Az ártatlanság vélelme? II.

Egy-egy nagy terjedelmű, fontos törvény tanulmányozása során gyakran csak átfutja az olvasó az alapelveket, hiszen azoknak nagy gyakorlati jelentősége úgysincs, hivatkozni rájuk eredménnyel csak ritkán lehet és az „ördög úgyis mindig a részletekben rejlik”. A cikksorozatomban arra szeretnék rámutatni, hogy a közhelyekkel ellentétben az alapelveknek hatalmas gyakorlati jelentőségük van, kiemelkedő szerepet játszanak a mindennapi jogalkalmazás során is és az elméleti problémákra is választ adhatnak.  

Cikksorozatom első részében – kiemelt hangsúlyt fektetve az ártatlanság vélelmére – bemutattam a büntetőeljárásjogi alapelveket, illetve külön kitértem a bizonyítási alapvetésekre is. Ezután áttekintettem a hatályos vagyonelkobzásra és társas bűnelkövetési alakzatokra vonatkozó büntető anyagi jogi szabályozást, végezetül pedig felvetettem a problémát, miszerint a büntető anyagi jogszabálynak egyes rendelkezései fentiek alapján nincsenek összhangban a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) alapvető rendelkezéseivel.

A második részben kifejtem a felvetett problémát és bemutatom a gyakorlatban felmerülő aggályokat.

Az ártatlanság vélelmének elméleti jelentősége és a bizonyítási alapelvek

Elméleti jelentőség

Felmerülhet a kérdés, hogy miért is ennyire lényeges alapelv az ártatlanság vélelme? Erre a kérdésre a választ az elmélet adja meg, ugyanis ezen eljárásjogi alapvetés szab egyfajta korlátot a nyomozó hatóságok, az ügyészség és a bíróságok számára is. Az alapelv valójában a nem-bűnösség vélelmét jelenti, ezzel biztosítva jogállami garanciát a terhelteknek, amely garancia az eljárásjogi részletszabályokban realizálódik. Így többek közt megjelenik az eljárásban résztvevő felek egymáshoz fűződő eljárásjogi helyzetének szabályozásában és garantálja, hogy a terhelt minden számára biztosított jogával korlátozás nélkül élhessen.

Az ártatlanság vélelmét nem lehet elvonni, nem lehet függővé tenni a terhelt magatartásától, ez egy korlátozást nem tűrő alkotmányos garancia.

Egy olyan elvi tétel, amelynek az egész büntetőeljárás alatt érvényesülnie kell minden jogállamban.
Az alapelv további következménye, hogy lefekteti a bizonyítás alapvető szabályait is, így a bizonyításra vonatkozó alapelvek mind levezethetők az ártatlanság vélelméből.

A bizonyítási alapelvek

Az ártatlanság vélelmének egyik legfontosabb eljárásjogi következménye a bizonyítási teher fogalma és annak „megosztása” a felek között. A Be. 7. § (1) bekezdése alapján „a vád bizonyítására a vádló köteles”.

Ez azt foglalja magában, hogy minden olyan tényt, amely a bűnösséget támasztja alá és a terhelt felelősségre vonását szolgálja, a nyomozó hatóságnak és az ügyészségnek kell beszereznie, illetve e tények vonatkozásában indítványozni a bizonyítást a tárgyalási szakaszban. (Megjegyzendő azonban, hogy a nyomozó hatóságot és az ügyészséget is egyben objektivitási kötelezettség terheli. Ez azt jelenti, hogy a nyomozó hatóság és az ügyészség köteles a terheltet mentő és a terhelt büntetőjogi felelősségét enyhítő körülményeket hivatalból figyelembe venni.) Amennyiben a nyomozó hatóság és az ügyészség nem teljesíti a Be.-ből fakadó bizonyítási kötelezettségét, úgy a bizonyítatlanság terhe a vád oldalán jelentkezik, amelynek eljárásjogi következménye a terhelt felmentése [Be. 566. § (1) c)].

Szintén kiemelt jelentőséggel bír az önvádra kötelezés tilalma. Ez az alapelv összefoglaló jellegű elméleti kategória, ugyanis a Be. rendszerén belül két szabály együttes értelmezésével fedezhető fel. A Be. 7. § (2) alapján:

„A terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására.”

A másik aspektusa az önvádra kötelezés tilalmának ugyanezen szakasz (3) bekezdésében figyelhető meg, miszerint senki sem kötelezhető arra, hogy önmagára terhelő vallomást tegyen vagy pedig önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson. E két konkrét szabályból tevődik össze az önvádra kötelezés tilalma.

A fenti bizonyítási alapvetésekből tehát egyértelműen kitűnik, hogy a Be. milyen bizonyítási rendszert tartott ideálisnak. Az eljárás lefolytatása során minden megállapított alapelvnek érvényesülnie kell. Ezek azok az alapvetések ugyanis, amelyek minden részletszabály megállapításánál a jogalkotót vezették, s amelyek a tisztességes eljárást garantálni hivatottak.

A felvetett probléma kifejtése

Az eddigiekben bemutatásra került a probléma eljárásjogi alapja. Az anyagi jog vonatkozásában a sorozat első részében részletesen bemutattam az irányadó szabályozást, azonban emlékeztetőként most ismét röviden bemutatom.

A büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 2016-os módosítása alapjaiban változtatta meg a vagyonelkobzás szabályozását.

Nem szabad elfeledkeznünk arról a fontos tényről, hogy a vagyonelkobzás büntetőjogi intézkedés, amelynek célja a bűnös vagyon elvonása.

A szabályozás alapján ellenkező bizonyításig vagyonelkobzás alá eső vagyonnak kell tekinteni és vagyonelkobzást kell elrendelni arra a vagyonra, amelyet bizonyos bűncselekmények megállapítása esetén az elkövető a büntetőeljárás megindulását megelőző öt éven belül szerzett és az nem illeszkedik vagyoni viszonyaihoz, igazolt jövedelmi helyzetéhez, illetve személyi helyzetéhez képest különösen aránytalan (Btk. 74/A. §).

A fentiekből látszik tehát, hogy a büntetőeljárási alapelvek megkövetelik a vádlótól a vád bizonyítását. Ebbe beletartozna az is, hogy a vádlónak kell bizonyítani a terhelt vagyonszerzésének bűnösségét. Azaz bizonyítani lenne szükséges azt, hogy abból a konkrét bűncselekményből pontosan mennyi vagyona származott a terheltnek amire a bíróságnak vagyonelkobzást kell elrendelnie. Az anyagi jogszabály azonban az „ellenkező bizonyításig” fordulattal a vádlott oldalára helyezte a bizonyítási terhet, azaz a terheltnek kell bizonyítania minden vagyonelemének törvényességét. Ezt jelenti a gyakorlatan a bizonyítási teher megfordítása, amellyel a jogalkotó részben az Európai Uniónak való megfelelést is szolgálta.

Ez a kérdéskör nem ismeretlen a büntetőjog területén. Régre visszanyúló szakirodalmi vita tárgya ugyanis az, hogy miképpen lehet a bűncselekményből eredő vagyont felkutatni és azt az elkövető(k)től elvonni.

Ha nem lenne semmilyen kisegítő szabály, úgy a bizonyítás általános rendje szerint kellene eljárni a vagyonelkobzás alá eső vagyon tekintetében is. Ez azt jelentené, hogy minden esetben a nyomozó hatóságot és az ügyészséget terhelné a bizonyítás a tekintetben, hogy pontosan mely bűncselekményből mennyi vagyon származott. Könnyen belátható, hogy ugyan ez a garanciákkal leginkább körbebástyázott eljárás, viszont egyes bűncselekmények esetén olyan szinten nehezítené és elhúzná az eljárást, hogy mindezek következtében a vagyonelkobzás mögött meghúzódó kriminálpolitikai célkitűzés kerülne veszélybe. Erre tekintettel kínálnak az egyes jogrendszerek különféle bizonyítást könnyítő szabályokat. E szabályoknak egy közös célja van: egyszerűsíteni a vagyont érintő bizonyítás rendszerén annak érdekében, hogy minél eredményesebben lehessen felkutatni a – tág értelemben vett –  büntetendő cselekményekből eredő vagyont, ezzel is megerősítve azon elvi tételt, hogy a bűnelkövetésből sohasem lehet gazdagodni.

Az egyes jogrendszerek megoldásait vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a bizonyítás megkönnyítésének három lehetséges módja van.

• Az első lehetséges mód a bizonyítás tárgykörének szűkítése. Ez annyit jelent, hogy elegendő azt bizonyítani, hogy a vagyon bűncselekményből ered, ám azt konkrét bűncselekményhez kötni már nem szükséges. Fontos hangsúlyozni, hogy a könnyítéstől függetlenül a bizonyítás a vádlót terheli ez esetben is.
• A második a valószínűségi fok csökkentése. Ez a megoldás arra ad lehetőséget, hogy a teljes bizonyosság helyett a valószínűség egy alacsonyabb fokának elérése is elegendő a vagyonelkobzás elrendeléséhez. A funkciómegosztás elve ennél a szabályozásnál is érvényesül.
• A harmadik lehetőség a bizonyítási teher megfordítása. Ebben az esetben a megjelölt vagyont bűnösnek tekintik mindaddig, amíg a terhelt nem bizonyítja a vagyon eredetének törvényességét. Ez az a szabályozási technika, amelyet a magyar Btk. is alkalmaz.

A probléma, amelyre a figyelmet szeretném fordítani tehát abban áll, hogy a büntetőeljárás során olyan anyagi jogszabályokat szükséges alkalmazni, amelyek bizonyos esetben ellentétben állnak az eljárásjogi alapelvekkel. Az anyagi jog ugyanis megköveteli, hogy bűnös vagyonként kezeljenek egy olyan vagyontömeget, amely származásának bűnösségét az eljárásjog szerint annak lenne szükséges bizonyítani, aki vádol. A probléma feloldására – a fentiek alapján – lenne lehetőség, hiszen, ha bármely másik megoldást választotta volna a jogalkotó, akkor az eljárásjog követelményeinek is inkább megfelelő szabályozást alkothatott volna.

A jogalkotónak állást kellett foglalnia.

Figyelembe kellett vennie a terhelt tisztességes eljáráshoz fűződő jogát [Alaptörvény XVIII. cikk (1)], az ártatlanság vélelmét [Alaptörvény XXVIII. cikk (2)], a büntetőeljárási alapelveket, és szembe kellett állítani ezeket a bűncselekményekhez kapcsolódó vagyon felkutatásához és visszaszerzéséhez fűződő társadalmi érdekkel. Ezen mérlegelés eredményeként jött létre a szabályozás, miszerint megfordul a bizonyítási teher és e körben a terheltnek bizonyítania kell saját ártatlanságát. Mindez pedig ellentétben áll a már korábban bemutatott büntetőeljárásjogi alapelvekkel és garanciákkal.

A vagyonelkobzás és a társas elkövetési alakzatok

A sorozat első részében bemutatásra kerültek a társas elkövetési alakzatok, hangsúlyosabban a bűnszervezet. Erre azért volt szükség, mert a jelenlegi szabályozás alapján, ha valaki bűnszervezetben részvétel (Btk. 321. §) bűntettét követi el, ex lege a könnyített bizonyítási szabályok hatálya alá esik a vagyonelkobzást illetően [Btk. 74/A. § (2) i)]. A bűnszervezetben részvételt meg kell különböztetni a bűnszervezetben való részvételtől. A bűnszervezetben részvétel ugyanis önálló bűncselekmény, melynek törvényi tényállását és elkövetési magatartásait az első részben már kifejtettem. A bűnszervezetben való részvétel azonban nem önálló bűncselekmény, hanem a társas elkövetési alakzatok legösszehangoltabb – és ekként – a társadalomra leginkább veszélyes válfaja. A bűnszervezetben való részvétel egyes bűncselekményeknél minősítő körülményként jelenik meg.

Fentiek áttekintése azért szükséges, mert ez alátámasztja a probléma jelentőségét. Bűnszervezetben részvétel megállapítható ugyanis anélkül, hogy a fennálló bűnszervezet egyetlenegy bűncselekményt is megvalósított volna. Ugyanakkor

az elméleti lehetősége fennáll annak, hogy úgy rendelnek el vagyonelkobzást, hogy a bűnszervezet nem követett el bűncselekményt, azaz kizárt a bűncselekményből eredő vagyon megléte is.

Ha a terhelt nem tudja bizonyítani, hogy az adott vagyontömeg milyen úton-módon került a tulajdonába, de az a bíróság szerint nem illeszkedik vagyoni és jövedelmi viszonyaihoz, a vagyonelkobzás elrendelhető.

Látszólag tehát van korlátja a könnyített bizonyítási szabálynak: az adott vagyonnak a terhelt élethelyzetéhez képest feltűnően aránytalannak kell lennie. E kritériumokat a Btk. szerint vizsgálni kellene a könnyítő szabály alkalmazásakor, azonban a  bírósági gyakorlatot kutatva az állapítható meg, hogy a bíróságok igen gyakran ezt nem teszik meg, nem vizsgálják azt, hogy valójában mennyire egyeztethető össze a vagyon mértéke a terhelt viszonyaival.

A probléma bemutatása gyakorlati példákon keresztül

            A kábítószer-kereskedő pizzafutár

Egy törvényszéki döntésben a bíróság a vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 176. § (3) bekezdése szerint minősülő kábítószer-kereskedelem bűntettében. A büntetése részeként a terhelttel szemben 260 000 Forint értékben vagyonelkobzást rendeltek el. A vádlott személyi körülményeivel kapcsolatosan azt kell figyelembe venni, hogy elvégezte az általános iskola nyolc osztályát, majd pedig épületszobrász és bármixer szakképesítést szerzett. Elfogása előtt ételfutárként dolgozott, melyből havi rendszerességgel 150 000-200 000 forint jövedelemre tett szert.

A bíróság vele szemben a Btk. 74/A. § alapján rendelt el vagyonelkobzást, mégpedig azért, mert a házkutatás során  a kábítószerek mellett pénzt is találtak. A bíróság álláspontja szerint a pénz vélelmezhetően a kábítószer-kereskedelemből származott.

Ez a jogeset rámutat az általam felvetett problémára, hiszen a bíróság vélelem alapján alkalmazta a vagyonelkobzást anélkül, hogy az ítéletben akár csak utalást tett volna arra, hogy illeszkedik-e a vádlott jövedelmi viszonyaiba az elkobzott 260 000 forint, indokolással ezt nem támasztotta alá. Ám felmerül a kérdés, hogy egy rendszeres havi jövedelemmel rendelkező vádlott vonatkozásában a 260 000 Forint különösen aránytalan összegnek minősül-e? Nézetem szerint nem. Akár az is elképzelhető, hogy a vádlott gazdálkodási tevékenységének köszönhette a fellelt pénzmennyiséget, hiszen a havi jövedelméből ezen összeg megtakarítása nem életszerűtlen. Ugyanakkor ez az összeg származhatott akár a borravalókból is, hiszen ez a szakma köztudottan ezzel is operál.
Természetesen az is elképzelhető, hogy a fellelt összeg valóban a kábítószer-kereskedelemből származott. Ugyanakkor álláspontom szerint e döntésben azért nem volt helye a könnyítő szakasz alkalmazásának, mert a 260 000 forint nem feltűnően aránytalan a terhelt vagyoni viszonyaihoz képest. Amennyiben a bíróság a bizonyítás során mégis úgy látta, hogy feltűnően aránytalan, akkor az ezt alátámasztó körülményeket az ítéletében érdemben be kellett volna mutatnia és indokolnia kellett volna.

E döntés alapján az is felmerül kérdésként, hogy ha a bejelentett, valós munkaviszony nem számít elég bizonyítéknak ahhoz, hogy a vagyonelkobzás alá eső vagyon adott esetben valóban törvényes eredetű, akkor mi az elégséges bizonyíték? Mikortól számít bizonyítottnak az, hogy a vagyon nem a bűncselekményből származik? Tételes elszámolást kellene vezetni mindenkinek a fizetéséről, a kiadásairól és a havonta félretett pénzéről, hogy esetlegesen később bizonyítani tudja, hogy igenis törvényes eredetű minden vagyona?

            Fiktív számlákból költségvetési csalás         

Szintén törvényszék előtt indult büntetőeljárásban született ítélet mondta ki az I. rendű vádlott bűnösségét többszörösen minősülő költségvetési csalás és közokirat-hamisítás bűntettében, illetve hamis magánokirat felhasználásának vétségében. Az ítéletben a bíróság 33 415 euró, 33 460 szerb dinár, 400 cseh korona, 2 román lej, 40 lengyel zloty és 525 000 magyar forint összegre vagyonelkobzást rendelt el. Az ítéleti tényállás szerint a vádlott – aki egyébként ismertlen helyen tartózkodik – bűnszervezetben követte el a bűncselekményt, ekként alkalmazták a Btk. 74/A. §-ában foglalt könnyített bizonyítási szabályokat. Az ítélet indokolásában azonban csak annyit állapított meg a bíróság, hogy ugyan más vádlottaktól foglalták le a pénzösszegeket, és azok tulajdonosaként is más vádlottakat jelöltek meg, azonban az összegekkel ténylegesen az I. rendű vádlott – mint a bűnszervezet vezetője – rendelkezett. A bíróság elegendő indokolásnak látta azt, hogy a vádlott a cselekményt bűnszervezetben követte el és a pénzt a bűnszervezet fennállása alatt szerezte. Egyáltalán nem vizsgálta azt, hogy milyen volt a terhelt életviszonya, mennyire volt aránytalan az elkobzott összeg (ha egyáltalán aránytalan volt). Az ítélet véleményem szerint azért is aggályos, mert egy távollévő terhelt életviszonyairól nem biztos, hogy maradéktalanul meg lehet győződni és valós képet lehet kapni a vagyoni viszonyairól, amely alapján vizsgálni lehet az elkobozni kívánt vagyon aránytalanságát.
Ezen eset kapcsán sem kizárható értelemszerűen az, hogy ténylegesen bűncselekményből származott a vagyon, de a szabály alkalmazásának feltételeit sem vizsgálta a bíróság, indokolásában erről számot nem adott, mindezek által pedig a büntetőeljárás alapelvei és garanciái sérültek.

Összefoglalás

A megfordított bizonyítási teher miatt kialakult az az érdekes helyzet, hogy a vagyonelkobzás szabályai ellentétesek az eljárásjogi alapelvekkel és a gyakorlat sem alkalmazza azokat minden esetben helyesen. A fent bemutatott példán kívül rengeteg olyan bírói döntés fellelhető, ahol szinte rutinszerűen kerül alkalmazásra a Btk. könnyített szabálya, nem vizsgálva a terhelt életviszonyait, a vagyontömeg különös aránytalanságát és az ítéletekből az sem derül ki, hogy a terhelt figyelmeztetésre került volna arra vonatkozóan, hogy az a törvényi vélelem alkalmazásra kerül, amely esetén ellenbizonyításnak van helye. Jóllehet ilyen figyelmeztetési kötelezettséget sem az anyagi, sem pedig az eljárási jogszabályok nem írnak elő, amely szintén aggályossá teszi a szabályozást.

A büntetőeljárásban a büntető anyagi jogot alkalmazzák. Ezért nézetem szerint az eljárásjogi szabályoknak kell ilyen esetekben elsőbbséget élveznie, azaz véleményem szerint fontosabb az eljárási garanciák érvényesülése.
Nem szabad elfelejtkezni tehát arról, hogy az alapelvek elméleti jelentőségük mellett jelentős gyakorlati haszonnal is bírnak. Mindig szem előtt kell tartani a szabályok értelmezése és alkalmazása során, hiszen minden alapelv a terhelti jogok gyakorlásának és a tisztességes eljárás biztosításának jogállami garanciája.

Ez a cikk az Arsboni 2024. őszi gyakornoki programjának keretében készült.

Forrásjegyzék