Az egészségügyi szabályozás hazai fejlődéstörténete a polgári jogi felelősség tükrében

Szerző: Béla Csitei

A cikk keretei között a magyar jogfejlődés legfontosabb egészségügyi jogforrásainak, egyben azok felelősségi szabályainak ismertetésére kerül sor.

Az egészségügyi tevékenységre vonatkozó joganyag kodifikálása először a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk keretei között került sor. A törvénycikk kimondta, hogy a közegészségügy vezetése az állam feladatát képezi. E szakasz tehát nyilvánvalóvá tette, hogy az orvos tevékenységét az állam szolgálatában fejti ki, így közte és a betege között az egészségügyi beavatkozások során – főszabály szerint – polgári jogi jogviszony sem jön létre. A jogszabály ugyanakkor az orvosi gyakorlatra vonatkozó szabályai között rögzítette, hogy habár az orvost megilleti a gyógymódválasztás szabadsága, működése mégis az állam ellenőrzése alatt áll; a műhibákért felelősséggel tartozik. A szakasz tartalmából sem a felelősség iránya, sem annak foka nem állapítható meg. Nem zárható ki azonban annak lehetősége, hogy a károsult beteg kárigényét közvetlenül az orvosával szemben érvényesíthette. Erre enged következtetni a magánorvoslás intézményének szabályozása is, melynek vonatkozásában elmondható, hogy az állam – vélhetően – már semmiképpen sem volt felelőssé tehető a károkozó orvos magatartásáért. Az orvos az általa okozott károkért tehát polgári jogi felelősséggel tartozott. Célszerű megvizsgálni az alkalmazott orvos és az állam között létrejövő munkavégzésre irányuló jogviszony mibenlétét. E tekintetben iránymutatásul szolgál a közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. II. rész I. fejezetének (Közegészségügyi szolgálat a községeknél) módositásáról szóló 1908. évi XXXVIII. törvénycikk, mely részletesen szabályozta a városi, a községi és a körorvosok tevékenységét. A jogszabály – összhangban az 1876. évi XIV. törvénycikk normáival – több ponton is utalt az orvosi szerepkör közigazgatási jellegére: meghatározza, hogy – létszámukra tekintettel – mely települések kötelesek orvost alkalmazni; kimondja, hogy a községi és a körorvosok törzsfizetését az állam viseli; stb. A törvénycikk későbbi szabályai között ugyanakkor rögzítette, hogy a községi orvos, ill. a körorvos megbetegedése esetén helyettesítésével egy másik, helyben lakó községi orvost, ennek hiányában magánorvost kell megbízni, akik azt – külön fizetés nélkül vagy tiszteletdíj ellenében – kötelesek elfogadni. Az állam adott esetben tehát quasi megbízási jogviszony keretei között is igényt tarthatott az orvosok szolgálatára, a felek között így kialakult jogi kapcsolat azonban – szerződéskötési szabadság hiányában – nem feleltethető meg korunk megbízási jogviszonyainak. Továbbra sem volt kapható válasz arra, hogy a magánorvos és a betege között létrejön-e szerződéses jogviszony, avagy sem. Az orvos kötelezettségeinek és felelősségének részletesebb szabályozását az orvosi rendtartásról szóló 1936. évi I. törvénycikk adta meg. Az orvosi gyakorlatra vonatkozó szabályai között a rendtartás nemcsak a gyógymódválasztás szabadságát deklarálta; nevesítésre került az orvos titoktartási kötelezettsége, ill. a titoktartás alóli kivételek is. Az orvos magánjogi és büntetőjogi felelősségére a törvénycikk az általános szabályokat rendelte alkalmazni. A jogszabály a magánorvos és a betege közötti kapcsolatot megbízási jogviszonyként nevesítette: az orvosok díjazására vonatkozó normaszövegen belül rögzítette, hogy az orvost a magángyakorlatával összefüggésben kifejtett tevékenységéért a felek által megállapított mértékű díjazás illeti meg; az összeg kereteit az országos kamara határozza meg. Az egészségügyi beavatkozás során okozott károkért az orvos tehát bizonyára úgy felelt, mintha egy, a közte és a károsult betege között létrejött szerződés szabályait szegte volna meg. Az egészségügy jogi szabályozásának harmadik átfogó forrásaként született meg az orvosi rendtartásról szóló 1959. évi 8. törvényerejű rendelet. A rendtartás az orvosokat – a szocialista berendezkedésből is fakadóan – elsősorban az állam, ezáltal a közérdek szolgálatában cselekvő közalkalmazotti réteg tagjaival azonosította. Az orvos tevékenysége során a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel volt köteles eljárni (bemutatására a későbbiekben kerül sor). A rendelet megadta az orvosi magángyakorlat fogalmát: rögzítette, hogy orvosi magángyakorlatnak kell tekinteni az orvosnak a díjazás ellenében, a betege vagy a hozzátartozója felkérésére folytatott orvosi tevékenységét, ha az orvos állami vagy társadalmi szervnél nem áll alkalmazásban, vagy ha ilyen szervnél alakalmásban áll, de hivatalos munkakörén kívül jár el. Az orvosi magángyakorlat körében kifejtett tevékenységért járó díjazás mértékét azonban nem a felek akarata, hanem rendeleti formában az egészségügyi miniszter határozta meg. A jogszabály az orvosok fegyelmi felelősségének alapjaként a törvényerejű rendelet, valamint a rendelet végrehajtására vonatkozó jogszabályok megszegését nevezi meg. A magánorvos és a betege közötti felelősségi viszonyra a régi Ptk. kárfelelősségi normái lettek alkalmazandóak. Az orvos megbízása ugyanis valójában megbízási szerződést hozott létre a megbízó beteg és annak orvosa között, amennyiben az utóbbi valóban magángyakorlata körében járt el. E szerződés – korunk gyakorlatához hasonlóan – eredménykötelemnek nem volt tekinthető, annak megszegése a károkozó orvos felelősségét ugyanakkor ettől függetlenül is megalapozta. A magánorvos az általa okozott károkért a régi Ptk. általános kárfelelősségi szabálya alapján tartozott felelősséggel, a kártérítés mérséklésének azonban – a szerződésszegés közös szabályaira vonatkozó joganyag alapján – nem volt helye. Az állami egészségügy keretei között működő orvos által okozott károkért az egészségügyi intézmény felelt, mely többnyire a társadalombiztosítási szervvel létesített jogviszonya folytán volt köteles helyt állni a kötelező biztosítás hatálya alá eső személyek kárigényeivel szemben. A rendtartás szabályait még a rendszerváltás előtt új, magasabb szintű jogforrás váltotta fel. Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény kimondta, hogy az orvosi vizsgálatot és gyógykezelést – főszabály szerint – továbbra is az illetékes egészségügyi szolgálatnál, ill. egészségügyi intézménynél lehet igénybe venni; a beteget szükség esetén kórházba kell beutalni. A törvény az orvos gyógyító-megelőző tevékenységének részletes szabályozását adta meg. Az orvost megillette a gyógymódválasztás szabadsága, a beteget azonban – saját lehetőségeihez mérten – az orvostudomány mindenkori állásának, a beteg adottságainak, valamint a betegség szakaszának megfelelő egészségügyi ellátásban volt köteles részesíteni. A jogszabály – a már a korábbi rendtartásban is megfogalmazott szabályhoz hasonlóan – rögzítette, hogy az orvos feladatának ellátása során a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel köteles mindazokat az intézkedéseket megtenni, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, annak gyógyuláshoz, ill. munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos magángyakorlatot csak külön engedély alapján folytathatott. A beteg – az orvosok magángyakorlati tevékenységét ide nem értve – polgári jogi jogviszonyban az egészségügyi intézménnyel, s nem az őt kezelő orvosával állt. Az egészségügyi beavatkozás során okozott károkért tehát a károkozó orvost alkalmazó intézmény, mint munkáltató tartozott felelősséggel. Ha az orvos a betegellátás során eleget tett a legnagyobb gondosság követelményének, akkor – minthogy a károkozás tekintetében saját felelőssége nem állt meg – az őt foglalkoztató intézmény sem felelt a betegnek okozott károkért. Az orvos oldalán jelentkező felróhatóság mércéje azonban már ekkor is nehezen volt megállapítható. Habár a törvény a legnagyobb gondosság követelményét nevezte meg az orvosok személyi felelősségének alapjaként, a gyakorlatban egyre gyakrabban előforduló elektromos, gépi beavatkozások, valamint a különféle gyógyszeres kezelések mégis lehetővé tették volna egy objektív felelősségi alakzat alkalmazását. A legnagyobb gondosság fogalma szintén nem volt objektíve meghatározható, csak esetről esetre történő mérlegeléssel nyerhetett tényleges megítélést.

Források, felhasznált irodalom: Irodalom: [1] Jobbágyi Gábor: Az orvos polgári jogi felelősségének újabb kérdései a bírói gyakorlatban, in Jogtudományi Közlöny. 1986/4. sz. [2] Jobbágyi Gábor: Személyiségi jogok – egészségügyi szerződés, in Jogtudományi Közlöny. 1984/1. sz. [3] Törő Károly: Az orvos polgári jogi felelőssége, in Jogtudományi Közlöny. 1963/4. sz.

Jogforrások: A közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk. A közegészségügy rendezéséről szóló 1876:XIV. tc. II. rész I. fejezetének (Közegészségügyi szolgálat a községeknél) módositásáról szóló 1908. évi XXXVIII. törvénycikk. Az orvosi rendtartásról szóló 1936. évi I. törvénycikk. Az orvosi rendtartásról szóló 1959. évi 8. törvényerejű rendelet. Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény.