A kirepült méhraj és jogi vonatkozásai

Az alábbi cikk az Arsboni, a Bird & Bird és a Wolters Kluwer 2018-as Cikkíró Pályázatára készült írás szerkesztett változata.

Ha a kirepült méhrajt a tulajdonosa két napon belül nem fogja be, azon birtokbavétellel „bárki” tulajdonjogot szerezhet.

I. Mondától a jelenkorig

A számos változatban fennmaradt monda szerint Szent Ambrust csecsemőkorában egy kirepült méhraj zsongta körül, amikor házuk udvarán aludt. Miután a méhek a bölcsőjére telepedtek, s teljesen ellepték a gyermeket, édesanyja rémülten kiáltott föl: „Ha ez a kisded életben marad, nagy ember lesz belőle!” Azonban a kicsi Ambrust egyetlen méhecske sem szúrta meg, és semmi baja nem esett, ráadásul anyja jóslata is beigazolódott: a gyermekből valóban nagy ember, Milánó püspöke és kiváló szónok lett, ezért is nevezték őt „mézajkú prédikátornak”, s e legenda miatt lett ő a méhészek védőszentje.

Valamennyi társadalmi korszak megkülönböztetett figyelemmel viseltetett a méhek és munkájuk nyomán előállított méz iránt – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Szent Ambrus legendája és a méz, mint a szónoki képesség és bölcsesség szimbóluma a görög-római hagyományban, továbbá a reánk maradt szokások, mitológiai történetek, néprajzi megfigyelések, s a költészet egy-egy remeke. Ez alól a jog sem volt kivétel, az sem maradt közömbös a méhekkel kapcsolatos eseményeket illetően, s jelenleg a szomszédjogok és a tulajdonjog korlátainak különös szabályairól szóló 2013. évi CLXXIV. törvény rendelkezik erről: „Ha a kirepült méhrajt annak tulajdonosa két napon belül nem fogja be, azon birtokbavétellel bárki tulajdonjogot szerezhet.” A jog is végigkísérte a méhekkel összefüggő jelenségek vizsgálatát, s – ahogy a hatályos jogunk is tükrözi – mindig kitüntetett szerep jutott e kérdésben a tulajdonszerzésnek. Ilyen szabályt már a római jog is ismert, valamint a korábbi Ptk. is kifejezésre juttatott, s az új Ptk. rendszere is fenntartja az előzővel megegyező tartalmat azzal a különbséggel, hogy ennek szabályozását a már említett külön törvényre bízza.

De vajon milyen életviszonyok húzódnak meg a háttérben? És hogyan kell mindezt elképzelni?

A szabályozás indokát egy egészen egyszerű és természetes folyamat adja: a rajzás. Ez egy adott méhcsalád szaporodásával összefüggő jelenség. Előfordul, hogy az egy kaptárban lévő méhcsaládon belül megbomlik az egyensúly a különböző korú méhek száma, s ebből fakadóan a szigorú munkamegosztás között. Ekkor a dologtalan méhek új anyát (anyákat) kezdenek nevelni, ezzel egyidejűleg viszont a régit elhanyagolják, s figyelemmel arra, hogy egy családban csak egy anya lehet, így vagy a régi, vagy a felnevelt új anyának el kell hagynia a kaptárt.

Lényegében tehát a dologtalan méhek „unaloműzés” gyanánt egy jól előkészített palotaforradalmat hajtanak végre.

Az ilyenkor a kaptár elhagyására kénytelen királynő azonban nincs egyedül (érvényesül az ún. divide et impera, vagyis az oszd meg és uralkodj elve), kirepülése a család dolgozó méheinek egy részével történik, mondhatni, a saját alattvalóival. A kaptárból ilyen módon távozó méheket nevezzük – jogi relevanciája tekintetében is – kirepült méhrajnak, mely egy teljesen új méhcsalád lesz, s igen gyorsan megszervezi saját társadalmi-családi struktúráját. Kirepülés után általában valahol a méhészet közelében telepednek meg, s akár fürtöket alkotva várják, hogy a közben útnak indult felderítő méhek találjanak valamilyen új otthont (odút, üres kaptárt stb.), ahová az egész család beköltözhet. Ez a jelenség (a kirajzás és az új otthon megtalálása) nem tart sokáig, egy nap alatt általában lezajlik, de akár egy-két órán belül is vége lehet. Valószínűleg a természet e játékának lett részese Szent Ambrus is a mondában, mikor éppen bölcsőjére telepedett a kirepült raj, ahonnan rövid időn belül tovább is állt.

Érdemes továbbá megjegyezni, hogy a tapasztalt méhész különféle eszközökkel csökkenteni tudja a rajzás veszélyét, például a család megosztásával, ugyanakkor egyéb tényezőkkel is lehet befolyásolni. A méhészetekben kevésbé kedvelt jelenségről van szó, többek között azért, mert a rajzó család nem dolgozik, illetőleg a kirajzott csapat befogása külön gondot okoz, mely nem is biztos, hogy sikerül. A természetes úton való túlszaporodást mesterségesen igyekeznek a méhészetek irányítani, s lehetőség van mesterséges úton történő méhanya-nevelésre is. Mindezek ellenére a rajzás előfordul, s amennyiben megtörténik, valamint a méhész időben észreveszi, akkor a kirepült rajt befogja. A befogás javarészt úgy történik, hogy a méhész a méhrajfürt alá egy zsákot tesz, a méheket belerázza, majd kaptárba telepíti. Ha a méhraj nehezen hozzáférhető helyen telepszik meg, akkor lehetséges olyan módszer, hogy a méhész ún. fiasításos léppel üres kaptárba csalogatja őket, de egyéb megoldások is elképzelhetők. Ha a raj a méhész saját telkén telepedett meg, probléma nincsen. Egyéb esetben jöhet figyelembe a fentebb nevezett jogi szabályozás, aminek gyakorlati hátterét tekintve fontos tudni, hogy a kirepült méhraj befogását méhész fogja végezni, vagy annak tulajdonosa, vagy esetleg a szomszédos méhészetből valaki, attól függően, hogy a raj hol telepedett meg. Fontos kiemelni, hogy a gyakorlatban a befogó méhész nem szívesen viszi be a saját állományába az idegen és esetleg ismeretlen rajt, hiszen

a méhbetegségek kockázata kihat a kereskedelmi forgalomba szánt méz minőségére is.

Mindez azonban számos jogi kérdést felvethet, ami a hatályos – egymondatos – jogi szabályból nem vezethető le kellő bizonyossággal.

II. A jog szerint a természet…

Közelebbről is szükségszerű megvizsgálni a 2013. évi CLXXIV. törvény szabályát – tehát: „Ha a kirepült méhrajt annak tulajdonosa két napon belül nem fogja be, azon birtokbavétellel bárki tulajdonjogot szerezhet.”
Mindenekelőtt rögzíteni kell, hogy a hatályos jog alapján a szabály tárgya – a méhraj, mint gazdátlan jószág – dologi jogi értelemben dologösszességnek minősül, tehát nem az egyes méhegyedek tulajdonjogának megszerzéséről szól a jogszabály, s jogi, illetőleg biológiai jelentősége is magának a rajnak van.
Megállapítható, hogy a kirepült méhraj két nap elteltével válik gazdátlanná, ami azt jelenti, hogy a kirepüléstől számított két napig az eredeti tulajdonos tulajdonjoga fennmarad.
A hatályos rendelkezés nem szól arról az esetről, ha több – de más-más tulajdonában álló – kirepült raj egyesül. Dologegyesülés történik, s erre a Ptk. a dologegyesülés szabályainál adekvát választ ad. A Ptk. dologegyesülésre vonatkozó rendelkezései az egyesült dolgok értékének tulajdonítanak jelentőséget, hiszen akinek a dolga az egyesülés előtt az értékesebb volt, az választ, hogy az egyesült dolog tulajdonára igényt tart-e vagy sem. Természetesen, ha a száma miatt volt értékesebb a raj az egyesülés előtt, akkor nincsen probléma – kérdés persze, hogy ettől eltérő eset egyáltalán megállapítható-e, például azzal, hogy az egyesült raj melyik tulajdonostárstól kirepült anyát tartalmazza, hiszen az egyesült rajnak is csak egy királynője lesz, ha több is van kezdetben, azokat a méhek maguk űzik el. Konkrét szabály hiányában a Ptk. dologegyesülésre vonatkozó része az irányadó, tehát a tulajdoni hányadok elvileg az érték szerint alakulnak. Megemlítendő, hogy az egyesült raj természetbeni megosztására nincs mód a már említettek miatt, az egyesült raj egy méhcsalád lesz, ahol csak egy anyaméh lehet, nélküle a leválasztott raj értéktelen lenne.

Nincs konkrét szabály arra sem – ami szomszédos méhészetek esetén megtörténhet –, ha az elszállt méhraj idegen, de foglalt kaptárba telepszik be, olyanba, amelyben már a szomszéd méhészet méhei laknak.
Ahogy arról már szó volt, a méhek rajzása igen rövid idő alatt lezajlik, ami azt jelenti, hogy ha nem fogják be a csapatot, az odébbáll. Tehát, aki észleli és be kívánja fogni, annak nem áll két nap a rendelkezésére, hogy gondolkodjon. Így pedig az esetek többségében időben előbb történik a birtokbavétel, s később – a két nap elteltével – a tulajdonszerzés. Hangsúlyozandó, hogy a kirepült méhraj befogására méhész fog vállalkozni, nem pedig a jogszabályban szereplő, hozzá nem értő „bárki”. A szakmája szabályait ismerő méhész, ha észleli a rajt a saját telkén, tudja, hogy miről van szó, ismeri a jelenséget, tudja, hogy valamely szomszédos méhészet méhei rajzottak, s tudja azt is, hogy nagyon rövid időn belül kell cselekednie, ha be kívánja fogni. Amennyiben úgy dönt, hogy a rajt befogja, a két nap elteltéig még nem szerez tulajdonjogot, az addig eltelő idő tekintetében ő rosszhiszemű jogalap nélküli birtokosnak tekintendő, hiszen tisztában van vele, hogy idegen méheket tart magánál, ahogy azzal is, hogy nincs jogcíme a birtokban tartásukhoz, legalábbis addig, amíg a két nap el nem telik. Ha a befogás és a két nap eltelte között jelentkezik a méhraj tulajdonosa, a befogó köteles kiadni számára a méhcsaládot. Ha nem jelentkezik, akkor szerez két nap után tulajdonjogot. De vajon teljes bizonyossággal meg lehet-e állapítani, hogy mikor telt el a két nap. Gyakorlatilag a válasz az, hogy majdnem. Mint az korábban már említésre került, a kirajzott méhek az eredeti méhészettől nem mennek messzire, mindig valahol a közelben telepednek meg, ahonnan befogás hiányában hamarosan továbbállnak új otthonuk felé – ez az időintervallum bír jelentőséggel a jog számára.

III. A közigazgatás uralja a szabályozást

Az eddig tárgyaltak alapján megállapítható, hogy a magánjog kevés figyelmet fordít a méhrajjal kapcsolatos dologi jogi szabályozásra, tekintettel természetesen arra, hogy tömegesnek nem nevezhetnénk a gyakorlatban előforduló esetek számát.

A magánjoggal ellentétben azonban a közigazgatási jogszabályok már szép számmal vonják hatályuk alá a méhekkel és méhészetekkel kapcsolatos életviszonyokat.

A közigazgatási jellegû szabályok rövid áttekintése során azonban furcsa következtetésre lehet jutni. Előrebocsátandó, hogy ezek a normák többnyire a méhbetegségek és fertőzések elleni küzdelem jegyében születtek, gyakran az európai jogharmonizációt tartva szem előtt. A méhészeti termékek előállításának szabályozása, kötelező hatósági felügyelete és ellenőrzése, a méhbetegségek megakadályozása eminens érdeke mind a méhésznek, mind pedig az e készítményeket fogyasztó társadalomnak. De – ahogy az bemutatásra kerül – a közigazgatási normák aláaknázhatják magánjogunk egyetlen méheket említő mondatát.
A leginkább elgondolkodtató szabály a méhállományok védelméről és a mézelő méhek egyes betegségeinek megelőzéséről és leküzdéséről szóló 70/2003. (VI. 27.) FVM rendeletben található, miszerint az ismeretlen helyről származó méhrajon hiába szerez „bárki” is tulajdonjogot, mert e tényt köteles a jegyzőnek ilyenkor bejelenteni, s a járási főállatorvos intézkedik a méhraj leöléséről.

Vajon milyen irányba vezet minket az említett közigazgatási jogi előírás?

A jogszabály többek között e rendelkezésével az esetleges méhbetegségek terjedését hivatott megakadályozni, s ugyan „A méhek szállítása és vándoroltatása” címszó alatt található, nem állapítható meg biztosan, hogy a szabály az éppen a vándoroltatás során kirepülő, s idegen telekre berepülő méhrajokra vonatkozik-e. Vándoroltatás esetén az állandó telephelyen kívüli gyűjtési lehetőséget kívánja a méhész kihasználni, tehát ideiglenesen a méhek állandó gyűjtési körzetén kívülre viszi őket. Amennyiben a rendelkezés csak a vándoroltatás méheinek rajzására vonatkozik, úgy nincs értelme, hiszen egy telekre, egy másik méhészet területére nem csak az alatt repülhet be idegen és esetleg fertőzött raj. Ha pedig minden egyes kirepült méhrajt érinti a szabály, úgy félő, hogy polgári jogilag „a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti” esetével szembesülünk.

IV. A polgári jog oldaláról megközelítve

Szükségszerű mélyebben belepillantani a dologi jog körében a szomszédjogi szabályokba, ugyanis – ahogyan az már korábban említésre került – a szomszédjogok és a tulajdonjog korlátainak különös szabályairól szóló 2013. évi CLXXIV. törvényben kapott helyet a már többször idézett egymondatos szabály. Elképzelhető, hogy egy méhészet méhei idegen, szomszédos telken repülnek át, ami a telek tulajdonosát zavarhatja. A méhész tevékenysége behatást gyakorol a szomszédos telekre. Ekkor eldöntendő, hogy e zavarás jelentős-e vagy jelentéktelen, szükséges-e vagy szükségtelen, valamint a méhészeti tevékenység helyben szokásos-e vagy sem. Továbbá elvárható-e a méhésztől, hogy valamilyen módon az átrepülést megakadályozza, a méhcsapatok repülési útvonalát befolyásolja. A probléma azért érdekes, mert

a méhek röptét, viselkedését és szokásait egy méhész számára is meglehetősen nehéz befolyásolni és kontrollálni,

ellentétben például más állatokéval, ugyanis a méhek rendkívül öntörvényűek. A vonatkozó jogszabályok előírnak bizonyos kötelezettségeket, így a kaptárok elhelyezését csak a szomszédos ingatlantól bizonyos távolság megtartásával lehet elhelyezni, és magas tömörkerítést, illetve védősövényt kell létesíteni. Ha ez nem vezet megfelelő eredményre, a szomszédnak tűrési kötelezettsége lehet, amennyiben a méhészeti tevékenység a települési környezet jellegéből fakadóan helyben szokásos; ekkor nem szükségtelen a zavarás. E tűrési kötelezettség jöhet számításba arra tekintettel is, hogy a méhészeti tevékenység, annak gyakorlója szempontjából általában megélhetési forrás, s társadalmilag is hasznos. Ugyanakkor már nem köteles tűrni a szomszéd a zavarást – a méhek ki- és átrepülését –, ha allergiás a méhszúrásra, mert ez végzetes is lehet számára. Mindkét fél érdekeinek figyelembevétele és megfelelő összehangolása során dőlhet el, hogy melyik fél érdeke adott esetben a túlnyomó.

V. Konklúzió

Láthatjuk, hogy a méhekkel kapcsolatos jelenségek megannyi kérdést vethetnek fel, ugyanakkor leginkább a dologi jogban.
A régi görögöknél a méz az istenek eledele volt. A legenda egyik változata szerint a nimfa Melissza testvéreivel és Amaltheiával, az isteni kecskével együtt nevelte Zeuszt a krétai Dikté-hegy barlangjában. Tejjel és mézzel táplálták a gyermeket, s időközben Melissza, miután kitanulta a mézgyűjtés fortélyait, maga is méhhé változott, de természetesen halhatatlan maradt. Jogunk tulajdonszerzési szabálya is valószínűleg az marad, hiszen hosszú múltra tekint vissza, de vajon tartalmilag mennyivel jelent többet, mint az előbb megidézett kultúrtörténeti emlék?