Igazságszolgáltatás néprészvétel nélkül – hová tűntek a civilek a bírói pulpitusról?

Az új büntetőeljárási törvény egy tollvonással megszüntette az ülnökök részvételét a legtöbb büntetőügyben. Mennyire bízhatunk ezek után a társadalmi kontroll nélkül maradt igazságszolgáltatásban?

Az új Be. tv. [1] hatályba lépése, azaz 2018 előtt többek között a nyolcévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények esetén az elsőfokú bíróság egy hivatásos bíróból és két ülnökből (kivételesen két hivatásos bíróból és három ülnökből) álló tanácsban járt el;[2] az ülnökök nagy része ezekben az ügyekben vett részt. Az új eljárásjogi törvény, amelyet semmiféle társadalmi vita nem előzött meg, gyakorlatilag kiüresítette a néprészvétel elvét. Mostanra már csak munkaügyi perekben, fiatalkorúak, valamint katonák súlyos büntetőügyeiben maradt meg az ülnöki közreműködés, a többi esetben pedig egyesbíró jár el.[3]

Hogy történhetett ez észrevétlenül a fejünk felett?

Egy ilyen komoly változásnak hatalmas társadalmi visszhanggal kéne járnia, erről azonban alig lehetett hallani. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a magyar társadalom nagy része az ülnökök létéről és szerepéről nagyjából semmit sem tud. Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ez mégis miért van így? Egy volt ülnök elmondása alapján, amikor valakinek beszámolt róla, hogy milyen tevékenységet lát el a bíróságon, rendre azt a kérdést kapta, hogy “de hát a népi ülnökök nem megszűntek a szocializmussal?” Erre ő mindig azt válaszolta, hogy csak a „népi” szűnt meg, az ülnökök nem – humorosan utalva arra, hogy a korszerűtlenné vált „népi” jelzőt felváltotta a bírósági ülnök megnevezés. Mindenesetre az emberek fejében úgy tűnik, a népi ülnökök összeforrtak a szocializmussal és számukra magától értetődött, hogy a rendszerváltással a kommunizmus magával vitte a sírjába a bírósági néprészvételt is. Ez azonban egyáltalán nem volt így.

A néprészvétel a rendszerváltás utáni Magyarországon is az igazságszolgáltatás alkotmányos alapelvei között maradt, bár az igazságügyi reformok keretében jelentősége elkezdett halványulni és a ’90-es évek vége óta egyre kevesebb tárgyaláson vesznek részt ülnökök.[4] Innentől a laikus bíráskodás sorsa hazánkban egy meredek lejtőn haladt a megsemmisülés felé, amely három éve be is következett.

A rendszer diszfunkcionalitása

A jogásztársadalom a hivatásos bírákkal azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező ülnökökhöz igen szkeptikusan áll nem csak itthon, de a hasonló rendszert alkalmazó országokban is. Egy lengyel kutatás szerint például az ügyvédek nyolcvanöt, míg az ügyészek hetvenhárom százaléka gondolta úgy, hogy csupán jelentéktelen szerepük van a büntetőeljárásban.[5] Sajnos be kell látni, hogy nem alap nélküli ez a kritikus hozzáállás itthon sem. Az ülnökök többsége ugyanis unatkozó nyugdíjas volt, akik a tiszteletdíjért jártak be a bíróságra és nem ritkán aludtak vagy keresztrejtvényt fejtettek a bírói pulpituson.

A szerepük ugyanakkor elvileg közel sem jelentéktelen, mert a bíróval egyenrangúak és többségben vannak a tanácsban, így akár le is szavazhatják a hivatásos bírót az ítélet meghozatalánál.[6] Az ülnökrendszer azonban számos sebből vérzett, ezek közül a legsúlyosabb a kiválasztás módja.[7] A bíróságra az ülnököket az önkormányzatok képviselő-testületei választják meg[8] és a tapasztalat azt mutatja, hogy szinte mindenki, aki jelentkezett, be is került. Ez pedig, ahogy láthatjuk, a jogintézmény vesztéhez vezetett; kétségtelen, hogy felesleges volt biodíszletnek két nyugdíjast ültetni a bíró mellé, akik általában semmi érdemi tevékenységet nem végeztek.

Mi lesz veled, igazságszolgáltatás?

Az Arsboni-n korábban megjelent interjúban dr. Farkas Ákos is bírálta az ülnökrendszer eltörlését. Ez egybevág a témában jártasak véleményével, miszerint az ülnökrendszer egy átfogó reformra és nem kvázi megszüntetésre szorult, ugyanis számos ülnök tényleg érdemileg hozzájárult az ítélkezéshez.[9] Egy, a releváns szaktudást figyelembe vevő kiválasztási rendszer létrehozására irányuló reform orvosolhatta volna a strukturális problémákat. Az ugyanis bevált módszer volt a bíróságokon, hogy például gazdasági bűncselekményekhez közgazdász ülnököket hívtak be, a fiatalkorúak büntetőügyeiben a pedagógusok részvétele pedig olyannyira működőképes volt, hogy az új törvényben is megmaradt a szerepük.

A jogalkotó viszont az egyszerűbb utat választotta és ehelyett inkább csak szinte teljesen eltörölte az ülnökök szerepét. A legnagyobb kérdés, hogy helyes-e az, ha engedjük, hogy egyedül ítélkezzen egy bíró súlyos büntetőügyekben.

Mennyire fér az össze a demokratikus jogállamisággal, hogy míg a törvényhozó és a végrehajtó hatalomra van ráhatása az állampolgároknak, addig a harmadik hatalmi ágból ki vannak zárva?

Tekintve, hogy a jogrendszerek túlnyomó többsége alkalmaz laikusokat az ítélkezésben[10] és ilyen szintű leépítésre sehol nem került sor, viszont Japánban éppen nemrég vezették be az ülnökrendszert,[11] aligha mondhatjuk, hogy nálunk erre egyszerűen nincs szükség.

Nem vitás, hogy a korábbi, megfásult és kontraproduktív ülnökrendszerre ráfért egy vérfrissítés, de aggályokat vet fel a nem hivatásos bírák száműzése a tárgyalótermekből. A nemzetközi trendek sem igazolják ezt a lépést, noha a jogalkotó erre is hivatkozott az új Be. indokolásában. Ahogy korábban említettem, nem volt semmilyen társadalmi vita a kérdésről hazánkban, de ami fájdalmasabb, hogy szakmai sem. Egy teljesen elfeledett és magára hagyott jogintézményről beszélünk tehát, az viszont rajtunk is múlik, hogy a jövőben ez így marad-e.

Az írás az Arsboni Gyakornoki Programjának keretében készült,
melyet a Baker McKenzie és a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda támogatott.
A cikk megírásához az Arsboni a Jogtár adatbázisát használta.

Irodalomjegyzék