Freud és Adam Smith harca a jogi gondolkodásért

Az alábbi cikk az Arsboni, a Bird & Bird és a Wolters Kluwer 2018-as Cikkíró Pályázatára készült írás szerkesztett változata.

A jogi rendszer és a jogi felelősség máig abból indul ki, hogy racionális, érdekkövető lények vagyunk. Az elmúlt százötven évben azonban egyre többen támadják ezt az emberképet, és jönnek elő valami újjal. De mik vagyunk, ha nem racionálisak? Miért engedelmeskedünk akkor a jognak? Egyáltalán értelmezhető-e a jogi felelősség egy olyan modellben, amiben az emberek döntéseik többségét nem tudatosan hozzák meg?

 Az egész azzal kezdődött, hogy a közgazdaságtan alapító atyái megalkottak egy eszményt, amelynek középpontjába az úgynevezett homo oeconomicust, a gazdálkodó embert tették. Ez az ember racionális, a legnagyobb haszonra törekszik, a legkisebb költségen, és követi önérdekeit. Ez az ember önző, de önzősége áldás, mert az önérdek követése a kollektív jólét és a gazdaság növekedésének alapja. Ezt az emberképet addig mantrázták a közgazdaságtan klasszikusai, míg át nem ivódott más tudományágakba és általános világképünkbe. Azt hiszem, a hétköznapi gondolkodást máig ez a kép uralja nyugaton.

A 20. század legelején azonban történt valami forradalmi változás, amely megtörte a racionalitás hegemóniáját.

Jött Freud. Freud az emberi működést egy dinamikus modellben írta le, amin belül érzelmek, értékek és ösztönök folyamatos, gyakran tudatalatti ütközése adja ki a végeredményt, az emberi viselkedést. Ezzel elindult útján a posztmodern emberkép, aminek hatására azóta a klasszikus közgazdaságtan is nagy változásokon ment keresztül, kettőjük szerelemgyermeke a modern pszichológia eredményeire épülő viselkedésalapú közgazdaságtan lett. De mi a helyzet mindeközben a joggal?

Költség és haszon kritikája

Az állam által alkotott normák, így a jog betartásának legősibb és legkézenfekvőbb magyarázata a fizikai kényszer. Az állam szankcionálja a nem együttműködő magatartásokat, ezzel rákényszeríti az állampolgárokat a jogkövetésre. Ez a jogkövetés instrumentális megközelítése, amiben a cselekvési motiváció külső tényezők, az engedelmességhez kapcsolódó jutalom és büntetés függvénye. Ez eddig kiválóan összhangba hozható a homo oeconomicussal. A büntetést egyszerűen költségnek tekintjük, és a közgazdaságtan logikájával elemezhetjük is költség-haszon oldalról a jogot. Az ember és a jog viszonyát tehát hagyományosan racionális modellben írjuk le.

De a cselekvő tényleg képes mérlegelni? Ha a szankció nagyobb, mint a norma megkerülésével elérhető haszon, normakövetőek leszünk? Ha el is fogadjuk ezeknek a hatásoknak az érvényesülését, akkor is gyakorlati problémákba fogunk ütközni. Ross 1981-es kísérletében az ittas vezetésre adott különböző kormányzati stratégiákat vizsgálta. Arra jutott, hogy hatalmas anyagi erőforrások szükségesek ahhoz, hogy az állampolgárok észlelésében a lebukás és a tényleges büntetés esélye minimálisan növekedjen. A nagy kaliberű nyilvános kampányok ideiglenesen képesek visszafogni az ittas vezetést, de nagyrészt azért, mert a kampány magas láthatósági foka miatt az emberek túlbecsülik a lebukás esélyét. Amint a kampánynak vége, újra képesek leszünk pontosabban megbecsülni a büntetés bekövetkeztének lehetőségét, ezzel a jogsértések száma újra nő. Az eszköz tehát ráfordítás arányosan sem feltétlenül hatékony. Bonyolítja a helyzetet továbbá, ami a fentiekből is kitűnik, hogy az emberek nem az objektív kockázat, hanem a szubjektíve érzékelt kockázat alapján határozzák meg viselkedésüket. Egy bűncselekmény elkövetése esetén a valóságban nagyon alacsony a tényleges felelősségre vonás esélye. Robinson és Darley 1997-es könyvének írása idején Amerikai Egyesült Államokban annak az esélye, hogy elítéljenek minket szexuális erőszak esetén 12%, rablás esetén 4%, míg egy motorkerékpár ellopása esetén mindössze 1%. Nem beszélve arról, hogy a kockázat mint tényező empirikusan is vitatott. MacCoun (1993) tanulmánya alapján például a droghasználattal kapcsolatos viselkedésre nagyon szerény, mindössze 5%-os hatást gyakorol a kockázat változása, ami a racionális döntések elméletével egyszerűen nem magyarázható. Egyes modern cselekmények, így például a szellemi tulajdon tömeges sérelmét okozó kalózkodás esetében, már csak technikailag is kifejezetten nehéz a szankció alapú modell használata.

A költség-haszon számításra épülő elméletek tehát erősen megkérdőjelezhetőek a gyakorlatban. Az emberek abban az esetben is engedelmeskednek a jognak, amikor szinte esélytelen, hogy megbüntessék őket, és sokszor akkor is megszegik, ha az az adott helyzetben aránytalan veszteséggel járhat. Mi ennek az oka?

Emberi döntések a racionalitáson túl

Az elméleti alapprobléma a fentiekkel a homo oeconomicusra épülő emberkép. Aronson szavaival élve ugyanis az embert maximum racionalizáló lénynek lehet nevezni, de racionálisnak semmiképp. Utóbbi azt jelenti, hogy bár cselekedeteinket ésszerűnek tűnő motívumokkal ruházzuk fel, legtöbbször azok mögött nem racionális megfontolások húzódnak. Ne értse félre senki! Ez nem azt jelenti, hogy az ember negatív értelemben irracionális, csak azt, hogy racionális modellben nem írható le helyesen, és ezt el kell fogadnunk. Mint olyan, a racionális emberkép egy rossz standard; se nem létezik, se nem feltétlenül érték, amire törekednünk kéne.

De hogyan hozzuk akkor a döntéseket?

Döntéshozatalunkat befolyásoló tényezők tekintetében racionalitás alapján jól el lehet különíteni két csoportot. Az egyikben az értékalapú, normatív elköteleződésből származó faktorok és az érzelmi alapú, affektív ráhatások vannak (N/A csoport). Az affektív jelenségek pszichológiailag egy nagyon tág kategóriát írnak körül; ide tartoznak az attitűdjeink, a hangulatunk, a temperamentumunk, a különböző érzéseink, érzeteink. A másik csoportban pedig a logikán, illetve empirikus tapasztalaton alapuló tényezők vannak (L/E csoport). A valóságban ezek, mint hatások nyilvánvalóan keverednek, és sokszor együttesen vezetnek a döntéshozatalhoz. A pszichológia eredményei alapján azonban a legtöbb döntést a normatív és affektív faktorok alapján hozzuk meg, köztük a gazdaságiakat és azokat is, amelyek normák követéséhez, nem követéséhez vezetnek. Lentiekben három példán keresztül szeretném bemutatni, miért nem működik a racionális emberkép.

Érzelmek és viselkedés

A pszichológusok által nem vitatott, hogy a nyers érzelmek megszakítják, illetve limitálják értelmünket. Az érzelmeit senki sem tudja teljesen domesztikálni vagy kiiktatni, így azokkal – hassanak pozitívan vagy negatívan – mindenképpen számolnunk kell. Az affektív jelenségek befolyásolják kognitív folyamatainkat, ez igaz az információ feldolgozására, az emberi észlelésre, de ugyanúgy az emlékezetre is. Természetesen, az emberi döntéshozatalt és viselkedést vezérlő affektív jelenségeket nem feltétlenül az értelmet romboló negatív jelenségeknek tartja a pszichológia. Humanista pszichológusok, mint például Abraham Maslow az érzelmeket egy konstruktív erőként írja le, amely az önmegvalósítás irányába vihet minket. Hogy a logikus, empirikus döntéshozatalt megszakító affektív hatások végeredményben pozitív vagy negatív irányúak, azt a konkrét kontextus fogja meghatározni. Intenzív félelem esetén például hihetetlenül leszűkül a fókuszunk, csak a félelem tárgyára koncentrálunk. Ez a beszűkült tudatállapot lehet jó, mert segíthet kizárni az irreleváns részleteket, és összpontosítani intellektuális kapacitásainkat, de lehet rossz, amennyiben kizárhat kulcsfontosságú elemeket, ami miatt nem fogjuk tudni az optimális döntést meghozni. A kérdés felmerülhet a politikai pszichológia szemszögéből is. Szavazatainkat koherens nézetrendszerünk, vagy szimbólumokra adott, tanult affektív válaszaink alapozzák meg? Ha az utóbbi igaz, akkor a legtöbb ember ezt a kiemelten fontos döntését nem racionálisan hozz meg. Politikai cselekvéseink szimbólumok köré tömörülő érzelmi kisülések eredménye lesz, amely nagyon is kiszolgáltatottá tehet minket.

Az értékek világa

Viselkedésünket, döntéshozatalunkat és a joggal szembeni magatartásunkat is meghatározzák internalizált normatív értékeink, mint például az igazságról, az egyenlőségről vagy a hazafiasságról alkotott elképzeléseink. Az engedelmességre sokszor a választ egyszerűen abban kell keresnünk, hogy általában morális lényeknek tartjuk magunkat, akik igyekeznek helyesen cselekedni, azaz követni a normákat.

A normatív értékek is tartalmaznak affektív elemeket, hiszen nélkülük nem lenne késztető erejük. Megkülönböztethető azonban előbbi a puszta érzelmi involváltságtól abban az értelemben, hogy mindig tartalmaz valami igazolást, illetve mindig egy nagyobb egészet fed le. Így például szeretni az emberiséget egy érték, szeretni egy konkrét embert egy érzés. Értékeink képesek megállítani, vagy éppen legitimálni érzelmeinket, továbbá limitálják döntési lehetőségeinket, ezáltal racionalitásunkat. Értékeink már a külvilágból áramló információk megszerzése során automatikusan szelektálják azokat! Chaiken és Strangor kutatásában például arra mutatott rá, hogy a Watergate botrány után az McGovern támogatók aktívan keresték az információkat az eseményről, míg a Nixon pártiak elkerülték azokat. Kiválóan illusztrálható a normatív értékek racionalitást hajlító hatása a cél eszköz disszonanciák esetén. Ilyen, amikor egy ügyvéd a családjáért dolgozik éjjel nappal, miközben tönkreteszi ezzel családi életét, vagy a társadalom, amely saját szövetét pusztítja el a gazdasági növekedés elérése érdekében. Ezekben az esetekben az elvont érték a cél elsődlegességét biztosítja az eszköz felett, elnyomva a racionális korrekció lehetőségét.

Előfeszítés

Bár a végtelenségig folytatható, a problémát nagyon jól megvilágító utolsó példaként még a priming jelenségét mutatnám be a pszichológia világából. Memóriánk alapvetően asszociatív jellegű, ha aktiválunk egy hálózati csomópontot, az akaratunk ellenére is beindít rengeteg asszociációt. Az így létrejövő mentális eseménysorozat során az elindító szó nemcsak eseményeket hív elő, hanem az ahhoz kapcsolódó érzelmeket is mozgósítja, majd belső mintákat és reakciókat hív elő, hullámszerűen terjedve az asszociatív pályákon keresztül. Mindezen fizikai, érzelmi és kognitív reakciók pillanatok alatt, automatikusan és öntudatlanul zajlanak le, egymással összefüggésben és kölcsönhatásban. A jelenség házilag elvégezhető szókísérletekben is kimutatható. Például ha az „enni” szót halljuk, utána a „Hú_” szótöredéket nagyobb valószínűséggel „Hús-ra” fogjuk kiegészíteni mint „Húr-ra” (Daniel Kahneman, 2012). De megmutatkozik egészen megdöbbentő kutatásokban is. John Bargh kísérletében egyetemista hallgatók két csoportjának kellett szavakból mondatokat összerakni. Az egyik csoportnak az összekevert mondatok felében idősekkel kapcsolatos sztereotípiákat helyeztek el (magányos, öreg, feledékeny, visszavonult), a másik csoportnak neutrális szavakat adtak. Ezután a diákok elmentek egy másik kísérlet helyszínére, a kutatók pedig lemérték, mennyi idő alatt teszi meg a két csoport a távolságot. A fiatalok, akiket előhangoltak az időskorra vonatkozó szavakkal, lényegesen lassabban tették meg a távolságot. Az öregségre vonatkozó szavak tehát előfeszítettek egy viselkedési mintázatot, amit az idős korral társítunk. Természetesen, az egészről a résztvevők mit sem tudtak, és később azt állították, nem érzékelték a szavak tematizáltságát, illetve a látott szavak egyáltalán nem befolyásolták őket.

A priming kísérletek tehát erősen megkérdőjelezik döntéseink racionális voltát. A környezet triviális manipulálása ugyanis nagyon komoly hatással van viselkedésünkre! Ha iskolában és nem más középületben szavazunk, nagyobb arányban fogjuk támogatni az iskolai költségvetés növelését, a pénz gondolatára való előfeszítés növeli az önbizalmunk és az önzőségünk, a bűntudattal küzdő emberekben pedig felerősödik a fizikai megtisztulás vágya. Így a priming szavazati mintázataink befolyásolhatóságától, a személyiség kultuszt alkalmazó totalitárius társadalmak portrékirakási hatásán át, a kultúránkban élő, pénzre emlékeztető környezet individualizáló erejéig nagyon sok izgalmas kérdést vet fel.

És akkor mi a konklúzió?

Ha érezzük is, hogy nem ez a teljes igazság, mégis máig Adam Smith tanításaira alapozzuk a jogi gondolkodásunkat. Tulajdonképpen, érthető. Az ember saját magatartásához és annak következményeihez való tudati, akarati viszony radikálisan új színezetet kapna, amivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Nincsenek válaszaink például arra, hogyan lehetne értelmezni a felelősséget a freudi jogtudományban. Hogyan értékelhető a szándékosság, a gondatlanság vagy a vétlenség, ha az emberi viselkedés tudatalatti erők kontrollálhatatlan összeütközése? Mégis kritikával illethető a posztmodern emberkép teljes ignorálása. Vannak ugyanis olyan korrekciós szintek, amikre képesek vagyunk a jog teljes felforgatása nélkül is. Egy bíró tud figyelni arra, hogy ne hangolják elő a tanút, ahogy a jogalkalmazás is hatékonyabb tud lenni, ezzel társadalmilag kevésbé költséges, ha pontosabb képet kap az emberi viselkedést befolyásoló tényezőkről. Egy nap pedig talán végleg szembe kell néznünk a freudi jogtudománnyal, amire nem árt előre felkészülnünk.