Terrorista volt-e Petőfi?

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Milbacher Dániel

Kísérlet Petőfi Sándor politikai eszméinek vizsgálatára jog- és társadalomelméleti szempontból

Mindannyian ismerjük Petőfi Sándort. Legrosszabb esetben is tudjuk, hogy igazi forradalmár volt, az 1848-49-es szabadságharc hőse, egy igazi lángoszlop. De helyesek-e ezek a megállapítások? Valóban Petőfi álláspontja volt uralkodó a korabeli magyar közgondolkodásban? Tényleg annyira fontos szereplője volt az eseményeknek, mint ahogy azt az iskolában tanítják?

Természetesen eszem ágában sincs megkérdőjelezni a Petőfi-kultuszt vagy egyáltalán magát Petőfit. Mindössze politikai jelentőségét és gondolkodását kívánom górcső alá venni, méghozzá néhány forradalmi versén keresztül.

A jakobinus Petőfi

A reformkor irodalmában számos politikai hangvételű mű születik, és számos szerző vállal politikai szerepet is mind országos, mind vármegyei szinten. Meglepő módon Petőfi, elfordulva a korban divatos hazafias versektől forradalmi szövegeket kezd el írni. E verseket szoktuk a forradalmi látomásköltészet verseinek nevezni. A művek olvasása közben akarva-akaratlanul is észrevesszük azt a művészet mögötti (vagy melletti?) politikai nyelvet, amit az író a lírai énen keresztül elénk tár. Ennek a nyelvnek több sajátos eleme is van, melyeket könnyen be lehet azonosítani. Ilyen elem a nép mint tömeg megjelenése, amely egy közös akaratot és erőt sugároz, ami pusztításra képes.

Karrier Kávézz velünk!

Alakítsd karriered ingyenes tanácsadásunk során!

„Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.”

De hasonló az individuum és a közösség viszonya is, az egyén önfeláldozása a közösségért, és a „világszabadságért” az Egy gondlat bánt engemet… című versben. Folyathatnánk a sort tovább akár a Nemzeti dal rabság-szabadság ellentétpárjával is, de a mintázat felismeréséhez ennyi is elég. A használt politikai nyelv a 19. század eleji republikánus politikai nyelvezet, melynek elemei fellelhetők Kölcsey, vagy akár Berzsenyi műveiben is. Mégis van valami, amiben Petőfi tovább megy, amivel talán túl messzire is jut. Ez a radikalizmus. A költő alapvetően individualista, váteszi önaposztrofálásán túl érzékelhetünk egy igen erős, a történelemből jól ismert és a monarchikus Európában rettegett nézetet is. A francia forradalom jakobinus eszméjét. Ez az idea kifejezetten szélsőségesnek számított az 1840-es évek magyar politikai elitjének körében. Ennek oka könnyen megérhető, hiszen a reformokat végrehajtó, és különböző közjogi kérdéseket megvitató réteg ekkor javában élvezte nemesi kiváltságait, melyeket a történeti alkotmány és a királyi hatalom biztosított számára, így közgondolkodás is ezt az álláspontot tükrözte. Senkinek nem hiányzott a köztásaság és a szorosan hozzá tartozó véres terror.

Volt-e hatása Petőfinek a korabeli magyar közjog alakulására?

Ekkoriban a történeti alkotmány változtatásáról komoly viták folytak. De soha nem egy írott alkotmány megalkotásáról szóltak a diskurzusok, hanem a történeti alkotmány bizonyos elavult, a fejlődést korlátozó jogintézményeinek megújításáról, vagy hatályon kívül helyezéséről. Ezek alapján érzékelhetjük, hogy a Petőfi által oly gyakran felvázolt „romboljunk le mindent, majd építsük újra együtt” víziót nem zárták a keblükbe ezek a dicsőséges nagyurak. Ennek az elvi – tulajdonképpen jogelméleti – szembenállásnak kicsúcsosodása A nemzetgyűléshez című vers, mely az 1848 júliusában összeülő immáron népképviseleti alapon működő országgyűléshez szól. Ebben a műben a lírai én mint a nép képviselője szól a döntéshozókhoz.

„Hallgassátok ki intő szózatom…

Egy ember szól, de milliók nevében!”

Ha tetszik, ha nem a lírai én legitimáció nélküli szónokként felszólítja, a kor adta lehetőségek között a lehető legdemokratikusabban megválasztott országgyűlést, hogy hogyan alkotmányozzanak. Fontos hangsúlyozni, hogy ekkor az áprilisi törvények dominálják a közjogot. A nemesi országgyűlés saját kiváltságairól mondott le, ezzel elismerve a népszuverenitás elvét és létrehozta az első felelős magyar kormányt, mindezt úgy, hogy az államformán nem változtatott és a történeti alkotmányt is a helyén hagyta. (Ekkor Magyarországon kívül egyedül Angliának volt történeti alkotmánya.)

Ha csak egy pillanatra beleképzeljük magunkat ebbe a helyzetbe, akkor nem kell sok idő ahhoz, hogy belássuk: ezek nem kis jelentőségű változások, még akkor sem, ha ezeket az eredményeket egy szerves fejlődés csúcspontjának tekintjük. És erre mégis itt van az a nyughatatlan Petőfi, aki azt állítja, hogy ő maga a nép, hogy szinte mindent meg kell változtatni, mindent el kell vetni, mert ha nem tesszük a házunk rossz alapra fog felépülni.

„Nem mondom én: a régi épületnek

Dobjátok félre mindenik kövét,

De nézzetek meg minden darabot, mit

Alapnak vesztek, s amely porhatag már,

Vessétek azt el kérlelhetetlenűl,”

Ez a gondolat a klasszikus természetjogi gondolkodás egy sajátos magyar metaforával feltuningolt változatán alapul. A magyar közjogi gondolkodásban a hobbes-i látásmód erőteljesen érvényesült. Nyilvánvalónak tűnhetett, hogy a természeti állapot zordsága miatt, az emberek kénytelenek voltak egymással szerződéseket kötni, hogy életben tudjanak maradni, és ne állatként éljék le az életüket. Ebben eddig semmi új vagy érdekes nincsen, de mit is mond Petőfi: vizionálja a természeti állapot újbóli visszatérését és jelenlétét, tulajdonképpen egy, ha úgy tetszik, közjogi apokalipszist vízionál, amelyet meg kell szüntetni (Takáts 2007:34-35).

„Az a hon többé nincs meg, falait

Elmorzsolák a mult kor férgei,

S az uj vihar szétfújta födelét,

S lakói most az ég alatt tanyáznak,

Mint a vadállat és mint a madár.”

Ez egy eléggé radikális eszmefuttatás a tavaszi eredmények tükrében, és éppen ez az ahol tetten érhető Petőfi politikai jelentéktelensége is. Ugyanis a politikai elitre e gondolatok nem voltak hatással. Ám a Petőfi-kultusz kialakulás során a köztudatba ez úgy került be, mint a forradalmárköltő, aki „karddal és lanttal” harcolta ki a magyar szabadságot. Holott a politikai gondolkodástörténet, sőt a politikai eseménytörténet is egyértelműen igazolja, hogy költőnk egy szélsőséges republikánus irányzat egyik ismert követője volt, és nem volt jelentős hatással a történelem alakulására.

„Nemes urak, ha akartok jőjetek”

Az eddigiekben felvázoltam azokat a gondolkodási kereteket, amelyben e szerző alkotott. Ám a fent említett érvek ellenére mégis érzékelhetünk egy apró kilengést, egy döccenőt, ami ha nem is jelentősen dobja meg gondolatmenetünk kerekét, de azért elkáromkodjuk magunkat a rázkódás hatására. Ez a kis kátyú az 1848. március 11. előtt született Dicsőséges nagyurak… című szöveg. Ha finoman is próbálunk fogalmazni, akkor is a közösség elleni uszítás fogalma juthat eszünkbe erről a versről, a hatályos Btk. minden egyes pontjával. Ha minden jóindulatunkat összegyűjtjük, akkor azt látjuk, hogy a lírai én a nép szószólójaként fenyegeti a nagyurakat, akik a nemzetalkotó csoport az országban. De mindemellett a lírai én, és az általa képviseltek önmagukat tekintik a nemzetnek. Na de akkor hogy is van ez? Összecsúszik a két nemzetfelfogás? Akkor a nép a nemzet, vagy a nemesek? Itt van az a fordulópont, amely azt a korábban érzékelt döccenést okozta. A lírai én a nép hergelésének csúcsán felkiállt:

„Hanem még se!… atyafiak,

Megálljunk!”.

Mi szükség volt az indulatok felszítására? Mi értelme volt idáig hergelni a hallgatóságot, ha most akkor mégsem lehet semmit csinálni? Ezen a ponton a lírai én a materiális barbaritásból felemelkedve szintet lép, és erkölcsi magaslatra emeli a népet. Azt állítja, a nép felelőséggel tartozik Istennek és önmagának. Nem lehet lemészárolni a nagyurakat csak úgy, hiszen van az Istennek egy törvény, ami mindenkit köt, és van a népnek is egy törvénye, ami szintén mindenkit köt. Ezek a törvények jelenthetnek erkölcsi normákat, de jelenthetnek, (és álláspontom szerint jelentenek is) írott, pozitív jogszabályokat is. Ennek magyarázatáért ismét nem kell messze mennünk. A korban, a monarchikus restaurációk ellenére is ismert volt az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, mely tartalmazza azokat a mind a mai napig érvényes liberális eszményeket, melyek a nyugati jogrendszerek alapját képzik. A Nyilatkozatban található jogok mind természetjogi alapúak, így könnyedén belátható, hogy a lírai én miért is hivatkozik Isten törvényére és a nép törvényére, melyeket követni kell.

„Legyünk jobbak, nemesebbek

Őnáluk;

Isten után legszentebb a

Nép neve:

Feleljünk meg becsülettel

Nékie.”

Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy ebben az esetben a nacionalizmus mint ideológia játszik-e nagyobb szerepet, vagy pedig az imént említett természetjogias liberális világlátás. Ez nem egy egyértelműen megválaszolható kérdés, hiszen Petőfi jakobinus gondolkodásmódjában aligha lenne hely a nagyurakkal való békekötésnek, akik elnyomták a népet, mindannak ellenére, hogy kulturálisan (többé-kevésbé) egy nemzetet alkotnak. Sokkal logikusabbnak látszik tehát egy erkölcsi, természetjogi alapú elfogadás, amely a nagyurak emberi mivoltából fakad. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának szövege szintén rímel erre a megállapításra, hiszen minden emberre vonatkoztatja azt, és nem különböző embercsoportokra. Ehhez a látásmódhoz járulhat hozzá az közös céltudat, amely már abszolút magyarázható a nacionalista eszmével. Továbbá a később keletkezett a Nemzeti dal által felvázolt magyarságdefiníció Milbacher (2015) szavaival „látványosan kizárja a magyarság köréből a nemességet”. Így a természetjogias nézőpont sokkal racionálisabb magyarázat arra, hogy miért is nem lehet lemészárolni a Dicsőséges nagyurakat.

„Legyünk szemei mindnyájan

Egy láncnak,

Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.”

Felségárulás és terrorizmus

Mindezek fényében térjünk át az Akasszátok föl a királyokat! című versre. Keletkezésének körülményeiről fontos tudni, hogy Ferenc József 1848. december 2-án lépett trónra, de magyar királlyá nem koronáztatta meg magát, és így kezdett hozzá a „magyarprobléma” megoldásához. A szöveg e történéseket követően született meg. Ezt nehéz is lenne letagadni. A sorok forrnak az indulattól, és az elképesztően agresszív hangvételű refrén minden strófa végén újabb lendületet ad ennek a gyűlöletnek.

Na de mi is történik itt? A lírai én felszólítja a népet, hogy ölje meg a királyokat. Ami, mint már fentebb említettem, a korban elképesztően radikális nézőpont volt. A lírai én tulajdonképpen az államrend megdöntésére hívja fel az őt hallgatókat. Magyarország tekintetében ugyanakkor nem beszélhetünk legitim uralkodóról, hiszen Ferenc József nem volt megkoronázva. Ám a magyar helyzetre mindössze az első versszakban olvasható név a „Lamberg” utal, aki a magyarországi haderők főparancsnoka volt és a pesti nép 1848 őszén az utcán megölte. Ezen kívül a versbeszélő az egész világ népét szólítja meg, ezt támasztja alá a címmé emelt refrénben található „királyokat” többesszámú főnév is.

Ezen a ponton kezd összeérni az eddigiekben hosszan leírt elméleti fejtegetés arról, hogy milyen is lehetett Petőfi programként ugyan nem felfogható, politikai gondolkodásmódja. A fiatal, heves republikánus nézeteket valló romantikusan önmitizáló figura tényleg írt egy terrorista verset? Eszméi és saját elképzelései miatt képes lenne földbe döngölni nem csak a magyar, de az egész világ forradalmi vívmányait?

Röviden: igen.

Fordítsunk egy kis figyelmet a lírai én állításaira.

Először is helyesli, hogy a nép végre elkezdi megérezni az erejét és használni azt, ám ezt kevésnek tartja. „Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!/ Ez mind igen jó, mind valóban szép,/ De még ezzel nem tettetek sokat – „.

Másodszor a népet hiába próbálják korlátok közé szorítani a királyok, soha nem tudják teljesen legyőzni azt. „Tördelheted le a fa lombjait,/ Idő jártával ujra kivirít;„.

Harmadszor a királyok eredendően gonoszak és rosszak, nem képviselnek semmilyen értéket, még halálukban is ártanak. „Szivöknek minden porcikája rosz,/ Már anyja méhéből gazságot hoz,”.

Negyedszer pedig nem elég az, hogy harcol a nép, nem elég megszerezni a jogokat, nem elég megszerezni az alkotmányokat, nem elég létrehozni egy alkotmányos monarchiát, a királyokat fel kell akasztani és létre kell hozni a köztársaságokat. Hiába ömlik, hősök, véretek,/ Ha a koronát el nem töritek,/ Fejét a szörny ismét fölemeli,/ S akkor megint elől kell kezdeni.

Ezek az állítások vegyesen tartalmazzák a felvilágosodás több gondolkodójának eszméit és elméleteit, ám hangsúlyos lehet ezek közül John Locke (1986) zsarnokságról tett megállapítása, amely szerint a zsarnokság a természetjogi normák semmibevételét, vagy azok teljes áthágását jelenti. Ebből következően pedig a természetjogra hivatkozva a nép elűzheti a zsarnokot, esetünkben a királyokat, mivel megszegték a társadalmi szerződést.

Tehát

A fentebb kifejtett érvek alapján könnyen belátható, hogy Petőfi egy igen radikális figuraként volt jelen a magyar politikai térben. Szélsőséges gondolkodásmódja, és romantikus mitizálása együttesen egy olyan elegyet hozott létre, amely félelmet keltett a politikai elitben, de valós hatást nem váltott ki sem társadalmi, sem közjogi szinten.  Ékes példája ennek, hogy Az apostol, mely ma a kánon egyik legjelentősebb darabja, a korban olyannyira elítélt volt radikalizmus miatt, hogy kortársai nem beszéltek róla, és a teljes változat csak az 1870-es években jelenhetett meg. A kultusz építői ezt a művet tudatosan kihagyták a korpuszból, s csak a szocializmusban vált jelentőssé.

A költő szövegeinek elemzésével megbizonyosodhattunk arról, hogy – retorikai szinten mindenképpen – törekedett az államrend megdöntésére és a társadalmi, hatalmi viszonyok újra konstruálására, mindezt egy olyan eszmei háttérrel megtámogatva, amely a teljesség igényével lépett fel. E szempontok alapján mondhatjuk, hogy költőnk a 19. század Magyarországán kimerítette a terrorizmus ma is érvényes fogalmát, bár komoly befolyással az eseményekre nem bírt.

Petőfi Sándor a magyar irodalom valaha volt talán legnagyobb alakja. Meghatározza kultúránkat és nemzeti identitásunkat. Személye és gondolkodása ugyanúgy meghatározó a számunkra, mint szövegei. Ezért lehet érdemes ilyen, és ehhez hasonló kísérleteket tenni arra, hogy saját azonosságtudatunkat egy másik szempontból próbáljuk meg megvilágítani és megérteni. Talán nincs olyan dolog, eszme, vagy szokás amelynek ne lenne több rétege, és ha ezeket a rétegeket felszaggatni nem is kell, de megkapargatni annál inkább érdemes lehet őket.

Irodalomjegyzék

Locke, John (1986): Értekezés a polgári kormányzatról. Budapest: Gondolat Kiadó
Margócsy István (2011): “Az apostol” sorsa. Holmi folyóirat: 2011 szeptember.
Mezey Barna (szerk.) (2001): Magyar alkotmánytörténet. Budapest: Osiris Kiadó. 203-219.
Milbacher Róbert (2015): Dózsa György unokája: A Nemzeti dal közösségszemléletéről. In Bábel agoráján: Esszék, tanulmányok a nemzeti irodalomról. Pécs: Pro Pannónia Kiadói Alapítvány. 72-93.
Petőfi Sándor összes költeményei – Magyar Elektronikus Könyvtár. https://mek.oszk.hu/01000/01006/html/
Takáts József (2007): Modern magyar politikai eszmetörténet. Budapest: Osiris Kiadó

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

MEGOSZTÁS