek köszönhetően nem látható olyan következetességre törekvő gyakorlat, mint a vívmányok esetében, ami semmiképpen sem üdvözlendő, de tekintve, hogy a hitvallás tézisei az esetek többségében nem a határozatok magjaként, hanem a lényegi érvelést alátámasztó aspektusként jelennek meg, ez a jogbiztonság szempontjából egyelőre nem jelent komoly problémát.

3. A hitvallás az alkotmánybírák különvéleményeiben és párhuzamos indokolásaiban

Annak ellenére, hogy a bírák különvéleményei és párhuzamos indokolásai jogi kötőerővel nem bírnak, önmagukban is érdemesek a vizsgálatra. Ennek oka, hogy ezek az érvelések megmutatják, hogy a hitvallás mennyire eltérően interpretálható, illetve az alkotmánybírák személyes gondolkodására, ezen keresztül pedig az AB jövőbeli gyakorlatára is következtetni engednek.[16]

A hitvallással kapcsolatos különvéleményekben többek között olyan aktuális jogi problémák jelennek meg, mint a család fogalma,[17] a gyülekezéshez való jog,[18] a bírósági szervezetrendszer,[19] a menedékjog,[20] vagy az alkotmányos önazonosság fogalma,[21] azonban dolgozatomban – terjedelmi korlátokra való tekintettel – csak néhányat mutatok be ezek közül.

Érdemes kiemelni azt a 3001/2018. (I. 10.) AB-határozathoz fűzött közös különvéleményt, amelyhez hat alkotmánybíró csatlakozott. Ebben a bírák a véleménynyilvánítás szabadsága és az emberi méltósághoz való jog viszonyát illetően fogalmazzák meg, hogy „A Nemzeti hitvallás tizenegyedik fordulata szerint[22] […] az alkotmányozó túl kívánt lépni az egyes szabadságjogok korlátozhatóságának korábbiakban kialakult gyakorlatán. […] és a Nemzeti hitvallás tizedik fordulatából[23] […] következik, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának fő rendezési elvként más alapjogokkal szemben […] feltétlen elsőbbséget biztosító korábbi szemlélet […] nem tartható fenn”.[24] Az, hogy a tizenöt tagú testületből hatan erre az álláspontra helyezkedtek, remekül jelzi az AB újszerű szerepfelfogását. Ebből pedig kiderül, hogy a hitvallással a jövőben – akár az 5. módosítással hatályon kívül helyezett AB-gyakorlat újraértelmezése kapcsán – is számolni kell.

Szintén említésre méltó Varga Zs. András alkotmánybíró 3023/2016. (II. 23.) AB-határozathoz fűzött párhuzamos indokolása, amelyben az igazságosságot illetően fejezi ki álláspontját. Az alkotmánybíró szerint a hitvallás tizenötödik[25] és tizenhatodik[26]mondata alapján a 11/1992. (III. 5.) AB-határozatban foglaltak nem tarthatók fent, hiszen a „mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság”[27] már nem feltétlenül előbbre való, amit a negyedik módosítással az alkotmányszövegbe kerülő, és a hitvallás filozófiáját normatív rendelkezésként megjelenítő U) cikk is igazol.[28] Ez is jól mutatja, hogy egy-egy AB-határozat, amely a jogrendszert átható jogfilozófiai kérdésekben foglal állást, alkalmas lehet arra, hogy a preambulum normativitását közvetve erősítse.

4. Az AB gyakorlatából levonható következtetések

A hitvallással kapcsolatos AB-gyakorlatot illetően összességében a következők állapíthatók meg. A preambulum részét képező történeti alkotmány fogalma az R) cikk (3) bekezdésének köszönhetően jelentős mértékben önállósodni látszik, de a hitvallás téziseitől még nem szakadt el, hiszen azok kézen fogva jelennek meg a vonatkozó határozatokban, ami a preambulum normativitását erősíti.

A hitvallás további értékdeklarációi az AB-gyakorlat részévé váltak. Olyannyira, hogy azokra az AB kötelező értelmezési keretként tekint, és még azt is megindokolja, hogy adott esetben miért nem alkalmazza a hitvallást. Mindez az alkotmány szövegének teleologikus értelmezését erősíti, amely a processzualista bírákhoz áll közelebb, és remekül világít rá a 2012 utáni AB eltérő szerepfelfogására. Ehhez ha nem is annyira szorosan, de kapcsolódik, hogy az AB a preambulumot sokszor használja olyan kérdésekben való állásfoglalásra, amelyek a jog jelenlegi határterületeinek vagy absztrakt jogfilozófiai problémáknak számítanak, ami a hitvallás szimbolikus, deklaratív és általános jellegéből kifolyólag tág értelmezési lehetőséget biztosít a testület számára.

Ahogyan azt a fent említett esetek is jelzik, döntéseinek többségében az AB a hitvallást annak dogmatikai helyzetének megfelelően alkalmazza, hiszen arra értelmezési keretként hivatkozik, belőle jogokat és kötelezettségeket nem vezet le. Ezt általában úgy teszi, hogy a preambulum egy-egy tézisét az alkotmányszöveg egyes konkrét rendelkezéseivel kapcsolatba hozva annak megerősítésére használja, ami a preambulum normatív jellegével összhangban áll. Fontos megjegyezni, hogy a testület a hitvallás értékdeklarációit alkalmazva képes lehet olyan jogfejlesztő tevékenységre, amely a jogot a körülötte zajló társadalmi változásokhoz illesztve olyan problémákra válaszol, amelyekben a hatályos alkotmányos normák értelmezése nélkül aligha lehetséges állást foglalni.[29]

Mindennek dacára az AB gyakorlatában a fent bemutatottakon túl is felfedezhető olyan határozat, amelyben a hitvallás alkalmazására önkényesen, az eddig kizárólag különvéleményekben megjelenő elvi szemléletváltások megalapozásaként kerül sor. Kiváló példa erre az életvitelszerű közterületi tartózkodás alkotmányos megítéléséről szóló 19/2019. (VI. 18.) AB-határozat. A döntés első felében a Nemzeti hitvallás és az O) cikk[30] kerül középpontba, majd az AB a hitvallás tizenkettedik mondata alapján, az egyén és a közösség viszonyát újraértelmezve új emberképet alakít ki, megágyazva annak az érvelésnek, amely az egyén közösséggel szembeni felelősségét növelve foglal állást a hajléktalanságot kriminalizáló 2012. évi II. törvény (Szabstv.) 178/B. §-ának alkotmányossága mellett.[31] Álláspontom szerint ez a merőben elméleti, ám annál nagyobb horderejű szemléletváltás már a fent vázolt gyakorlattal, különösképpen az ott ismertetett különvéleményekkel korrelál, azonban még azok alapján sem volt előrelátható. Az érvelés nagyban vitatható, hiszen egyrészről jelentősen túlmutat a hitvallás korlátozottan normatív jellegén, másrészről a határozatot tovább olvasva messze nem egyértelmű, hogy a döntés meghozatala során a hitvallásban foglaltak ilyen módon történő alkalmazására miért volt szükség, hiszen a határozat a konkrétabb, kevésbé absztrakt alaptörvényi rendelkezésekre alapozva bizonyára nagyobb meggyőző erővel bírt volna. Az AB tehát Az AB a hitvallást gyakorlatilag szabadon értelmezte, és annak kollektivista világnézetét felhasználva reált premisszát az érvelésének, amely a hajléktalanság kriminalizációját alkotmányosnak minősítette. Az egyén és közösség viszonyának ilyen megközelítése – ahogy arra Lápossy, Burján és Ambrus is rámutat – „rokonságban van a szocialista államjogi alapjogi „szemlélet” egyik tételével, nevezetesen azzal, hogy az alapvető jogok gyakorlásának feltétele az alapvető kötelezettségek teljesítése, vagyis
a jogok és kötelezettségek között függőségi viszony van.”[32]

Záró gondolatok

A fentiek okán – a hitvallásban rejlő tág értelmezési lehetőségek miatt – fontos lenne lefektetni egy, az úgynevezett vívmányteszthez hasonló, a hitvallás és az alkotmányszöveg viszonyrendszerét megjelenítő értelmezői gyakorlat elvi alapjait, ami az AB gyakorlatában már felsejleni látszik, de explicite semmiképpen sem érzékelhető. Ennek megalkotása azért lenne fontos, mert a hitvallás leginkább azokban a kérdésekben bír valódi jelentőséggel, amikor az AB olyan újszerű alkotmányos intézményekkel találkozik, amelyeket sem az alkotmány szövege, sem az AB korábbi gyakorlata nem hordoz magában. Ezek értelmezése során a testület számára ugyan adott a lehetőség, hogy akár összehasonlító alkotmányjogi érveket alkalmazzon, de kétségkívül arra kényszerül, hogy értelmezésébe a preambulumot is bevonja. Amennyiben a taláros testület a hitvallás téziseit túlságosan tág keretek között értelmezi, akkor könnyen érheti az a vád, hogy – de facto – jogot próbál alkotni. Mindez egy egzakt kritériumrendszer lefektetésével elkerülhető lenne, s hitvallással együtt valamennyi „fekete, ódon, öreg hősi vezér” nemcsak a középületek falán, de az „élő jogban” is meglelné a helyét.

Neked is van egy érdekes témád, amit megosztanál az olvasóinkkal? Küldd el nekünk elemzésedet az arsboni@arsboni.hu címre, és nyilvánosságot biztosítunk az írásodnak!

Jegyzetek