E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkíró pályázat keretében született.
Szerző: Radvánszki István
A jogalkotónak minden esetben a társadalmi normákra szabott jogi rendszert kell működtetnie, vagyis egy olyan rugalmas, de cogens mivoltában mégis szilárd normarendszer kialakítására kell törekednie, amely elősegíti a társadalom pozitív fejlődését és biztosítja a társadalomra veszélyes elemek kiszűrésének lehetőségét. Minden további gondolat előre vetítése előtt meg kell jegyezni, hogy ez nem egyszerű feladat. Ha kicsit is körülnézünk a világban, megvizsgáljuk a technológiai fejlődés nyújtotta lehetőségeket, meg kell állapítanunk, hogy rohamosan változik a körülöttünk lévő társadalmi szféra összetétele. Ezen kijelentést úgy gondolom, szükségtelen nagy kutatók neveivel és munkáival alátámasztani, pusztán empirikus úton elvégezhető a vizsgálódás, majd kimutatható az eredmény. Véleményem szerint, különösen nagy teher hárul a jövő jogászaira, jogalkalmazóira, tekintettel arra, hogy feladatuk nem más, mint a dinamikus társadalmi változásokhoz igazodó, de a jogbiztonság alapelveinek mégis megfelelő jogrendszer felépítése és fenntartása. Természetesen ezen processzus tárgyalása, a jogalkalmazói folyamatok adaptációjának, változásainak szemléltetése mérhetetlenül sok időbe telne, ezért írásomban a büntetőjogra, azon belül is a büntetőjog egyik markáns részére, a büntetőjog szankciórendszerének változásaira, illetve jövőbeli viselkedésére szeretnék rávilágítani.
Tudniillik a társadalom (Darwin óta deklarált) legfőbb ösztöne a pozitív fejlődés fenntartása, ezáltal az életben- és fennmaradás biztosítása. E fennmaradás a társadalom értékeinek megóvásával valósítható meg, amelyek megőrzésére egy normarendszer alakul ki, ilyen tekintetben ezzel szinonim fogalom maga a jog. A büntetőjognak, mint a jogrendszer egyik meghatározó elemének lényege pontosan ezen értékek megőrzése, és a társadalom tagjainak zavartalan együttélésének biztosítása. Véleményem szerint a büntetőjog legfőbb feladata, ezáltal célja, az emberi magatartások olyan keretek közé való szorítása, amelynek eredményeképp kiszűrhetőek a társadalomra veszélyes elemek, entitások, így biztosítottá válik a társadalom pozitív fejlődése, és a társadalom tagjainak (ha nem teljes, de) zavartalanabb együttélése.
A képlet természetesen nem ilyen egyszerű. Egy olyan büntetőjogi rendszer létrehozása, mely minden korban és térben hatékonyan tud működni, lehetetlen feladat, mivel minden esetben az adott társadalom, adott időbeli, belső változásaihoz kell igazítani a jogrendszert. Kétség nélkül kijelenthetjük, hogy a büntetőjog jelenti a társadalom életébe való legnagyobb fokú beavatkozást, így a jogrendszer meghatározó alkotórésze. Nem meglepő tehát, hogy számos alapelvnek (mind generikus, mind speciális értelemben) kell megfelelnie a jogalkotónak és a jogalkalmazónak, mikor büntetőjogi kérdések megoldásával, újabb jogi elemek implementálásával kell megbirkózni. Ezen alapelvek részletes kifejtésére egy hosszas tanulmány keretei között lenne csak lehetőség, így mindössze az ultima ratio és a szubszidiaritás speciális alapelveit mutatnám be néhány mondatban, és egyben vezetném át a gondolatmenetet cikkem fő témáira.
Egy felettébb jó megfogalmazást találunk a Belovics Ernő, Gellér Balázs, Nagy Ferenc Tóth Mihály szerzésében és Bush Béla lektorálásában, 2012-ben kiadott, Büntetőjog I. című tankönyv megfelelő fejezete alatt. “A szubszidiaritás fogalma alatt a jogban általánosságban a társadalmi viszonyokba történő állami beavatkozás behatárolása értendő. A szubszidiaritási elv két lényeges funkciót teljesít: az állami beavatkozás eszközeinek korlátozását és intézkedéseinek legitimálását. […] Tehát a szubszidiaritás elve az amely megköveteli hogy a társadalmi problémák konfliktusok elleni küzdelmet elsősorban ne büntetőjogi eszközökkel kezeljék.” Továbbá ismertetésre kerül az ultima ratio elve is, melynek lényegi megközelítése abban rejlik, hogy abban ez esetben léphet csak be a büntetőjogi szankció az egyén szabadságának korlátjaként, “Ha a jogon, illetve a büntetőjogon egyéb eszközök nem alkalmasak, nem vehetők igénybe, illetve nem elég hatásosak, megnyílik az út a büntetőjog előtt, amely ezek alapján csak kisegítő jellegű, végső eszköz lehet[…].” “Vagyis az állami kontrolleszközök kiválasztásánál a büntetőjogot utolsóként szabad alkalmazni, és csak akkor, ha a büntetőjog a közérdek érvényesítéséhez, illetve a közrend megőrzéséhez elengedhetetlen. Tehát a büntetőjog eszerint csak a legsúlyosabb jogsértésekre legutolsó eszközként legitim. A Nagy Ferenctől idézett, utolsó mondat bír a legnagyobb jelentőséggel.
Fontos megérteni, hogy a büntetőjogi szankciók, legfőképpen a szabadságelvonással járó büntetések csak a legvégső esetekben alkalmazhatóak, továbbá csak olyan helyzetekben, ha a társadalomra veszélyes elemek kizárása csak ezen eszközökkel lehetséges. Az állam ezen szabályozással tehát elismeri a büntetőjog “hatalmát” és befolyásának erejét. Ezen dogmatikai fejtegetések után tehát azt érdemes megjegyezni, hogy az államnak ahol lehet, kerülnie kell a szabadságvesztéses büntetések kiszabását, ilyen eszközökkel csak végső lehetőségként lehet élni. A statisztikákat böngészve azonban az tűnik ki, hogy a börtönnépesség, és a szabadságvesztéses szankciók száma is növekedőben van. Kijelenthető, hogy az 1980-as évek óta a fogvatartottak száma potenciális növekedési rátát mutat. Az elmúlt 15 évben (2013-mal bezárólag) 6%-os a szabadságvesztésre ítéltek számának emelkedése. Az európia számokat tekintve –más országokhoz viszonyítva – Magyarországon is magas a fogvatartottak száma: Diagram: http://www.dropbox.com/s/
A XX. század végére felértékelődött a börtön szerepe. Jelenleg világszerte 10. 2 millió embert tartanak fogva, ebből több, mint 2 millió elítéltet az Amerikai Egyesült Államok börtöneiben tartanak fogva. Ennek következményeként született a tudományos berkekben használt “mass improsenment” (David Garland), vagyis a tömeges bebörtönzés fogalma. Szeretném megemlíteni, hogy az Egyesült Államok többet költ a börtönök működtetésére, mint az oktatásra, utóbbi ugyanis (2015-ös tervezet szerint) büdzséje mindössze 6%-át teszi ki. Diagram: http://www.dropbox.com/s/
A társadalomba való visszailleszkedést tovább nehezíti a stigmatizáció jelensége. A kutatások eredményei alapján 4-5 év bezártság után már visszafordíthatatlan a személyiség torzulása. Az említettek szükségképpen magukkal vonzzák a külső kapcsolatok megszakadását. A büntetés-végrehajtás gyakorlati vonatkozásaiban fellelhető problémák után a továbbiakban egy jogi/dogmatikai ellentétre hívnám fel a figyelmet. A cikk elején említett szubszidiaritás és ultima ratio specifikus alapelvek összevetésének eredményeképpen tehát az igazságszolgáltatás szerveinek minden lehetséges eszközt meg kell vizsgálnia, “be kell vetnie” annak érdekében, hogy a társadalomra veszélyes magatartásokat elkülönítse, eredményeit elhárítsa, az elkövetőket megfelelő büntetéssel sújtsa. Azonban ennyiben nem merül ki a feladatkör, ugyanis az államnak gondoskodnia kell a megelőzésről is. Prevenciós eszközökkel törekednie kell arra, hogy a bűncselekményeket még elkövetésük előtt sikeresen megfékezze, tehát lehetőleg ne engedje kísérleti, egyes esetekben nyilvánvalóan előkészületi szakaszba jutni.
Úgy vélekedem, hogy az imént említetteknek az állam, de különösen a büntető jogrendszer kellőképpen nem felel meg. Problémák merülnek fel az ultima ratio elv biztosításával kapcsolatban, a prevenciós metodikában, de hibát fedezhetünk fel a büntetőjogi szemlélet terén is. Megállapítható tehát, hogy egy átfogó változtatásra van szükség a büntetőjog és a büntetés-végrehajtás területén is, melyet mind a dogmatika, mind a gyakorlat terén mihamarabb alkalmazni kell. A “kiskriminalizáció” során megfigyelhető a jelenség, miszerint a büntetőjog “lefelé terjeszkedik”. Ez nem jelent mást, mint hogy a Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.) módosításaival egyre több magatartási forma kerül bűncselekményi besorolásba, tehát nagy valószínűséggel szabadságvesztéses szankciót fog kiszabni értük a bíróság. Például hoznám a prostitúciót, a graffitit (tehát a rongálás egyes eseteit) és a kábítószeres bűncselekményeket. Különösen utóbbival érdemes foglalkozni, ugyanis a nyilvánvaló cél, az elrettentés olyannyira előtérbe került, hogy túl szigorú büntetési tétel került a Btk.-ba. Viszonylag kevés kábítószer birtoklásáért/terjesztéséért olyan súlyos büntetést lehet kiszabni, mint akár több milliós csalásokért. A szankciórendszer itt nyilvánvalóan nincs egyensúlyban. Ez a “megtorló szemlélet” strukturális torzulást idéz elő a büntetőjogban. Ezt a jelenséget egyébként “kétnyomásos kriminálpolitikának” nevezzük.
A változtatásokat természetesen nem lehet egyik napról a másikra beiktatni. Problémát jelent, hogy két, egymástól független terület, nevezetesen a büntetőjogi dogmatika és a kriminológia, kriminálpolitika az, melynek szoros együttműködése szükséges, hogy csökkentei lehessen a börtönök telítettségét, mindemellett pedig emelni lehessen korábban tárgyalt hatékonyságukat. Érkeztek átmeneti “sebtapaszok” a helyzet orvoslására, mint például a végrehajtási intézetek bővítése, azonban az emelkedő fogvatartott-szám egyértelműen jelzi, hogy nem végleges megoldásról van szó.
Mi lenne a helyes út? Számos tudós és a szakmában jártas szakember osztja a véleményt, miszerint az alternatív szankciók rendszere és a diverziók szélesebb spektrumú integrálása könnyítést jelentene a büntetés-végrehajtás számára, egyben növelné annak hatékonyságát. Az érdemi munka már el is kezdődött, egyik mérföldköve a Románia után Magyarországon is bevezetett medáció, peren kívüli eljárás rendszere. De mit is jelentene ez konkrétan? Kerezsi Klára megfogalmazásában az alternatív szankciók lényege, hogy: 1. a bírósági eljárás kikerüléséről szóló eljárásokat iktassunk be, melyek 2. konkrétan kiváltják a szabadságvesztést, és 3. kiküszöbölik a szabadságvesztés káros hatásait. Eminens tulajdonsága ezen eljárásoknak, hogy “közösségben végrehajtott, különböző szintű szabadságkorlátozással kombinált felügyeletről van szó, amely a reintegrációhoz szükséges támogatást is nyújtja az elkövetőnek.
Szeretném pár mondatban bemutatni az alternatív szankciók magyarországi rendszerét. Ebben az alábbi ábra lesz segítségemre: Ábra: http://www.dropbox.com/s/
ALTERNATÍV SZANKCIÓ: a büntető igazságszolgáltatás menetén belüli, a szabadságvesztés kiváltását, illetve a szankció hatékonyságát szolgáló megoldások.
DIVERZIÓ: a büntető igazságszolgáltatás menetén kívüli, illetve a formális büntetőeljárás lefolytatásától mentesítő megoldások.
Magától érthetődő jelleggel, amíg nem lépünk bírósági szakaszba, nem beszélhetünk alternatív szankcióról sem, mert minden esetben a bíróság mondja a szankciót, enélkül diverzióról lehet csak szó. A diverzió vagy az ügyésztől vagy a bíróságtól származhat. Első esetre legjobb példa a vádemelés elhalasztása, melynek – alapesetére vonatkozóan – olyan helyzetekben van helye, ahol a büntetendő bűncselekmény három évnél nem súlyosabb büntetéssel fenyegetett, így a vádemelés egytől két évig terjedő időszakra elhalasztható, “ha ennek a gyanúsított jövőbeni magatartásában mutatkozó kedvező hatása feltételezhető.” (Be. 222.§) A bíróságtól származó diverzióra például szolgáljon az eljárás felfüggesztése és eredményesség esetén megszüntetése (Be. 266 – 267 §§), illetve a közvetítői eljárás (Be. 221/A. §). Mint látható mindegyik alternatív szankció, avagy diverzió lényeges eleme valamilyen kritérium, feltétel kikötése (munka elvégzése, kártérítés fizetése, kötelezettségnek utólagosan való elégtétel, jó magaviselet stb.) A cél természetesen, hogy legyen valamilyen megbánás tanúsítása az elkövető részéről, illetve észrevehető legyen a tenni akarás, hogy tettét jóvá tegye.
Mivel a fent említett lehetőségek nagymértékben könnyítenek az igazságszolgáltatás, ezen belül is a büntetés-végrehajtás terhein, mindemellett nagy mértékben növelik annak hatékonyságát, úgy érzem a jövőben érdemes nagyobb figyelmet szentelni ezen rendszerek, módszerek, kisegítő eszközök működéseinek előresegítésére. Ezen módszerek széleskörűbb alkalmazásával lehetőség nyílik a “kiskriminalizáció” kiküszöbölésére, ezáltal az ultima ratio elv biztosítására is. Egy jól működő igazságszolgáltatási rendszer a társadalom jólétének, annak pozitív fejlődésének talán legfontosabb feltétele, alapköve. A jövő jogászainak; jogalkotóinak, jogalkalmazóinak feladata tehát egy olyan büntető – és büntetés-végrehajtási jogrendszer kialakítása és karbantartása, amely megfelel az adott korban jelen lévő, adott társadalom szükségleteinek, továbbá a nemzetközileg elismert normáknak, előírásoknak. Ezen jogrendszer akkor hatékony, ha a büntetés-végrehajtás is a lehető legmagasabb hatásfokon működik, ezért ezt a területet sem szabad elhanyagolnunk. Folyamatosan figyelnünk kell a kriminológiai kutatásokat és segítségükkel tökéletesítenünk az igazságszolgáltatást, fenntartanunk a társadalom épségét és biztonságát. Ez mindannyiunk érdeke.
Források, felhasznált irodalom:
Belovics Ervin, Gellér Balázs, Nagy Ferenc, Tóth Mihály: A Büntetőjog I.,A 2012. évi C. törvény alapján, Budapest, 2012., HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft.
(Diagramok)
International Centre for Prison Studies – http://www.prisonstudies.org
Dr. Borbíró Andrea – adjunktus előadása / Kriminológia II.: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, (2014. 04. 24.)
Amerikai költségvetés-kimutatás: http://static.
diagramok: http://www.bvop.hu/download/
A témához kapcsolódóan még ajánlom: börtönkultúra – http://www.sagepub.com/
stanfordi börtönkísérlet: http://en.wikipedia.org/wiki/
A totális intézmény, E. Goffmann munkásságának vizsgálata: http://www.bvop.hu/download/
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.
