A mezőgazdaság alappillérei: a családi gazdaságok

Ahogy az az európai kultúrkörben nevelkedetteknek magától értetődő, a történelmi fejlődés során kulcskérdést jelentett a földterületek hovatartozása. Elsősorban a mennyiségi tényezők játszottak szerepet, hiszen minél több területtel rendelkeztek, annál több terményt tudtak előállítani, annál több állatot tudtak tartani, nagyobb vízhálózatokba tudtak bekapcsolódni. Idővel a mennyiségre helyezett hangsúlyt felváltotta, vagy legalábbis kiegészítette a minőség fókusza, már csak a tekintetben is, hogy bizonyos ásványkincsek lelőhelyeit megszerezzék, illetve a kiszámíthatóbb éghajlati- földrajzi körülmények növeljék a termelékenységet.  Később a földgazdálkodás fejlesztése, majd a termékfeldolgozás hívta elő az ipari forradalmakat.

Megalakulásuk óta valamennyi állam tekintetében jelentőséggel bírt a földkérdés, amely kérdéskör igen összetett, azonban azt érdemes kiemelnünk: „ameddig tele a has- tele a pohár, a nép csak jót lát”, tehát az élelmezés megfelelő lebonyolítása kardinális szervezési elem volt. Ma már árnyaltabb ugyan a motiváció, és sokkal összetettebb célja van a földviszonyok, földhasználat, illetve mezőgazdasági termelés kiemelt és speciális szabályozásának. Ilyen többek között szerepének átértékelődése, mint például „a vidéket fenntartó erő”, vagy „a környezetvédelem legnagyobb ellensége”, illetőleg segítője.

Magyarország tekintetében az agrárium szerepét a mezőgazdasági földek kiemelkedő aránya, és ezek minősége is alátámasztja. Azt kell látnunk, hogy az Európán belüli kiemelkedés ugródeszkája volt az országnak a mezőgazdasági termelés. A termelés keretei kétség kívül meghatározóak, ami a közjogi viszonyok nézőpontjából jól elhatárolhatóan korszakokra tagolódott, a földkérdés a XIX. századtól állandóan előtérben volt, miután a polgári forradalmak térhódításával párhuzamosan megfogalmazódott. A politika környezet nem hagyható figyelmen kívül, a jelenlegi korszakolásunkra koncentrálva pedig a kezdőidőpontot a rendszerváltás környékén határozhatjuk meg, a termelőszövetkezeti rendszer felszámolásának lezajlásával. A keleti elszakadás, és a nyugati nyitás korszakának kicsúcsosodása az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozás volt.

Az Unió, illetve pontosabban az EGK a gazdasági együttműködés korai stádiumában felismerte az agrárgazdálkodás hatásfokát, nem csak gazdasági, hanem szociológiai és környezetvédelmi dimenziókban is.

Évtizedek alatt körvonalazódott az, hogy alapvetően az úgynevezett családi gazdaságokra terveznek építkezni a hagyományoknak megfelelően a tagállamok, ugyanis ezekhez kötődik a szakvélemények szerint a legfenntarthatóbb üzemméret.

Ehhez a gyakorlatba ültetett elmélethez csatlakozott Magyarország is a rendszerváltás után. Azonban, a családi gazdaságok, mint a mezőgazdasági üzemek egyik típusának fogalmi meghatározása mind a jogdogmatika, mind a jogalkotás számára nem feltétlen volt mindig egyértelmű. A továbbiakban megkísérlem körvonalazni, mit takar a családi gazdaság.

I. Családi gazdálkodás és a fenntarthatóság

A fenntarthatóság, illetve ezzel szorosan összekapcsolódva az élet- illetve versenyképesség, a jellemzők összessége által -jelenlegi legjobb tudásunk szerint- a lehető legszélesebb körben biztosított a családi gazdaságok esetében. A fenntarthatóságot elhatároljuk a gazdasági felfogástól, és másik három dimenzióban is vizsgáljuk, amelyek egymástól jól elkülöníthetőek, mégis összefonódnak a gyakorlatban. Ezek a foglalkoztatási, a környezetvédelmi, és a kulturális dimenzió.

A környezetvédelmet a közepes mérettel eredő könnyebb ellenőrizhetőség, transzparensebb működés miatt segítheti elő, valamint szintén egyszerűbb úton ellenőrizhető a szakértelem megléte. A természetközeliség, illetőleg a fenntartható működésre való nyitottság -mint vagyon, mint hozzáértési képességek függvényében- megfelelő.

A foglalkoztatási dimenziót vizsgálva mondhatni kisebb tömegeknek adnak munkát, illetőleg nem titkolt szociálpolitikai cél, hogy a közepes méretű üzemek esetében a gépesítés nem fogja elérni a teljeskörűséget, így a jövőben is képesek lesznek a munkahelyeket megőrizni, szociális biztonságot teremtve ezzel a -alapvetően vidéki- lakosság körében.

Kulturális dimenzióban a vidék számára a mezőgazdasági lét a kapaszkodó, amelyet nagyban hátráltat az elöregedő érintettek köre, a fiatalok alapvető elzárkózása a klasszikus, számukra idejétmúlt jelzővel illetett szakmákkal kapcsolatban. Azonban az általános folyamatokat és súlypont-eltolódásokat figyelembe véve a szolgáltatói szektorral kell összekötni a fenntarthatóság érdekében. Ezért jelentek meg, és kezdte el az állam is szorgalmazni az úgynevezett kiegészítő tevékenységek körét, melyek például a falusi turizmus körében megfigyelhetőek, ilyen a vendéglátás támogatása, vagy éppen szálláshelyek kialakítása,, élménygazdaságok létrehozása, illetve más innovatív ötletek támogatása. Ezen folyamatokat közkedvelt szakkifejezéssel élve a diverzifikálódás eszméje alatt foglalják össze.

II. Családi gazdaságok – a FAO évtized

A családi gazdaságok globális jelentőségének kézzel fogható bizonyítéka az, hogy az FAO (Food and Agriculture Organization, az ENSZ egyik szakosított szerve, magyarul az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet) az ENSZ családi gazdaságok évtizedévé nyilvánította a 2019-2028-as korszakot. Statisztikákkal alátámasztva a tárgykörben kevésbé járatosak is megbizonyosodhatnak a szignifikanciáról.
A megtermelt élelmiszereknek mintegy nyolcvan százalékát a családi gazdaságok állítják elő világszerte. Az összes termelőterület több mint hetven százalékát a családi gazdaságok használják, művelik a Földön. A mezőgazdasági üzemeknek -szám szerint- kilencven százalékát egyének illetve családok vezetik.

A FAO a következő fogalmat határozta meg: „olyan mezőgazdasági üzem, amelyet egy háztartás kezel és működtet, és ahol a mezőgazdasági munkát nagyrészt az adott háztartás látja el”. Tehát vonatkozik minden olyan gazdasági formára, ahol családi irányítás alatt a munkát kizárólag családi munkavállalók végzik, de legalább, ahol a munkaerő minimum az ötven százalékot eléri. Látnunk kell, hogy ez az Unió által körül határolt kereteknél valamennyivel szűkebb.

Egy kicsit árnyaltabb definíciót dolgoztak ki 2019-re, amely úgy szól, hogy „a családi gazdaságok -amelyek magukba foglalják valamennyi családi bázisú mezőgazdasági tevékenységet- egy olyan mezőgazdasági, erőgazdálkodási, halászati, vízgazdálkodási és állattenyésztési szervezeti egységet takar, amelyet egy család irányít és működtet, családi -egyaránt női és férfi- munkaerőre épülve. A gazdaság és család összefonódik, közgazdaságtani, környezettani, társadalmi és kulturális szempontból is.”

Hét pillérre helyezték a folyamatot, amelyeket szorosan összekötöttek a szervezet általános tizenhét, a fenntarthatóságot javító céljával (SDGs).

A hét pillér nevezetesen:

1. támogató politikai környezet kialakítása a családi gazdaságok erősítése érdekében
2. a fiatalok támogatása, illetve a generációváltás biztosítása
3. a nemek közötti egyenlőség, a nők vezető szerepének előmozdítása
4. a családi gazdaságok szervezeteinek, érdekképviseletének fejlesztése, kapacitásának növelése a szaktudás bővülésének érdekében
5. a családi gazdálkodók és közösségeik társadalmi-gazdasági integrációjának elősegítése, jólétének javítása
6. a fenntarthatóságuk elősegítése, éghajlat-közömbös élelmiszer előállítási rendszer kialakításában
7. a családi gazdaságok multidimenziós mivoltának megerősítése, a biológiai sokféleség, a területi fejlesztések és élelmiszer előállítási rendszerek elősegítésére irányuló társadalmi innovációk előmozdításáért.

Kiemelhetjük a fiatalok támogatására és a generációváltás biztosítására irányuló célt. A probléma gyökere, amit globális keretek között is felismertek, és alapvetően két fő folyamatot kapcsol össze: a gazdaságvezetők átlag és medián életkora a nyugdíjkorhatárokhoz konvergál, valamint a vidéki lakosság száma lineárisan, konstans csökkenő tendenciát mutat. A vidéki szféra kiüresedése és elöregedése már napjainkban is nehezen mérsékelhető, illetve visszafordítható, amely a negatív következmények sokaságát vonja maga után. Ezekből kiemelhető, hogy a gazdálkodások vezetői elidegenednek a gazdálkodásuk szívét jelentő földterületektől, állatállománytól, hiszen a következő generáció már nem a helyszínen képzeli el a jövőjét. Ezzel párhuzamosan a szakértelem is csorbát szenved, ugyanis a leendő tulajdonosoknak nem esik az érdeklődési körébe, illetőleg a jelenlegi vezetők már kevésbé nyitottak az innovációkra, nehezebben alkalmazkodnak.

A problémakör súlyosságát és aktualitását felismerve ösztönzi az FAO az államokat, a szabályozásaikban csapódjon le valamilyen megoldást elősegítő környezet kialakítása, a jogalkotás reagáljon a nemkívánatos irányzatokra.

III. Családi gazdaságok az Európai Unióban

Európai Unión belül nincs általánosan elfogadott definíciója a családi gazdaságnak. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottsága alkotott meg egy szempontrendszert, amely tulajdonságok megléte esetén családi gazdaságokról beszélhetünk:

1. az üzemet érintő döntéseket a családtagok hozzák,
2. a gazdaságban a munka lényegi részét családtagok végzik,
3. a birtok és a tőke legnagyobb része is a család vagy egy helyi közösség tulajdonában van, – az üzem működtetésének az ellenőrzése is a család kezében van,
4. a gazdaságot a családon belül generációról generációra adják tovább.
5. a család a gazdasághoz tartozó saját földterületen és telken vagy annak közelében él.

A fenti szempontrendszer megalkotásakor figyelembe vették a fennálló viszonyokat, hiszen az Unióban létező mintegy tíz és félmillió mezőgazdasági üzem kilencvenöt százaléka családi gazdaság a 2016-os Eurostat adatok szerint.

A családi gazdaságok kilencvenhárom százaléka ráadásul kizárólag családi alkalmazottak rendelkező gazdaság. Ezen adatok alapján nem meglepő a tény, hogy a mezőgazdaságban ténykedő munkaerő mintegy nyolcvanegy százalékát a családi gazdaságok alkalmazzák, ezzel a kérdéskört szorosan munkajogi vetülettel is árnyalva, mint alapvetően atipikus munkavállalói formák megnyilvánulásai.

A művelt földterületek aránya azonban az összes kétharmadát sem éri el, az egy gazdaságra jutó átlagos birtokméret a családi munkavállalók arányának csökkenésével exponenciálisan növekszik.

Magyarországon 430.000 gazdaságból mintegy 418.000 családi gazdaság, amelyből 415.000-ben csak családtagok látják el a munkavégzést, azonba a nem családi 12.000 gazdaság huszonöt százalékában is foglalkoztatnak családi munkavállalókat. A mezőgazdasági terület tekintetében a mintegy 4.671.000 hektár körülbelül 50-50 százalékát művelik a családi, illetve nem családi gazdaságok.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye:

A társadalomra, gazdaságra, és környezetre gyakorolt jelentős hatás miatt állandó jelleggel, a szorosan nem feltétlenül kapcsolódó döntések meghozatalakor is a figyelembe veszik a családi gazdaságok érdekeit, biztosítani igyekeznek a hozzájuk kapcsolódó célok megvalósulását. Ezzel kapcsolatban az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság 2015-ben véleményt dolgozott ki a leselkedő veszélyek és negatívnak titulált folyamatokról.

Nevezetesen, hogy a földszerzés, és a földtulajdon koncentrációja globálisan és ez EU-n belül is veszélyt jelent, ugyanis a nagybefektetők és a nagyüzemek kezében koncentrálódik a földtulajdon, nem pedig arra a struktúrára, amelyet az unió magáénak vall: ez a családi gazdaságokra épülő mezőgazdaság modellje (EUMSZ 38. cikk, 191. cikk).

IV. Hazai állapotok

Az eddig taglaltak által kontextusba helyezhettük a „magyar valóságot”. A madártávlatból visszatérve a realitás talajára, a hazai állapotok tekintetében erős párhuzamot vonhatunk a globális trendekkel. Szerencsére a jogi környezet reflektált, és a 2010-es évektől fokozatosan kialakulóban van a földügyi törvénycsomag megalkotása, több jelentős eredményt maga mögött tudva. Ilyen produktív tárgykört érintett a 2020. évi CXXIII. törvény a családi gazdaságokról (továbbiakban Csgtv.). A földügyi törvények esetén érdemes külön figyelmet szentelnünk a preambulumaikba foglaltakra, amelyeket minden esetben kívánatos összefoglalva, mintegy kerek egészként értelmeznünk. Az imént említett esetén az előszó megerősíti a cikk korábbi részében leírtakat, ugyanis a következőkről tesz említést: az Országgyűlés kifejezi elköteleződését a családi gazdaságok szerepének erősítése mellett, amelyeket a mezőgazdasági termelés gerincének tart, és fontosnak tarja, a termelési formák tekintetében ezek legyenek a meghatározóak. Kiemeli a generációkon átívelő jelleg jelentőségét, ezzel összefüggésben az így biztosítandó vidéki megtartó erőt, hosszú távokban való gondolkodást.

A törvény azonban hiányérzetet okozhat valamennyinkben, ugyanis nem ad közös definíciót arra, mi is a családi gazdaság, ehhez érdemes megvizsgálnunk a jog- illetve más tudományterületek által adott fogalmakat, amelyhez kénytelenek vagyunk viszonylag nagy időtávlatokban vizsgálódni.

Dobos Károly 2000-s tanulmányában úgy határozta meg, hogy, „Agrárgazdasági megközelítésben családi gazdaságnak tekinthető minden olyan mezőgazdasági termelőtevékenységek, amelyik a családi munkaerő hasznosítására és foglalkoztatására törekszik.”

Alvincz József 2001-ben írt cikke a családi gazdaságok jövőjéről a következő definíciót tartalmazza: „Az elmondottak alapján a KSH metodika szerint az egyéni vállalkozókat, az Szja. alapján az őstermelőket, és ezen belül a kistermelőket, illetve a mezőgazdasági tevekénységgel foglalkozó́ egyéni vállalkozókat nevezhetjük családi gazdaságoknak.”

Nagy Adrián Szilárd 2006-ban védett gazdaságtudományi Phd értekezése adja azonban a legpontosabb meghatározást:

„Mezőgazdasági termelésre szakosodott vállalkozási forma, amelyben a családi tőke, az irányítás, a tulajdon és a munkaerő felhasználás dominál, és generációról generációra öröklődve megteremheti a családi jövedelmét. Egyszerre termel saját fogyasztásra és piaci értékesítésre, feldolgozásra. Családi gazdálkodás alatt családi gazdasági kereteken belül végzett mezőgazdasági vállalkozási tevékenység értendő.”

A 2013. évi földforgalmi törvény úgy rendelkezett, hogy „a mezőgazdasági igazgatási szervnél családi gazdaságként nyilvántartásba vett mezőgazdasági üzemeket értjük családi gazdaságok alatt. A nyilvántartásra vonatkozó szabályokat a 326/2001. (XII.30.) kormányrendelet tartalmazta. Azonban ezt a rendelkezést a Csgtv. hatályba lépésével párhuzamosan hatályon kívül helyezték.

Ma a törvény három kategóriába sorolja a családi gazdaságokat: (egyéni) őstermelők, őstermelők családi gazdasága, és családi mezőgazdasági társaságok.

A mezőgazdasági őstermelő az a 16. életévét betöltött, a mezőgazdasági őstermelői nyilvántartásban szereplő természetes személy, aki saját gazdaságában őstermelői tevékenységet folytat. A saját gazdaságra az értelmező rendelkezések közt kitér a törvény, amely szerint saját gazdaság alatt a használatban álló mező- és erődgazdasági hasznosítású földeket, a kapcsolódó termelőeszközöket jelenti, amelyekre vonatkozóan a termelőt illeti a termelés szervezésének és az eredmény felhasználásának jogosultsága.

Az őstermelők családi gazdasága olyan önálló jogalanyisággal és a tagok vagyonától elkülönült vagyonnal nem rendelkező, legalább két, egymással hozzátartozói láncolatban álló mezőgazdasági őstermelő tag által létrehozott termelési közösség, amelynek keretein belül a mezőgazdasági őstermelők az őstermelői tevékenységüket saját gazdaságukban közösen, valamennyi tag személyes közreműködésén alapulva, összehangoltan végzik.

Az előzőek körén kissé kívül eső a harmadik kategória, a családi mezőgazdasági társaság. Ez egy olyan, nyilvántartásában szereplő, kizárólag mező-, erdőgazdasági tevékenységet, illetve a kiegészítő tevékenységet folytató gazdasági társaság, szövetkezet vagy erdőbirtokossági társulat, amelynek legalább két tagja van, amelyek mind egymással hozzátartozói láncolatban állnak.

A három kategória meghatározása ugyan a megfelelő nyilvántartásra vonatkozó jogszabályokkal egyértelmű, azonban dogmatikailag hagy maga után kívánni valókat. A lefedett szituációk esetében az az érzésünk támadhat, ezeket mintegy kiemelte, és külső- illetve belső nyomás alatti kényszerből szabályozta a jogalkotás, azonban, mivel nincs megfelelő keretek közé helyezve családi gazdaságok köre, hiányérzetünk van, amely felszámolása a jövőben elvárható lenne.

V. Konklúzió

Rendszerszintű gondolkodás elengedhetetlen az olyan összetett, több tudományterületet értinő témák esetén, mint az agrárgazdaságtan. A széleskörű társadalmi egyeztetés mellett átfogó szakmai egyeztetés is elengedhetetlen, gondoljunk csak a biológusokra, agrármérnökökre, vegyészekre, közgazdászokra, állatorvosokra. Valamennyiük munkájához elengedhetetlen egy olyan jogi környezet kialakítása, amely egyszerre nyújt kapaszkodót a munkájukhoz, határoz meg elvárt irányt, ugyanakkor ezzel párhuzamosan elősegíti az finomhangolásokat, és figyelemmel van a szakmai szempontokra, a megvalósítható legkiterjedtebb értelemben.

Összességében pozitívan értékelhetjük a jelenleg fennálló kereteket, azonban ahhoz, hogy a családi gazdaságok helyzetét hosszútávon javítani, illetve stabilizálni tudjuk, nem lehet elegendő a rendszer egyik -bár jelentősebb- szegmensének szabályozása, szükséges a most kvázi „kimaradt” szinten pótolni a kereteket.

Ezen túl kívánatos lenne újra értelmezni bizonyos hozzáállásbeli választásokat, nevezetesen a mezőgazdasági üzemek forgalmi egységként való felfogásának hiányát. Üdvözlendő, hogy a jogalkotás felismerni látszik ezt, ugyanis januártól hatályba lép a mezőgazdasággal összefüggő helyzetek rendezését célzó törvénycsomagnak újabb lépcsőfoka, amely véleményem szerint részben szemléletváltást is előlegezhet: az agrárgazdaságok átadásáról szóló 2021. évi CXLIII. törvény, amelyben megjelenik a már évek óta előtérbe kerülő kérdés, hogy biztosítsuk-e a forgalmi egységet a mezőgazdasági üzemek tekintetében. Ugyan erre még nem számíthatunk általános jelleggel a közeljövőben, a magánautonómia számára egyre inkább körvonalazódnak a keretek, hogyan lehetséges a gazdaság egységi megőrzése.

Ez a cikk az Arsboni 2022. őszi gyakornoki programjának keretében készült.

Források