Ingyen közműcsatlakozást mindenkinek! …vagy mégsem?

A földgázellátásról szóló 2008. évi XL. törvény – 2017. évi LVII. törvénnyel beiktatott – módosítása következtében 2017. július 1. napjától kezdődően díjmentessé vált a lakossági, illetve a kis- és középvállalkozások fogyasztási igényeinek megfelelő teljesítményű földgáz fogyasztásmérő beszerelése, valamint ennek érdekében a gerincvezetékre 250 métert meg nem haladó hosszúságban történő rácsatlakozás.

Amint az a kormányzati kommunikációból is kitűnik, ezt a törvénymódosítást a lakosság megélhetéssel kapcsolatos költségeinek csökkentésére irányuló jogalkotói szándék hívta életre, s mint minden ilyen törekvés, nyilvánvalóan ez is üdvözlendő. Egy ilyen horderejű jogszabályváltozás azonban természetszerűen felvet jogi és közgazdasági kérdéseket egyaránt. A most következő sorokban ezen kérdésekre igyekszem választ találni.

Az első és legalapvetőbb kérdés természetesen az, hogy mi is az adott törvény-módosításnak a tartalma.

A földgázellátásról szóló 2008. évi XL. törvény (ismertebb nevén: Gáztörvény) 108. § (7) bekezdése értelmében: „Mentes a csatlakozási díj és minden más, a földgázelosztónak fizetendő díj alól a legfeljebb 4 m3/óra névleges teljesítményű fogyasztásmérő beszerelése azzal, hogy ebben az esetben az elosztóvezeték építése 250 méterig díjmentes”.

Az idézett jogszabályhely értelmében a fogyasztó akkor mentesül a csatlakozási (illetve bármilyen más néven nevezendő) díjfizetési kötelezettség alól, amennyiben

• egyrészről legfeljebb 4 m³/óra névleges teljesítményű fogyasztásmérőt kíván beszereltetni (ez egy átlagos háztartás földgáz igényeinek megfelelő teljesítményt jelent)
• másrészről ennek a fogyasztásmérőnek a felszerelése legfeljebb 250 méter hosszúságú elosztóvezeték kiépítését igényli.

Az idézett norma szöveg megítélésem szerint önmagában is felvet bizonyos kérdéseket (különösen a jogban járatlan személy számára).

Először is: elveszíti-e a díjmentesség lehetőségét az a fogyasztó, akinél a rácsatlakozás érdekében 250 méternél hosszabb elosztóvezeték építése szükséges?

A válasz álláspontom szerint igen, hiszen az idézett jogszabályszövegből számomra az tűnik ki, hogy a jogalkotó kizárólag a

legfeljebb 250 méter hosszúságú elosztóvezeték kiépítését tette díjmentessé.

Az ennél hosszabb elosztóvezeték kiépítése, illetve az arra telepített fogyasztásmérő beszerelése már díjköteles.

Másodszor: amennyiben a fogyasztó által a hálózatba bekötni kívánt fogyasztási hely 250 méternél lényegesen távolabb esik a gerincvezetéktől, úgy a fogyasztó „megúszhatja-e” a díjfizetést azzal, ha a gerincvezeték csatlakozási pontjától 250 méterenként felszereltet egy fogyasztásmérőt?

Még mielőtt a kérdésre választ keresnénk, a közérthetőség kedvéért szeretném a problémát kicsit életszerűbb megvilágításba helyezni. Adott például egy, a gerincvezetéktől kilométerekre elhelyezkedő családi ház, vagy akár nyaraló, hétvégi ház, vadászház, melynek a gerincvezetékhez csatlakoztatása a jogszabály módosításig – a csatlakozóvezeték kiépítésének aránytalan, sokmilliós költségigényeire tekintettel – fel sem merült. A kérdés valójában az, hogy megteheti-e a szóban forgó ház tulajdonosa, hogy a rendszerhez csatlakozás érdekében 250 méterenként felszereltet magának egy-egy 4 m³/óra névleges teljesítményű fogyasztásmérőt mindaddig, amíg el nem éri a saját házát (feltéve természetesen, hogy a teljes érintett földterület az ő, vagy vele együttműködő személyek tulajdonát képezi).

Ami pedig a válaszomat illeti, nos, őszintén szólva teljes meggyőződéssel sem határozott igennel, sem pedig határozott nemmel nem tudnék felelni erre a kérdésre. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy egy ilyen fogyasztói magatartás mindenképpen visszaélésszerű volna (vagyis a jogszabály adta joghézag kijátszására és a jogalkotói szándékkal ellentétes, tisztességtelen előnyök szerzésére irányulna), de álláspontom szerint mindenképpen kritika a jogalkotásra nézve, hogy a normaszöveg egy ilyen lényeges kérdést hagy nyitva, és ezzel némiképp kiszolgáltatott helyzetet teremt a jogalkalmazás számára.

A kiszolgáltatottság ezen kérdéskör kapcsán természetesen elsődlegesen a földgázelosztók oldalán jelentkezhet, hiszen a csatlakozási díj, illetve – a jogszabályi szöveget idézve – „minden más, a földgázelosztónak fizetendő díj” őket terheli, és nekik kell elsőként elbírálni egy ilyen, esetlegesen visszaélésszerűnek tűnő fogyasztói igény jogosságát. Fontosnak tartom leszögezni ugyanakkor, hogy a földgázelosztó egy ilyen esetleges fogyasztói csatlakozási igény kapcsán csak a díjmentesség feltételeinek fennállását teheti vitássá, a földgázellátásba történő bekapcsolódás iránti igényt ugyanis a Gáztörvény 67. § (1) bekezdése alapján főszabály szerint köteles teljesíteni. Ez alól kivételt jelenthet például, ha a csatlakozás műszaki vagy jogszabályi akadályba ütközik.

A kritikai észrevételek kapcsán pedig szintén nem mehetünk el szó nélkül még egy lényeges körülmény, nevezetesen a módosító törvény kihirdetése és a módosítások hatálybalépése közötti időtartam rövidsége mellett.

A hivatkozott jogszabály-módosítást bevezető 2017. évi LVII. törvényt ugyanis az Országgyűlés 2017. május 30. napján fogadta el, a kihirdetésére az azt követő napon, vagyis 2017. május 31. napján került sor. A 2017. július 1-i hatálybalépésre tekintettel tehát pontosan

egy hónap állt a jogalkalmazók számára,

hogy a csatlakozás ingyenessé tételére jogi, szervezeti, technikai, illetve gazdasági szempontból felkészüljenek.

Ez a körülmény nézeteim szerint súlyos jogalkotási, illetve alkotmányossági aggályokat vet fel, hiszen a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (3) bekezdése értelmében jogalkotási alapelv, hogy – ezúttal is a jogszabályi terminológiát szó szerint idézve – „a jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre a jogszabály alkalmazására való felkészülésre”.

Meggyőződésem szerint jelen eset kapcsán a fenti alapelv sérült, hiszen nem várható el reálisan a jogalkalmazóktól az, hogy egy ilyen horderejű törvénymódosítás alkalmazására egy hónap alatt fel tudjanak készülni, hiszen ismereteim és tapasztalataim szerint egy egyébként jól szervezett gazdasági társaság egy hónap alatt egy ilyen változásnak még a lehetséges gazdasági következményeit sem tudja felmérni. De ha mégis fel tudja mérni annak lehetséges anyagi kihatásait, akkor sem tud megfelelő, életképes üzleti, illetve cselekvési tervet kidolgozni arra vonatkozóan, hogy az így kieső bevételeit hogyan tudja pótolni, veszteségeit hogyan tudja úgy ellensúlyozni, hogy továbbra is rentábilis maradhasson gazdálkodása, tevékenysége.

Ebből a megközelítésből vizsgálva a kérdést tehát rögtön nem is egy, hanem legalább két alkotmányossági aggályba is ütközünk:

• egyfelől a jogbiztonság elvének sérelmébe (mely a törvénymódosítás kihirdetése és hatálybalépése közötti idő rövidségéből eredően merül fel),
• másfelől a vállalkozás szabadsága alkotmányjogi alapelv sérelmébe (hiszen a már említett „felkészülési idő” rövidségéből és a törvénymódosítás által a korábban a fogyasztók által viselt, és most a földgázelosztókra terhelt költségek nagyságrendjéből eredően a földgázelosztók gazdasági vállalkozásának feltételei drasztikusan elnehezültek).

A teljesség kedvéért említem meg, hogy a jogbiztonság elve nézeteim szerint a jogállamiság elvéből ered, melyet Alaptörvényünk Alapvetés című fejezetének B) cikk (1) bekezdése deklarál („Magyarország független, demokratikus jogállam”), míg a vállalkozás szabadságát első számú jogforrásunk ugyanezen fejezetének M) cikk (1) bekezdése szentesít („Magyarország gazdasága az értékteremtő munkán és a vállalkozás szabadságán alapszik”).

A már említett,

a vállalkozás szabadságával kapcsolatos alapjogi aggályok

megalapozottságának érzékeltetése végett szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ágazati becslések szerint egy 250 méter hosszúságú elosztóvezeték kiépítése mindenképpen több millió forintos nagyságrendű költséget jelent a földgázelosztói engedélyesek számára. Mivel a hivatkozott jogszabály-módosítás révén ezen beruházások kapcsán a továbbiakban semmilyen megtérüléshez nem juthatnak, ezért ezek a kiadások teljes egészében veszteségként jelentkeznek majd a földgázelosztói engedélyesek oldalán.

Márpedig a megváltozott jogszabályi háttér által teremtett környezetben nyilván drasztikusan meg fognak szaporodni a gerincvezetékre történő rácsatlakozási igények (sőt, minden bizonnyal már meg is szaporodtak), vagyis a szóban forgó költségekből eredő veszteségek hatványozottan fognak jelentkezni, ráadásul irreálisan rövid időn belül.

A jogi aggályok mellett a hivatkozott törvénymódosítás álláspontom szerint szintén elvi jelentőségű makrogazdasági kérdéseket is felvet. Mivel közgazdasági téren nem rendelkezem szakértelemmel, ezért kérem, hogy ebben a vonatkozásban soraimat inkább gondolatébresztő jellegű kérdésfelvetésként értékeljék, mintsem határozott értékítéletként.

A jelen esszém témájául szolgáló törvénymódosítás kapcsán ugyanis álláspontom szerint felmerül a közgazdasági kérdések tekintetében pusztán alapfogalmi szinten jártas ember számára sem ismeretlen úgynevezett

„potyautas problematika”, mint társadalmi csapdahelyzet jelensége.

A potyautas jelenségre az interneten elérhető források között az alábbi definíció található:

„A potyautas-magatartás az a jelenség, amikor a közjavak fogyasztásában a fogyasztó igyekszik minimalizálni a közös költségekből a részt vállalást, és maximalizálni a közös eredményből a részesedést.
A közjavak elégtelen kínálata azt jelenti, hogy bár sokak számára hasznos, alapvetően fontos jószágról van szó, de mert a piaci mechanizmus nem mutatja meg a tényleges fogyasztókat és rezervációs áraikat, így a bevétel lassúvá és bizonytalanná válik. Emiatt az egyéni termelőknek nem jövedelmező ebben az iparágban tevékenykedni, s a kínálat megvalósítása az állam feladata. A közjavak előállítása, szolgáltatása az állam feladata, amelyhez a pénzügyi hátteret az egész ország hozzájárulása, adózása adja, amit természetbeni juttatások formájában visszaterel az adózó polgárokhoz[i]”.

Közérthető megfogalmazásban a potyautas jelenség az a helyzet, amikor a társadalom tagjai úgy igyekeznek valamilyen számukra egyébként értékes erőforráshoz vagy szolgáltatáshoz hozzájutni, hogy nem fizetik meg annak ellenértékét, így az adott erőforrás biztosítása, illetve szolgáltatás nyújtása hosszabb-rövidebb távon finanszírozhatatlanná válik. Így mivel az adott erőforrás, illetve szolgáltatás biztosítása, nyújtása piaci alapon nem szervezhető meg, ezért az állam lesz kénytelen beavatkozni, és közpénzből finanszírozni azt.

Beismerem, jelen esetben valóban nem egy klasszikus potyautas-helyzettel állunk szemben, de tágabb összefüggésben vizsgálva a jelenséget megállapíthatjuk, hogy a párhuzam megkérdőjelezhetetlen.

Amennyiben ugyanis a jogalkotó „hozzászoktatja” az állampolgárokat (és végső soron saját magát is) ahhoz, hogy különféle, a közműszolgáltatásokkal kapcsolatos költségek bátran átterhelhetőek a „gazdag nagyvállalatokra” (lásd korábban a rezsicsökkentés esetét, illetve azt is, hogy a víz és szennyvíz közmű szolgáltatások terén is hasonló jogszabály-módosítást eszközölt a jogalkotás), úgy ezek a közműszolgáltatások előbb-utóbb piaci alapon finanszírozhatatlanná fognak válni.

Ez még mind rendben is volna, amennyiben a jogalkotó szándéka arra irányulna, hogy a közműszolgáltatások állami kézbe kerüljenek, azonban ez a helyzet további két lényeges kérdést vet fel:

• egyrészt hogy mennyivel fog valóban kevesebbe kerülni a lakosság számára a piacinál mindig kisebb hatékonysággal – és elsősorban költséghatékonysággal – működő állami finanszírozású közszolgáltatás,
• másrészt – némiképp morális megközelítésben – mennyire tesz jót a gazdasági élet hatékonyságának, ha a piaci verseny résztvevői (és nem csak az energiaszektorban érdekeltek) azt látják, hogy a jogalkotó szinte egyik napról a másikra beleavatkozhat a piaci viszonyokat jelentősen befolyásoló tényezők alakulásába, és minden előzmény nélkül jelentős költségeket terhelhet egyes piaci szereplőkre azzal a hanyag bizakodással, hogy a tőkeerős gazdasági társaságok majd úgyis elbírják azokat. Senkiben ne legyen ugyanis kétség: a gazdasági élet résztvevőit szemernyit sem fogja vigasztalni, hogy a jogalkotó intézkedéseit egyébként a lakosság jólétének biztosítása vezérelte, hiszen egy bizonyos ponton túl mindenki attól fog tartani, hogy legközelebb talán majd pont az ő hasznát fogják lefölözni különféle jogpolitikai indokokra hivatkozva.

Zárszóként egyvalamit feltétlenül le kell szögeznem: fogyasztóként természetesen magam is üdvözlöm a jogalkotó „népjóléti” célzatú intézkedéseit. Egyrészt, mert én sem vagyok a saját magam ellensége (hiszen bármikor szükségem lehet egy új földgázbekötésre, és nem mellékes, hogy azért kell-e fizetnem), másrészt mert egyetlen energiaipari vállalat érdekeit sem képviselem, harmadrészt pedig mert meggyőződésem, hogy stabil jogállamiság csak megfelelő szintű népjólét mellett valósítható meg.

Soraimat azonban gondolatébresztőnek szánom (melyekből meggyőződésem szerint elsődlegesen a jogalkotónak kellene tanulnia), és javaslom, hogy mindenki gondolkodjon el két lényeges kérdésen:

• tényleg ingyen kapunk-e mindent, amiért nem kell fizetnünk,
• és valóban megteheti-e a jogalkotó hosszútávon, hogy diktátumszerűen leerőszakol mindenféléket a versenyszféra torkán, a gazdaság jelenlegi, látszólag megbízható teljesítményére hagyatkozva, vagy a már emlegetett „népjólét” reményében célszerűbb volna inkább mértékletességet tanúsítania.

Ami engem illet, nos, a saját tapasztalataim azt mondatják velem (bár nem vagyok közgazdász), hogy a világban – sajnos vagy nem sajnos – mindennek megvan az ára…

Dr. Szabolcsi Ákos

A cikkben hivatkozott jogszabályokat a Jogtár segítségével dolgoztuk fel.