A gyermek mindenekelőtt a családban?

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Tóbiás Diána

A társadalmi innováció morzsái a gyermekekre vonatkozó szabályozásban

Minden gyermek megérdemel egy esélyt, hogy megfelelő neveltetésben részesüljön és mintát vehessen saját családi viszonyaiból. Egy általános szülő-gyermek viszonyban megláthatják a világ szépségét. Ugyanakkor, akiknek valamiért nem adatik meg, a vérszerinti szülőkkel való együttélés, a törvény biztosít elég lehetőséget számukra a lehető legjobb környezethez? Biztonságot és bizalmat is ígér a jelenlegi szabályzásunk, vagy csak felületesen szabályoz?

Szülő-gyermek viszony korábban

Ismereteinknek köszönhetően, visszatekinthetünk a múltba és könnyen megismerkedhetünk őseink kultúrájával. Az ókori rómaiaknál jellemző volt, hogy a pater familias hatalma alatt álló személyek tekinthetők családnak, aminek alapja az atyai hatalom, a patria potestas.[1] A pater familias, vagyis a családfő az apa, akinek a családot képező személyek fölötti teljes magánjogi uralma érvényesül.[2] Önjogú személy a családapa és anya lehetett csak, akik főszabály szerint nem számítottak hatalom alatt álló személyeknek.[3] A pater familias hatalma abszolút volt, ami a haláláig tartott, így gyakran előfordult, hogy a hatvanéves férfi még mindig a nyolcvan éves édesapja apai hatalma alá tartozott saját gyermekével, esetleg unokájával együtt. A XII táblás törvények csak annyiban korlátozták az apai hatalmat, hogy az apa véglegesen elvesztette hatalmát a gyermek fölött, ha háromszor eladta.[4] Emiatt alapították meg a pontifexek a mancipatio eljárását, ami a gyermek színlelt eladása volt, amelyet háromszor kellett elvégezni.

A középkorban sem fordítottak különösebb gondot a gyermek iránt, hiszen sajátos elvek alapján működve élték életüket a családok. Amennyiben egy gyermek képes volt megélni az édesanyja vagy dajkája – akiket ekkor rendszeresen alkalmaztak – nélkül, akkor már felnőttnek számított. A gyermekkel szemben mutatott kissé rideg mentalitás alapja a magasszámú gyermekhalandóság volt, ezért a szülők kénytelenek voltak saját lelkük megóvása érdekében közönyösen viselkedni gyermekükkel.[5]

A polgárosodás folyamata hozott változást, mert az emberi jogok megjelenésével nagyobb hangsúlyt fektettek a gyermek nevelésére. A XVII.-XVIII. században több nemes filozófus és gondolkodó volt, aki a gyermekek helyzetét vizsgálata tárgyává tette, így például Jean- Jacques Rousseau az „Emil, avagy a nevelésről” című művében azt taglalja, hogy szerinte a gyermeknek szüksége van a gyermekkorára felnőtté válása előtt.[6]

A gyermeknek a korai magyar magánjogban eléggé sajátos megítélése volt. A magánjogi megoldásokban a római jog eszméi köszöntek vissza. Ekkoriban is hatalma állt fenn az apának a gyermekei felett, ez azonban már inkább hasonlított a gyámság intézményéhez, mint a római jogi patria potestashoz. A gyermekeket különböző kategóriákba lehetett sorolni: a törvényes; a törvényesített és az örökbefogadott gyermekek között lehetett különbséget tenni.[7]

A törvénytelen, azaz házasságon kívül született gyermekek nem tartoztak apai hatalom alá, ugyanakkor lehetőség volt a törvényesítésükre is, kivéve a házasságtörésben, vagy vérfertőzésben született gyermekeket. Ezen gyermekek az anyjuk családi nevét kapták meg a szokás szabályai szerint, apjuk nevét és vallását csak kivételes esetben kérhették, polgári címe, vagyona és rangja alanyi jogon nem járt nekik. Ezt leszámítva az apa köteles volt a gyermeke neveléséhez és tartásához hozzájárulni rangja és vagyona mértékében. A római katolikus egyház a házasságon kívüli gyermekeket a papi rendtől, az egyházi javaktól és méltóságok gyakorlásából kizárta. [8] Az apa törvényes gyermekeivel szemben azonban minden további nélkül gyakorolhatta az atyai jogait, amelyek a gyermekkel szemben gyakorolt nevelési, fegyelmi, védelmi, munkáltatási, túszadási, visszakövetelési, házasságengedélyezési, gyámrendelési, végrendelkezési és felszabadítási jogok voltak.[9]

A gyermekek helyzete napjainkban

Kissé nagyot ugorva időben, a hatályos hazai szabályzásban a 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyv Negyedik könyve (a továbbiakban CSJK) szabályozza a családjogi jogviszonyokat. A jogalkotó a szabályanyag elején két nagyon fontos alapelvet emel ki, mely általánosan irányadó valamennyi családjogi helyzetre: a házasság és a család védelmének elvét és a gyermek érdekének védelmét. Ezen szakaszok szerint a törvény védi a családot, valamint kimondja, hogy a gyermek érdeke és jogai fokozott védelemben részesülnek, joga van saját családjában nevelkedni, valamint a szüleivel való kapcsolattartásra. A törvény kimondja, hogy csak kivételesen és kizárólag a gyermek érdekében lehet korlátozni a kapcsolattartást.[10] A CSJK-ban rögzített családjogi alapelv azonban nem a gyermek „mindenek felett álló érdekét” rögzíti, hanem a gyermek érdekének és jogainak fokozott védelmét, „ugyanis gyermek a családi közösség tagja, így nem lehetséges mindig és minden esetben csak és kizárólag az ő érdekeit figyelembe venni, hanem sok esetben a család többi tagjának az érdekeit és viszonyait is mérlegelni kell.”[11]

A Ptk.-t azonban a jogszabályi hierarchiában megelőzi egy magasabb rendű norma, amelyet követniük kell, valamint azzal ellentétes nem lehet. Ilyen az Alaptörvényünk is, amelynek rendelkezéseivel összhangban kell meghozni paragrafusaikat a CSJK-nak. Különös jelentőséggel rögzíti az Alaptörvényünk a XV. cikkében a család és a gyermekek védelmét. A XVI. cikkében részletezi, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és lelki fejlődéshez szükséges védelemhez, valamint az ehhez kapcsolódó gondoskodáshoz. Ezzel egyidejűleg kötelezi a szülőket a nevelésre és a gondozásra, majd a nagykorú gyermeket a szüleiről való gondoskodásra.[12]

 A szülő-gyermek viszony leghétköznapibb formája, amikor a vérszerinti szülő és gyermek kapcsolata áll fenn, tehát leszármazáson alapul. Az előbbiekben említett jogszabályok alapozzák meg a jogi kereteit a családnak, amelynek – az Alaptörvényünk L) cikke szerint – a szülő-gyermek viszony képezi az egyik alapját. Az államnak azonban kötelessége tiszteletben tartani a családi kapcsolatokban a felek autonómiáját, így csak nagyon szükséges esetekben avatkozhat bele a gördülékeny működésébe. Ezek többnyire a törvények által szabályozott helyzetek, amik ma már sok esetben nem csak a biológia leszármazásra vonatkoznak.[13] Az apaságot vélelmek alapján állapítjuk meg a jogi szférában, ahol nem feltétlenül a tényleges vérségi kapcsolat a döntő tényező. Ha megvizsgáljuk a Ptk. által megfogalmazott apasági vélelmeket, akkor megállapítható, hogy a négyből három esetében nem feltétlenül számít a származás, ugyanakkor mégis családi kapcsolatot – és ezzel családi jogviszonyt keletkeztet.

A jogszabályok a gyermekek számára többféle módon biztosítják a megfelelő családi kapcsolatot. Sok hagyományos norma mellett új elemekkel bővültek a jogszabályok, így az örökbefogadás és a gyámság mellett a nevelő- és mostohaszülői viszony is ma már számos esetben jogi relevanciával bír. Ezekkel az eszközökkel tették a gyermekek számára elérhetőbbé a családban nevelkedést. Ezen viszonyok normaszintre emelésével és jogi értékelésével a jogalkotó biztosítja annak a célnak a megvalósulását, hogy azoknak a gyermekeknek is lehetőségük legyen teljes családban nevelkedni, akiknek például nem élnek a vérszerinti szülei vagy nem képesek megfelelően gondoskodni róluk. 

Az örökbefogadás intézményének célja kettős. Az egyik, hogy olyan családi kapcsolat jöjjön létre az örökbefogadó szülők és a gyermek között, amely mindkét fél számára kölcsönösen előnyös. A másik a gyermek családban nevelkedése.. A jog lehetőséget biztosít a házastársaknak, az élettársaknak, de akár az egyedülállóknak is igénybe venni ezt az intézményt. A Ptk. sok követelmény leküzdését állítja az örökbefogadni vágyók elé. A legfontosabb feltétel, hogy a gyermek örökbefogadható legyen. További feltétel, hogy a gyermek törvényes képviselője és a leendő örökbefogadó egyező akarata alapján közös kérelmet nyújtsanak be és ehhez a gyermek szülei hozzájáruljanak. Szükséges még a gyermek beleegyezése is, amennyiben a tizennegyedik életévét betöltötte, valamint a tizennégy év alatti ítélőképessége birtokában lévő gyermek véleményét is meg kell hallgatni és figyelembe venni. Az örökbefogadó oldaláról követelmény még, hogy alkalmasak legyenek a gyermek nevelésére, cselekvőképességük teljes legyen, valamint, hogy a huszonötödik életévet betöltsék. Többletfeltétel, hogy az örökbefogadó a gyermeknél legalább tizenhat, legfeljebb negyvenöt évvel idősebb legyen, valamint nem álljon közügyektől eltiltás hatálya alatt és a bíróság a szülői felügyeleti jogát ne szüntesse meg. Nem lehet engedélyezni az örökbefogadást, ha az vagyoni előnnyel jár.[14]

A gyámság célja a gyámolt vagyoni és személyi védelme, azaz a szülői felügyeletet helyettesítő jogintézmény.[15] Gyámság alá kell venni azt a gyermeket, aki nem tartozik szülői felügyelet alá, amelyet a gyámhatóság rendel el.[16] A gyámnak el kell látnia a gyermek gondozását, nevelését, vagyonának kezelését, valamint a törvényes képviseletét. Így a gyámhatóság olyan személyeket igyekszik választani, akik közel állnak a gyermekekhez. Több típusa ismert, ilyen például a nevezett gyám, akit a szülői felügyeleti jogot gyakorló szülő nevez. Amennyiben nem élt ezen jogával, akkor rendelt gyámot kell kinevezni, amely közeli vagy más hozzátartozó lehet vagy az, aki a gyermek gondozásában és nevelésében aktívan részt vett. Esedékes lehet a kötelező gyám, amelynek sajátossága, hogy kirendelését általában megelőzi egy másik eljárás, például a gyermek bíróság általi elhelyezése vagy a gyermek ideiglenes hatályú elhelyezése.

Nevelőszülői tevékenység célja, hogy az ideiglenes hatállyal elhelyezett vagy nevelésbe vett gyermek számára otthont biztosítsanak. A nevelőszülő fő feladata a nála elhelyezett gyermek gondozása és nevelése, amiért díjázásban részesül.[17] Érdekesség, hogy a CSJK szintén használja a nevelőszülő kifejezést, ugyanakkor az ott szereplő jogalany nem mindig azonos a gyermekvédelmi eljárásban szereplő nevelőszülővel. Ez az egyik újítása a Ptk.-nak hiszen a rokontartás körében megjelenik a szülő de facto élettársának, mint nevelőszülőnek (ugyanis a CSJK ezt is érti nevelőszülő alatt) tartásra való jogosultsága az általa nevelt gyermekkel szemben.[18]

Beszélhetünk még a családbafogadás intézményéről, ami a gyermekvédelmi gondoskodás része a jogszabályi rendszerünk felépítése szerint. Célja, hogy a gyermeket más család átmenetileg befogadja, ha az a gyermek érdekében áll. Mindez akkor kivitelezhető, ha a szülői felügyeletet gyakorló szülő kérelmére saját egészségügyi állapotára hivatkozással vagy más körülményre tekintettel, ehhez a gyámhatóság hozzájárul. A gyámhatóság csak és kizárólag akkor járul hozzá a családbafogadáshoz, ha a befogadó család alkalmas a gyermek gondozására, nevelésére és maga is vállalja a feladatok ellátását, így gyámmá válnak, a szülő szülői felügyeleti joga pedig szünetel.

Összefoglalás

 A létrejött nemzetközi egyezmények, törvények és jogszabályok mindegyike fontosnak tartja a gyermekek javát előtérbe helyezni. Az eddig ismertetett jogi megoldások véleményem szerint hatásosak, sikeresek és elérték céljaikat. A gyermekek nagyrésze családban nevelkedhet és megkapnak mindent, amire vágynak. De vajon a gyakorlatban is így zajlik? A kapcsolattartásra több jogintézmény lehetőséget biztosít a gyermekek és a vérszerinti szülők, testvéreik és családtagjaik számára. Általánosságban elmondható, hogy a szülőnek joga van kapcsolatot tartani a gyermekével, akkor is ha szülői felügyeleti joga szünetel, akkor azonban már nem, ha a bíróság megszüntette azt. A gyakorlatban a leggyakrabban a kapcsolattartás a különélő szülővel való kommunikációra vonatkozik, de gyámságnál a gyámhivatal határozata alapján, az örökbefogadás jellegétől függően is lehetséges.[19] Egy tanulmányában Dr. Somfai Balázs rámutatott arra, hogy ez korán sem tökéletes. Egy jogismereti kérdőívet állított össze, amelynek célja az volt, hogy az átmenetileg nevelésbe vett gyermekek kapcsolattartásáról, ismereteiről teljes képet kaphasson.[20] A kérdőívet kitöltők többsége 8-16 év közötti gyermekek voltak, többségük nevelőszülőnél. Vannak olyanok, akik több, mint egy éve kerültek el családjuktól, de senkivel nem tartják a kapcsolatot, ugyan legtöbbször tudják az okát, hogy miért nem keresik őket, de előfordul, hogy csak reménykednek, valamint meggyőződésük, hogy a szülőkön múlik, hogy mikor találkoznak velük. A kérdőívből kiderül, hogy az azt kitöltő gyermekek tisztában vannak helyzetükkel és ismerik jogaikat, ugyanakkor 452 gyermekből 35 jelölte azt, hogy nem tudja, vagy szerinte senkihez sem fordulhat, ha úgy érzi, hogy akadályozzák a szüleivel való kapcsolattartásban. A szerző gondolatait idézve: „ez egy gyermek esetében sem szabadna, hogy előforduljon” Vajon, ha a kapcsolatot nehezen tarthatják szüleikkel, akkor ez a helyzet máshogy alakul ha más közösségben élnek? A nevelőszülők jól kijönnek szárnyaik alá vett gyermekükkel? Mindezek alapján megfogalmazódik bennem a fő kérdés: tényleg megfelelően fejlődtek törvényeink az idők során? Nem lenne szüksége az erre rászoruló gyermekeknek a nagyobb odafigyelésre és a biztonság és bizalom megteremtésére?