Informátorok – a nyilvánosság szolgálatában

A hírszerzéshez hasonlóan, a hírszolgáltatási szektor sem tudná kellően ellátni feladatát, ha nem lennének segítségükre a titkokat felfedő informátorok. Sok esetben azonban akár politikailag, akár más okból kényes témában a névtelenség mögé burkolóznak a források, félve a megtorlásoktól. A nyilvánosság és a társadalom széleskörű tájékoztatása az újságírók számára fegyver, a források számára viszont potenciális veszélyforrás. Mi a garancia mégis arra, hogy ne lepleződjenek le ezek a források? A választ a forrásvédelmi szabályok közt kell keresnünk.

Bizonyára a legtöbb ember napi rutinjának szerves részét képezi a hírolvasás, legyen az a reggeli kávé mellett vagy amikor ideje engedi. Hírfogyasztóként a sajtó képviselői felé általános elvárás, hogy hitelesen és a lehető legszélesebb körben tájékoztassák a nyilvánosságot a belföldi, illetve külföldi fontosabb közéleti, gazdasági hírekről. Különösen felértékelődött a tájékozottság fontossága a COVID-19 világjárvány kitörése óta, mivel a felmérések alapján jelentősen megnőtt a magyar emberek hírolvasási hajlandósága, leginkább a közéleti témájú cikkek iránt. A hírek iránti kereslet növekedéséből következően egyre fontosabb, hogy az újságírók minél hatékonyabban és gyorsabban tudják ellátni a közérdeklődésre számot tartó információk közvetítését a nyilvánosság felé. A sajtó azonban ezt a közvetítő feladatát egyes esetekben nem tudná ellátni informátorok nélkül, mivel ezek alapozzák meg az általa közvetített információk megbízhatóságát.

A profi, tényfeltáró újságíró és hiteles informátor párosnál nincsen hatékonyabb eszköz arra, hogy például a zárt ajtók mögötti illegális tevékenységekről, csalásról, korrupcióról lerántsák a leplet. Csakhogy az ilyen leleplezések közel sem veszélytelenek és a retorziótól (büntető- vagy akár polgári eljárás megindulásától) félve számos informátor kizárólag anonimitásának garantálása mellett hajlandó a nyilvánosság felé közvetíteni a közérdekű információkat. A forrásvédelem abban az esetben működhet jól, ha a bizalmas információért cserébe az újságíró a forrásvédelemre vonatkozó szabályok miatt

a neve elhallgatását kérő forrás kilétét nem fedi fel a nyilvánosság előtt.

Kérdés, hogy milyen képet ad erről a gyakorlat? Ahhoz, hogy jobban megértsük a forrásvédelem intézményét, meg kell vizsgálni a jogi hátterét és ennek fényében összehasonlítani a gyakorlattal, ami bizony mindig tartogathat meglepetéseket.

Mit mond a jog nemzetközi szinten?

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) joggyakorlata iránytűként szolgált az újságírói forrásvédelem terén a különböző nemzeti szabályozások számára. A híres Goodwin kontra Egyesült Királyság ügyben[1] ugyanis a forrásvédelmet a sajtószabadság sarokköveként határozta meg. Kiemelte, hogy a védelem hiánya elrettentené a forrásokat attól, hogy segítséget nyújtsanak a sajtó számára a nyilvánosság tájékoztatásában. Értékes közérdekű információktól elesve a sajtó nem lenne képes ellátni a nyilvánosság őrének („public watchdog”) szerepét és így megbízható forrás nélkül a hírek többségének hitelessége megkérdőjeleződne. Az EJEB az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: Egyezmény) 10. cikkében foglalt véleménynyilvánítás szabadságából vezette le a sajtószabadságot, és ezen belül pedig a forrásvédelmet. Ennek értelmében az Egyezmény szerint a véleménynyilvánításhoz való joghoz hasonlóan

a forrásvédelemhez való jog csak meghatározott feltételek érvényesülése mellett korlátozható a hatóságok és a bíróság által.

A Goodwin-ügy alapján az EJEB pontosan meghatározta, mely hármas feltételrendszer alapján lehet jogszerűen az újságírót forrása felfedésére kötelezni. Egyrészt a korlátozásnak mindenképpen törvényi rendelkezésen kell alapulnia, szükségesnek kell lennie (azaz csak ha a hatóság által más módon nem szerezhető meg a bizonyításhoz szükséges adat) végül pedig meg kell felelnie az arányosság feltételének is.

Magyar szabályozás – a viharos múlt

Hazánkban a forrásvédelem szabályait a 2011. január 1-jén hatályba lépő a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (Sajtótörvény) tartalmazta, ami azonban a gyakorlatban nem tudott kielégítő védelmet nyújtani az újságíróknak. A törvény hiányosságainak szükséges orvoslására az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) is rámutatott, amely végül a forrásvédelem újraszabályozásához vezetett.  A jelenleg hatályos jogi háttér vizsgálata előtt érdemes egy kis időutazást tenni és megnézni, miért is volt indokolt az AB szerint az 2010. évi Sajtótörvény megreformálása és ezzel párhuzamosan az eljárásjogi törvények módosítása az újságírói forrásvédelem tekintetében.

Mi volt a probléma?

A Sajtótörvény akkor hatályos rendelkezései között számos olyan részt találunk, amely akadályozta a forrásvédelem érvényesülését. Gyakorlatilag elmondható volt, hogy

a források felfedése volt a főszabály, a forrás kilétének titokban tartása pedig a kivétel.

A legfőbb problémát az jelentette, hogy nem volt egyértelmű, milyen indokolt esetekben és milyen hatóság általi kötelezésre kerülhet sor a forrás felfedésére. Egyrészt a felfedésre kötelezés indokai között szerepelt a nemzetbiztonság és a közrend védelme, valamint bűncselekmény felderítése vagy megelőzése. Ez utóbbit kiemelve láthatjuk például, hogy maga a „bűncselekmény” fogalmának tág meghatározása sok veszéllyel járhatott. Többek között azzal, hogy akár olyan bűncselekményt is magába foglalhatott (pl. rágalmazás vagy becsületsértés), amelyet az informátorok is megvalósíthatnak bizonyos információk kiadásával. Ezek a homályos kategóriák a tág értelmezési lehetőségnek teret adva nem biztosítottak semmilyen garanciát a források védelmére.

Fogalmi zavar volt ezen kívül a felfedésre kötelező „hatóság” meghatározása körül is. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, nyomozó hatóság, sőt például egy gátszivárgásról szóló oknyomozó riporttal kapcsolatban elméletben a vízügyi hatóság is kötelezhette volna az újságírót az informátor felfedésére.[2] Így tulajdonképpen a „hatóság” kifejezés alapján szó szerint bármelyik hatóság kötelezhette volna az újságírót forrása felfedésére, ami meglehetősen bizonytalan helyzetet eredményezett. Fel lehetne sorolni még több indokot is a szabályozás vitathatósága mellett, de a fent említett esetekből is egyértelműen látszik, hogy nem teremtett ideális kereteket a forrásvédelem érvényesülésének.

A megoldás

A várva várt változást az Alkotmánybíróság 165/2011. (XII. 20.) határozata hozta meg, amely mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést állapított meg az Országgyűlés részéről. Kifejtette, hogy az akkor hatályban levő törvények nem teremtettek megfelelő garanciális hátteret a hatósági eljárásokban az információforrások védelméhez való jog érvényesüléséhez. Az Alkotmánybíróság határozata jogszabály-módosítási hullámot indított el, ami nemcsak az „új” sajtótörvény (Smtv.) rendelkezéseinek, hanem az eljárásjogi szabályoknak a módosítását is eredményezte, hozzájárulva ezzel hazánk nemzetközi szinthez való felzárkózásához ezen a téren.

Magyar szabályozás – az ideális jelen?

A hazai szabályozás jelenlegi helyzete előtt érdemes röviden kitérni arra, mit is értünk – az AB értelmezése alapján – forrásvédelem alatt. A testület meghatározása szerint meglepő módon nem az informátor személye vagy maga az információ, hanem az

információt átadó személy és az újságíró közötti bizalmi viszony képezi a forrásvédelem tárgyát.

Ugyanis az Alkotmánybíróság megfogalmazása szerint e bizalmi viszony megléte teremt lehetőséget arra, hogy a sajtó közérdekű tényeket vagy adatokat közölhessen a nyilvánossággal.

A Sajtótörvény jelenleg hatályos rendelkezése rögzíti, hogy a médiatartalom-szolgáltató, valamint a vele munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban álló személy a törvényben meghatározottak szerint jogosult az információforrás kilétét a bírósági és hatósági eljárások során titokban tartani, továbbá az információforrás azonosítására esetlegesen alkalmas dokumentum, irat, tárgy vagy adathordozó átadását megtagadni.

Az Smtv. e rendelkezései alapozzák meg az újságírók vallomástételének megtagadási jogára vonatkozó eljárási szabályokat. Ezek beépültek mind a büntető, polgári,  közigazgatási, valamint a szabálysértési eljárásról szóló törvényekbe is. A büntető eljárásjogi törvényben a vallomástétel megtagadására jogosultak körében említi az újságírókat is, ezért hasonlóképpen megilleti őket titoktartási jog, mint az ügyvédeket, papokat, orvosokat.

A vallomásmegtagadási jog alól szűk körben és szigorú feltételek mellett, de van lehetőség kivételt tenni.

Az információforrás felfedésére kivételes esetben kerülhet sor és arra csakis a bíróság kötelezheti az újságírót.

Emellett a bíróság mérlegelési jogköre is szűk, mivel csak három feltétel fennállása esetén kötelezheti az újságírót az információforrása kiadására. Egyrészt amennyiben a három évig terjedő vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény felderítése érdekében az információt átadó személy kilétének ismerete nélkülözhetetlen. Másrészt, ha az ettől várható bizonyíték mással nem pótolható  (szükséges). Végül, ha a  bűncselekmény felderítéséhez fűződő érdek egyértelműen meghaladja az információforrás védelméhez fűződő érdeket (arányos).

A büntetőeljáráshoz hasonlóan polgári peres eljárásban és a hatósági (közigazgatási) eljárásban sem kötelezhető az újságíró az információforrásának felfedésére.

Működik forrásvédelem? – Figyelő ügy

2014. december 9-én a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke bizalmas levelével megkereste a Miniszterelnökséget vezető minisztert (aki akkoriban az Magyar Kereskedelmi Bank (MKB) Zrt.-ben fennálló tulajdonosi jogok gyakorlója is volt egyben) beszámolt az MKB rossz vagyoni helyzetéről és az MKB működőképességének fenntartása érdekében 75 milliárd forintnyi tőkeemelés végrehajtását kezdeményezte. A levél tartalma azonban egy hónappal később napvilágra került a Figyelő nevű folyóiratban. A hetilap munkatársa számára egy ismeretlen forrás tette hozzáférhetővé a levélben szereplő tőkeemelési javaslatot, amit az újságíró „Túlárazott állami bankbevételek” című írásában közzé is tett.

Ezt követően – az MNB feljelentése nyomán – üzleti titok megsértése miatt, ismeretlen tettes ellen indult büntetőeljárásban a nyomozás során a cikket szerző újságírót tanúként hallgatta ki a nyomozó hatóság arról, hogy milyen módon és kitől szerzett tudomást a levélről és annak tartalmáról. Az újságíró a forrásvédelemhez való jogra hivatkozva megtagadta a vallomástételt. Az ügyészség azonban nem engedett és indítványozta, hogy a bíróság a vallomástétel megtagadása ellenére kötelezze az újságírót informátora kilétének felfedésére. Mindezt ezért, mert álláspontja szerint az elkövető felderítésére az újságíró vallomása lehet az egyetlen bizonyíték.

Titokban maradhat-e a forrás személye?

Az ügyben a bíróság a fentebb említett hármas feltételek fennállását vizsgálta, nézzük meg pontról-pontra, hogyan. Az első törvényi feltétel fennállása nem volt kérdéses, figyelembe véve, hogy az üzleti titok megsértésének szándékos bűntettét a büntető törvénykönyv 3 évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni. A második feltétel (a szükségesség) tekintetében azonban – az ügyészi érveléssel szembe helyezkedve – a bíróság megállapította, hogy lett volna a nyomozóhatóság számára más eszköz a szivárogtató kilétének felfedésére. Tehát az ügy a második feltétel próbáján elbukott. Rámutatott arra, hogy a levélről többeknek is tudomása lehetett, többek között (az MNB-hez köthető) nagyjából 10 fős személyi kör, akiket azonban a nyomozóhatóság elmulasztott kihallgatni. A bíróság külön kiemelte, hogy a hatóságok és az ügyészség a „kényelmesebb utat választották” azzal, hogy az újságíró vallomását jelölték meg perdöntő bizonyítéknak. Tehát akár a sajtószabadság korlátozásáig is elmentek volna ahelyett, hogy csak kihallgatják a többi lehetségesen érintett személyt is az ügyben.

A bíróság mindezek alapján hiába utasíthatta volna el a felfedésre kötelező indítványt, mégis vizsgálta az utolsó feltétel, az arányosságot. E körben az ügyészség amellett érvelt, hogy a levél nyilvánosságra hozott tartalma könnyen bankpánikot idézhet elő, ami a bankrendszer működésére káros hatással lenne. A bíróság ezzel ellentétben a cikk bankszektorra gyakorolt káros következmények mérlegelése során megállapította, hogy az állami tulajdonú bank esetében a bankpánik kitörésére nincs reális esély. Emellett az MKB sem számolt be tényleges vagyoni hátrányról, ebből következően a forrásvédelem, illetve a sajtószabadság korlátozása nem lenne indokolt és arányos intézkedés. [3]

A gyakorlat árnyoldala – Az Oszter ügy

2014. februárjában Oszter Sándor színészt egy közúti ellenőrzés során ittas vezetésen kapták a rendőrök. Pár nappal később egy bulvár lap részletesen beszámolt az esetről.  A cikk olyan információkat is tényként közölt, amelyeket csak a nyomozást folytató rendőrök vagy maga a gyanúsított tudhatott volna. Beszámolt például a toxikológiai vizsgálatra szállításáról értesülő gyanúsított heves reakciójáról, illetve a véralkoholszintjének pontos mérőszámairól is. A rendőrségben felvetődött a gyanú, hogy belső szivárogtatás történt, ezért hivatali visszaélés bűntettében ismeretlen tettes ellen indított büntetőeljárást. Az eljárás során itt is tanúként idézték meg a szóban forgó cikk szerzőjét, hogy kiderítsék, kitől szerezte a részletes információkat. Az újságíró azonban a vallomástételt megtagadta a forrásvédelemre hivatkozva.

A bíróság ebben az ügyben is a három kritérium mérlegelése alapján döntött. Meg is állapította az első feltétel fennállását, mivel a  hivatali bűncselekmények esetében maximum 3 évig terjedő szabadságvesztés szabható ki. Eddig minden hasonlít a Figyelő ügyhöz, ezen a ponton azonban teljesen más irányt vett az ügy menete és a kimenetele is. A bíróság ugyanis megállapította, hogy az információt átadó személy kilétének ismerete nélkülözhetetlen az adott bűncselekmény felderítéséhez és az ehhez fűződő érdek felülírja a forrásvédelemhez való jogot. A hármas feltétel együttes fennállása következtében a cikk szerzőjét forrása felfedésére kötelezte.

A végzés[4] jogerőre emelkedett és az újságíró ezután hiába tagadta meg az újbóli kihallgatás során a vallomástételt, a szerkesztőségbe érkező rendőrök az ügyészi felhatalmazás birtokában lefoglalták az újságíró telefonját, és annak tartalmáról másolatot készítettek. A levelezései között megtalálták a forrásával is folytatott üzenetváltásokat is, így forrásának kilétére fény derült.

Következtetések

Az előző két ügy merőben eltérő képet mutat a forrásvédelem gyakorlati érvényesüléséről. Az MNB kontra Figyelő ügyben láthatóan tökéletesen működött, míg az utóbbiban pedig megbukott a teszten. Az Oszter ügyben a történet még kiegészült azzal, hogy a bíróság elmulasztott megindokolni a felfedésre kötelező döntését. Az indokolás hiánya az újságíró tisztességes eljáráshoz való jogának sérelme mellett súlyos jogállami kérdéseket is felvet az igazságszolgáltatási rendszerrel kapcsolatban.[5] Mit üzen ez a kettős gyakorlat az újságírói forrásvédelem helyzetéről?

A magyar forrásvédelmi szabályok mind az Smtv.-ben, mind az eljárásjogi törvényekben egy ideális, és a nemzetközi elvárásoknak is megfelelő képet festenek. A megfelelő törvényi rendelkezések azonban csak az egyik összetevőjét adják a hatékony védelemnek. A másik oldalon viszont a bíróságok szerepvállalása szerezhet teljes érvényt a szabályoknak a jogalkalmazás során. Az esetről-esetre történő mérlegelés, a tényállás teljes feltárása és a forrásvédelem korlátozása megengedhetőségének alapos vizsgálata mind a bíróságok felelőssége. Kezükbe adta a döntés jogát a törvény, de a bíróságoknak is a jogállamiság keretei szabnak határt. Ebből következően nem korlátozhatják jogellenesen az újságírói forrásvédelmet és ezzel együtt pedig a sajtószabadságot sem.

Az írás az Arsboni Gyakornoki Programjának keretében készült,
melyet a Baker McKenzie és a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda támogatott.
A cikk megírásához az Arsboni a Jogtár adatbázisát használta.

Irodalomjegyzék