Fake news – Lehet-e alapjog az igazsághoz való jog?

Napjainkban, a sokak által post truth korszaknak nevezett időben (ahol a közvélemény formálásában nagyobb szerepet játszanak az érzelmekre ható hiedelmek, mint a valós tények) az álhírek (angolul: fake news) gyártása és terjesztése eddig soha nem látott méreteket öltött. A jelenség rendkívüli veszélyeket hordoz magában, amelyekkel szemben az állam polgári és büntetőjogi eszközökkel próbál védekezni. Tovább haladva azonban az álhírek szoros kapcsolata a véleménynyilvánítás szabadságával, másik oldalról pedig az emberi méltósággal és a valós tényeken alapuló tájékoztatással felveti a kérdést: megilletheti-e az egyént alapjogi védelem az álhírekkel szemben? Intézményesíthető lehet-e a védelem alapjogi katalógusokban, mint igazsághoz való jog?

A vizsgálat előtt szükséges az alapjogok funkciójának, alanyainak és hatályának tisztázása. Az alapvető jogok az emberi jogok tételes jogi leképződései, amelyek az egyént hivatottak védelmezni a közhatalommal szemben, továbbá korlátokat állítanak az államhatalom gyakorlása elé. Az alapjogok jogosultjai elsősorban a természetes, szűkebb körben a jogi személyek. Közhatalmi szerv nem lehet alapjog esetében jogosult, ugyanis ezek a szervek, tágabb értelmezésben az állam, az alapjogok kötelezetti oldalán állnak. Az alapjogi jogviszony klasszikusan vertikális hatályú, amennyiben jogosulti oldalán az egyén, a kötelezetti oldalon pedig a közhatalmi szervek állnak. Két alapvető jog esetében azonban a magyar jogrendszer elismeri a közvetlen horizontális hatályt: a személyes adatok védelméhez és az egyenlő bánásmódhoz való jog megilleti az egyént magánjogi jogalanyokkal (természetes és jogi személyekkel) szemben is.

Ezek ismeretében az igazsághoz való jog megállapításához szituatív vizsgálatra van szükség. Elsőként azokat a helyzeteket vizsgálom, ahol közszolgálati médiaszolgáltató vagy állami/önkormányzati tulajdonban lévő sajtóorgánum közöl álhíreket felületein. Ha egyénre vonatkozóan közölnek álhíreket, vele kapcsolatban állítanak valótlan tényeket, esetleg tüntetnek fel valós tényeket hamis színben, akkor két, Alaptörvényben biztosított jog ütközik egymással: a sajtó- és ezen belül a szerkesztési szabadság áll szemben az emberi méltósággal. Az emberi méltóságból levezethető a magánszféra sérthetetlensége és a jóhírnév tiszteletben tartásának kötelezettsége. Ha az egyénről magánszemélyi minőségében állítanak valótlan tényt, a jóhírnévhez és a magánszférához való jog előnyt élvez a sajtószabadsággal szemben. Ha egy magánszemélyről közszolgálati médium (állami vagy önkormányzati újság, portál) állít valótlan tényeket, ezzel nem csak az érintett emberi méltóságát sérti, hanem mint közszolgáltató az elfogulatlan és közérdeken alapuló szabad tájékoztatási kötelezettségének sem tesz eleget. A közszolgálati médiumokban közzétett álhírek sértik az egyén jogát az információhoz való hozzáféréshez, az álhírek „elveszik a helyét” a valós és fontos tájékoztatásnak, tehát ebben az esetben a hír alanyának és a hír címzettjeinek jogai egyaránt sérülnek. Az emberi méltósághoz való jogból levezetve a jóhírnév tiszteletben tartása követelményének tartalmi részét képezheti az igazsághoz való jog abban az értelmezésben, ha a jóhírnevet azonosítjuk azzal a követelménnyel, hogy az egyénről kizárólag valós tények lássanak napvilágot.

Az egyént megilletheti az igazsághoz való jog annak érdekében, hogy jóhírnevét tiszteletben tartsák.

Abban az esetben, amikor közszereplőről állít egy közszolgálati médium valótlan tényeket, vizsgálni kell, hogy a közszereplő magánszemélyi mivoltával vagy közhatalom gyakorlói minőségével és tevékenységével kapcsolatosan teszi-e mindezt. A közszereplők esetében a véleménynyilvánítás szabadsága tágabb kereteket élvez, azonban magánviszonyaiban (család, barátok, hobbi) őket is ugyanazon jóhírnévhez való jog illeti meg, mint bárki mást. A fenti érvelés mentén tehát a közszolgálati médiumokkal szemben a közszereplőknek magánszemélyi minőségükben joguk van az igazsághoz, ahhoz, hogy az állami szervek csak az igazságot állítsák és híreszteljék róluk. Közhatalom gyakorlása esetén a plurális társadalomban egyes aktusok a különböző nézetek szerint más- és másféleképpen értelmezhetőek, anélkül, hogy a cikkben értékítéletet fogalmazna meg a szerző. Nehéz kérdés, hogy a politikai nézet mennyire számít értékítéletnek és mennyire befolyásolják objektív tények vagy érdekek. A közszereplők speciális helyzete és a közügyek vitathatóságának garantálása érdekében, meglátásom szerint a közszereplők közhatalomgyakorlói minőségükkel kapcsolatban megjelent álhírek esetkörében a New York Times szabályt kell megfelelően alkalmazni. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának döntésén alapuló gyakorlat alapján csak abban az esetben vonható felelősségre az, aki közszereplőről közhatalomgyakorlói minőségében állít valótlan tényeket, ha tudta, vagy megfelelő gondosság mellett tudnia kellett volna, hogy közlése hamis. Nem igazolható alkotmányosan a szándékosan hazugságot közlő álhír, mivel célja nem a közügyekről való tájékoztatás, és állításai nem vonhatók az értékítéletek szélesebb védelmet élvező körébe. Ezen érvelés mentén a közszereplőket ebben a minőségükben egyaránt megilleti az igazsághoz való jog, csupán az igazolás ered más forrásból.

Legal Fest 2019 - Megnyílt a Priority Line

Állj be még ma a Legal Fest Priority Line-ba, és nem csak első kézből fogod megkapni az infókat, hanem meglepetéssel is várunk majd a helyszínen!

Ha egy közszolgálati médium, állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő sajtóorgánum személyeket nem érintve közöl álhíreket, a vizsgálat sokkal nehezebb. Személyeket nem érintő álhír alatt gondolok például olyan cikkre, amelyben a szerző azt állítja, hogy citrommal lehet rákos megbetegedéseket gyógyítani, vagy arról ír, hogy a Vénuszon van élet. A hírközlés célközönségétől nem elvárható, hogy utánajárjanak minden információnak, ami elér hozzájuk, különös tekintettel arra, hogy ideális esetben az állampolgárok bíznak a közmédiumok által adott tájékoztatásban. Ebben az esetben az igazsághoz való jogot csak a hírközlés címzettjei vonatkozásában vizsgálhatjuk. Az az érv ugyanebben az esetben is érvényes, hogy álhírek terjesztésével kiszorul a hiteles adathoz való hozzáférés lehetősége, továbbá okkal tartható igény arra, hogy a közmédiában megjelenő tartalom az igazságot tükrözze. Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy a kiegyensúlyozott és objektív tájékoztatás a közszolgálati médiumok legitim funkciója, és a szándékosan hamis állításokat tartalmazó közlések nem élvezhetnek legitim védelmet. A személyekhez nem köthető álhírekkel szemben az igazsághoz való jog intézményesíthetőségével szemben erős ellenérvek is felhozhatók, amelyeket később fejtek ki.

Más megítélés alá esik a kereskedelmi médiaszolgáltatók, elektronikus hírközlő hálózatok, vagy magánszemélyek által alkotott és terjesztett álhírek esetében az igazsághoz való jog fennállásának kérdése. A felsorolt személyek mind magánjogi jogalanyok, akkor is, ha a közhatalommal egyébként valamilyen síkon kapcsolatban állnak. Kereskedelmi műsorszolgáltatások tekintetében a szólás-, sajtó- és szerkesztési szabadságot szűkebb körben korlátozzák más alapjogok, így a tájékoztatás kritériumai terén nagyobb mozgástérrel rendelkezhetnek. A hatályos médiatörvény (a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény) alapelvként fekteti le azt, hogy a hatálya alá tartozó személyek és szervek tevékenységüket a jóhiszeműség és tisztesség követelményének betartásával végezzék, ugyanakkor kiemelt védelmet igénylő értéknek vallja a média sokszínűségét is. A rendelkezés nem jelent alkotmányos garanciát az egyének számára. Minden jogalanynak tiszteletben kell tartania ezeket az alapvető értékeket, tartózkodni kell megsértésüktől, azonban viszonyukban nem áll fenn pozitív, tevőleges intézményvédelmi kötelezettség. Ugyanolyan valószínűséggel megtörténhet, hogy kereskedelmi médiaszolgáltató, online hírcsatorna szerkesztője vagy egy Facebook-felhasználó állít valamely személyről valótlan tényeket. Ha az álhír valamely személy emberi méltóságát sérti a jóhírnévhez való jog csorbításán keresztül, a polgári jogi és a büntetőjogi felelősségre vonás magánjogi jogalanyok viszonyában jogvédelmet nyújt az egyén számára. A nem közszolgáltató médiumok nagyobb szerkesztési szabadsággal rendelkeznek, ugyanakkor az alkotmányos értékek tiszteletben tartásával kell, hogy végezzék tevékenységüket. A social media világában az olyan online platformoknak, mint a Facebook vagy a Twitter széles társadalmi véleményformáló szerepük van. Ha kereskedelmi médiafelületeken vagy közösségi oldalakon a valósággal nyilvánvalóan ellentétes, személyeket nem érintő tényeket állítanak, a felelősség kérdése más, mint közszolgáltatások esetén, mivel tevékenységüket nem a köz érdekében végzik. Másik szempontként figyelembe kell venni, hogy a legtöbb esetben semmilyen más tömegkommunikációs eszköz vagy magánszemély nem rendelkezik az információátadáshoz szükséges olyan készletállománnyal, mint a közszolgálati médiumok, nem biztos, hogy ugyanakkora erőforrásokkal rendelkeznek a hitelesség ellenőrzésére. Internetes honlap szerkesztéséhez nem kritérium a szakmai képesítés, tulajdonképpen bárki blogolhat arról, hogy például tíz év kutatás után rájött, hogy a Föld igenis lapos. Megfontolásom szerint az ehhez hasonló platformokon terjedő álhírekkel szemben

az olvasók / Nézők / hallgatók / felhasználók médiaműveltségét kell fejleszteni,

hogy minél tudatosabban mindenki saját maga vehesse észre a valótlan tényállásokat. A médiaműveltség fejlesztése a közmédia tekintetében is szükséges, de ott alkotmányosan megindokolható a többletvédelem. Emellett a social media felületek számára úgy lehetne könnyebb az álhírek kizárása, ha szigorúbb szabályokat alkalmaznának a cikkek szerzőjének és az oldal védjegyének feltüntetésénél, ezzel erősítve a hitelesség igazolásának követelményét.

Az igazsághoz való joggal szemben – különösen a meghatározott személyekhez nem köthető (ál)hírekkel kapcsolatosan – többek között két jelentős ellenérv hozható fel mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi médiumok esetében. Elsőként felmerül a hamisság bizonyíthatóságának problematikája: míg az egyes emberekhez köthető közléseket még ha végletekig menően is (például hazugságvizsgáló alkalmazásával), de lehetséges ellenőrizni és igazolni, addig az e nélküli híreket már nehezebben. Tegyük fel, hogy abban az esetben, ha valaki például arról közöl egy cikket, hogy a Neptunuszon van oxigén, a tudomány jelenlegi állása ellenére sem sikerülne még kétséget kizáróan megcáfolni ezt az állítást, ugyanakkor igazolni sem. Ha ezen hipotetikusan tovább haladunk és azt mondjuk, hogy minden állítást lehet igazolni, valamint a hamisságot is be lehet bizonyítani, a következő kérdéssel találjuk szembe magunkat:

milyen szerv / személy / közösség döntsön egy megnyilvánulás valóságtartalmáról?

Számos ország jutott el eddig a pontig és határozta el magát az állami fellépés mellett. Egy példát kiemelve, Szingapúrban 2019-ben törvényt fogadtak el az online álhírekkel és a manipulációval szembeni fellépésről, amely értelmében minisztériumi szinten döntenek az internetes médiafelületeken és egyéb oldalakon megjelenő hírek valóságtartalmáról, a hírközlő a minisztérium döntésével szemben, ha nem fogadja azt el, bírói jogorvoslatra tarthat igényt. Az állami szerepvállalás kapcsán felmerülhet a cenzúra veszélye: ha a közhatalom gyakorlója, mint alapjogi kötelezett dönt elsőfokon ilyen kérdésekben, könnyen kiszolgáltatottá válhatnak a szerzők az aktuális gazdasági vagy politikai viszonyoknak, elég csupán a napjainkban egyik legvitatottabb témakörnek számító klímaváltozásra gondolni. Ugyanakkor a hírek igazságtartalmáról való döntés magánkézbe történő átadása is legalább ugyanekkora mértékben, ha nem ezt meghaladóan befolyásolhatná hátrányosan a függetlenséget és a pártatlanságot. A legelfogadhatóbb megoldást egy független, nemzetközi szervezet erre a célra történő felállítása nyújthatná, azonban erre eddig nem született jelentős kezdeményezés (2017-ben az ENSZ mindössze nyilatkozatban fogalmazta meg a nemzetközi szabályok és a nemzetközi közösség fellépésének szükségességét, amelyet nem követett jelentős folytatás). Ennek oka meglátásom szerint visszavezethető az előző bekezdésben felvetett kérdésre: a nemzetközi közösség valószínűleg nem tart minden kérdést egyértelműen igaznak vagy hamisnak betudhatónak.

A második ellenérvhez tegyük fel, hogy megválaszoltuk az előző kérdéseket: minden állítás valóságtartalmát lehet kétséget kizáróan igazolni, avagy cáfolni, és létrehozható olyan entitás, amely ezt megkérdőjelezhetetlenül el is tudja végezni. A történelem során számos alkalommal hitték ezt az emberek, és büntették azt, aki máshogyan gondolkodott. Lehetséges, hogy ha a múltban nem terjengtek volna „álhírek”, még ma is úgy gondolnánk, hogy a Föld lapos és a Nap kering körülötte, vagy biztosra vennénk, hogy 1986-ban nem történt semmilyen nukleáris katasztrófa Csernobilban.

Az általánostól eltérően vélekedők üldözése és büntetése a tudományos és vele együtt a társadalmi haladás kerékkötőjeként is funkcionálhat, ebben az esetben pedig számottevően több hátránnyal járhat, mint amennyi előnyt tartogat a társadalom számára.

A kérdéskör vizsgálata során arra a konklúzióra jutottam, hogy az igazsághoz való jog alkalmas lehet az alapjogok általános funkciójának betöltésére, viszont kizárólag abban az esetben, amikor közszolgálati médium állít valótlan tényeket személyekről, vagy személyek csoportjairól. A közszolgáltatások által közölt ilyen típusú álhírek nyilvánvalóan ellentétesek a közfeladatot ellátó szervek alkotmányos kötelezettségeivel. Azonban az igazsághoz való jog igazolása személyek nélküli hírek esetén messzemenő kérdéseket és aggályokat vetne fel, amelyek megoldására valószínűleg nem (csupán) alkotmányos, hanem nemzetközi fellépés lenne szükséges. Továbbá az alapjog közvetlen horizontális hatályának elismerése is akadályba ütközne. A bevezetőben említett két alapjog tekintetében az horizontális hatály azért volt indokolt, mert a szakjogági védelem nem tűnt elegendőnek az egyének számára, és a jogviszony másik oldalán nem állt olyan alapvető jog, amelynek érdekében a személyes adatokhoz való jog és az egyenlő bánásmódhoz való jog korlátozása szükséges és arányos lett volna. Az igazsághoz való jog az általam kidolgozott értelmezésben a sajtó és a szerkesztés szabadságával állna szemben magánjogi jogalanyok között amellett, hogy a magánjogi jogalanyokat alkotmányos kötelezettségek nem terhelik az állampolgárok tájékoztatását illetően. A szükségességi-arányossági teszt alkalmazásával horizontális jogviszonyban a sajtószabadság bizonyulna erősebb alapjognak. Az igazsághoz való joghoz kapcsolható jóhírnévhez való jog polgári jogi és büntetőjogi védelme a magánjogi jogviszonyokban kielégítőnek tűnik a joggyakorlat alapján. Az alapjogok rendeltetése, hogy az egyén és a közhatalom közötti aszimmetriát kiegyenlítsék azáltal, hogy az utóbbit korlátozzák. Az igazsághoz való jog korlátozná a közszolgálati médiumok szólásszabadságát azon elv mentén, hogy emberi méltóságából fakadóan mindenkit megillet az, hogy kizárólag valós információkat közöljenek vele kapcsolatosan. Ez a korlátozás pedig megfelel az alapjogi tesztek kritériumainak, így az igazsághoz való jog indokoltan igényelhetne jogszabályhelyet magának az alapjogok katalógusaiban.

Irodalomjegyzék

Balanyi Daniella – Lebedi Réka – Szőke Petra: Ki pénzeli az Arsbonit? A gyakornokok kitálalnak [online]  https://arsboni.hu/ki-penzeli-az-arsbonit-a-volt-gyakornokok-kitalalnak/

Somody Bernadette, Szabó Máté Dániel, Vissy Beatrix, Dojcsák Dalma: Alapjogi tanok I. HVG Orac, Budapest, 2018.

Szenthe Zsolt: A véleménynyilvánítás szabadságának korlátai a közérdekű ügyek vitatása során. Multa rogare, rogata tenere, retenta docere. Tudományos Diákköri Dolgozatok, 2001. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar hallgatóinak a XXV. Országos Tudományos Diákköri Konferencián pályadíjat nyert dolgozatai. 1. köt. 2002. p.99-134

2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről 2:45.§, 2:42-2:43.§ https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1300005.TV

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről 226- 227.§; 334.§; 335.§ https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1200100.TV

2016. évi CXXX. törvény a Polgári Perrendtartásról XXXVIII. FEJEZET https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1600130.TV

2010. évi CLXXXV. törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról 7. § (1) bekezdése https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1000185.TV

Lasse Schuldt: A Ministry of truth in Singapore? Reflections on the Anti-Fake News Bill [online] https://verfassungsblog.de/a-ministry-of-truth-in-singapore-reflections-on-the-anti-fake-news-bill/

JOINT DECLARATION ON FREEDOM OF EXPRESSION AND “FAKE NEWS”, DISINFORMATION AND PROPAGANDA [online] https://www.osce.org/fom/302796?download=true

a képek forrása megtekinthető itt, itt és itt.

Gyakornoki Programunk támogatói:

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.