Jogtörténet a Trip@dvisor ajánlásával:

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Galicz Kamilla

az 1940. évi Portugál Világ Kiállítása

„Mi békés oázisunkból figyeljük némi bűntudattal a megbolydult, háborgó Európát”

Úri komótossággal hullámzik a Tejo az egyre szélesedő torkolatban, még édes, már sós, már édes, még sós, egyik kéz felől az Április 25. híd, másik oldalról az elterpeszkedő óceán, Tengerész Henrik pedig csak mered kitartóan előre, kezében a megingathatatlan hajó, mögötte két sorban királyok, hajósok, kard-, toll- és Bibliaforgatók, egyszóval a nagybetűs Nemzet legjobbjai. Merre? Előre, Európa szélén Portugália az ismeretlent kémlelő arc, amelynek orrszerű kitüremkedésében ott rejtőzik Lisszabon, föníciaiul „nyugodt kikötő”, az első globalizációs hullám bölcsője. A Jeromos-kolostortól és a Belém-toronytól nem messze Henrik, a hajó és a hősök, azaz a Felfedezések Emlékmű vakító fehérséggel szikrázik a mediterrán napsütésben immáron nyolcvanmínuszegy éve. (A történelmi hűség kedvéért meg kell említeni, hogy a jelenlegi monumentum csak hatvanmínuszegy éve van kiállítva, ám a korábbi és az aktuális építmény közötti eszmei kontinuitás és egyező mérnöki konstrukció az írói fogást preferálják a matematikai pontossággal szemben.)

Az Emlékmű épületviszonylatban mért fiatalsága (akár nyolcvan-, akár hatvanmínuszegy évről legyen szó) nem csökkenti az általa hordozott jelentést, visszarepítve bennünket abba a korba, amikor a Magyarország-méretű Portugália szilárd államiságát és még meglévő gyarmatbirodalmát ünnepelte, miközben a Harmadik Birodalom mohón kebelezte be a fél kontinenst.  A coimbrai közgazdaságtan-professzor, António de Oliveira Salazar által kiépített Új Állam (Estado Novo) fénykorát jelképezte az 1940-ben megrendezett Portugál Világ Kiállítása (Exposição do Mundo Português). Az Új Állam alapjait lefektető 1933. évi Alkotmány, a gyarmatbirodalom struktúráját szabályozó 1930. évi Gyarmati Okmány, a Nemzeti Propaganda Titkársága (NPT) által 1934-ben közzétett Tízparancsolat alapvető rendelkezései elevenedtek meg a Kiállításon, amellyel Portugália-szinten vetekedni csak az 1998. évi Világkiállítás tudott (illetve mert egyáltalán).

Cikkemben az 1920-30-as évek fordulóján kiépülő és egészen 1974. április 25-ig fennálló Új Állam kiemelt jogforrásai által felépített eszmerendszert mutatom be – a száraz jogszabályokba pedig az 1940. évi Portugál Világ Kiállítása lehel életet. Hogyan bírhat egy jogtörténeti cikk aktualitással? Erre segít választ andi egy lisszaboni kiruccanás…

„Mondja csak, Fernando, kicsoda voltaképpen ez a Salazar, akiből olyan szerencsésen kijutott nekünk?”

A XX. század első felében Portugália hasonlóan vérzivataros időket élt meg, mint a legtöbb, az alkotmányos monarchia toldozott-foltozott köpenyét magáról ledobó európai állam. Az I. Portugál Köztársaságot 1910. október 5-én kiáltották ki, a demokratikus berendezkedés azonban konszolidálódni nem tudott, így a fegyveres erők már pubertáskorában, 1926. május 28-án elsöpörték. A díszletek meglehetősen ismerősek: Gomes da Costa tábornok Brágából indulva megszervezte az ún. marcha sobre Lisboát, és a hadsereg élén bevonult a fővárosba. A ’20-as évek második felét további puccsok, politikai fejetlenség, gazdasági instabilitás és széleskörű elégedetlenség jellemezte, ezért szükség volt egy erős kézre, aki az ún. „diktátor nélküli diktatúra” központi szereplőjévé emelkedhet. E szerep António de Oliveira Salazarnak jutott, aki 1928-tól 1932-ig pénzügyminiszterként, továbbá 1930-ban ideiglenes gyarmatügyi miniszterként működött.

„Nagyon jól tudom, hogy mit akarok, és hová tartok”

– e szavakkal vette át 1928-ban (második alkalommal) a pénzügyminiszteri tárcát, a következő négy év eredményei pedig alátámasztották kijelentését. Következetes és szigorú gazdaságpolitikát folytatott, amit azonban igazolt a költségvetési egyensúly, a nemzeti valuta árfolyamának stabilizálódása és a pénzügyi igazgatás rendezettsége. Erőfeszítéseit általánosan elismerték, 1932-ben Óscar Carmona államfő Salazart bízta meg kabinetalakításával. A coimbrai professzor 1932. július 5-én miniszterelnök lett, ezzel pedig új korszak kezdődött Portugália államtörténetében.

Milyen is volt ez az Új Állam? Mindenekelőtt antiliberális és antidemokratikus, tagadta a századforduló polgári individualizmusát, e tekintetben erős párhuzam volt felfedezhető közte és a két világháború közötti időszak diktatúráival, különösen az olasz fasizmussal és a német nemzetiszocializmussal. Ám a salazarizmus saját hatalmát az erkölcs és a jog korlátjai közé igyekezett szorítani, elvetve az állam mindenek felettiségét, valamint nem jellemezte agresszív terjeszkedési törekvés; az évszázados gyarmatbirodalom megtartása iránti törekvés azonban igen. A következő kérdés az elsőből ered: milyenné formálta ez az állam a nemzetet? Salazar nemzetkoncepciója konzervatív, nacionalista, mélyen vallásos, küldetése a tengerentúli népek civilizációja és katolizációja. S mindez hogyan jelent meg a különböző jogforrásokban? Az 1933. április 11-én hatályba lépett Alkotmány 4. cikke az eszmerendszer kiindulópontjának tekinthető:

„A portugál nemzet független államot alkot, amelynek szuverenitása belső korlátokként az erkölcsöt és a jogot (…) ismeri el (…)”

A nép számára a II. Parancsolat megfogalmazásában „az Új Állam a függetlenségnek és a nemzet egységének garantálója”, míg a IX. Parancsolat értelmében „az Új Állam Portugália történelmi nagyságának, saját, egyetemes értékeken alapuló hatalmas Birodalma civilizációjának visszaállítását akarja.” Kísértetiesen hasonló megfogalmazást találunk a Salazar ideiglenes gyarmatügyi minisztersége alatt kibocsátott 1930. évi Gyarmati Okmány 2. cikkében: „A Portugál Nemzet lényegéhez szervesen hozzátartozik az a történelmi szerep, amelyet a tengerentúli területek meghódításában és gyarmatosításában, őslakosainak civilizálásában játszott (…)”, valamint a párt nélküli állam pszeudo-pártjáról, a Nemzeti Unióról szóló 21608/1932. (VIII.20.) belügyminiszteri rendelet III. fejezet 5. cikkében: „Portugália egységes, békés és civilizáló nemzetállam (…)” (1. pont).

Összességében a salazari Portugália egyedülálló színfoltot jelentett a két világháború közötti Európa nemdemokratikus rendszereinek palettáján. A ’30-as évek sikeres konszolidációját a rezsim mind a társadalom, mind a nemzetközi közösség felé kommunikálni kívánta, âge d’orának széleskörű ünneplésére pedig kapóra jött 1940, bármilyen fekete fellegek is gyülekeztek a kontinens országai felett.

„Más nemzetek milyen tisztelettel adóznak a mi luzitán hazánknak, nagy tetteinknek, sok évszázados történelmünknek és birodalmunknak.”

De miért pont 1940? E dátumhoz való ragaszkodás a portugál államtörténet két legfontosabb mérföldkövével magyarázható: az alapítás hivatalos dátuma 1140, a 60 éves spanyol uralom alóli felszabadulásé pedig 1640, ennek fényében a Kiállítás fő célja a Nemzetté Alakulás és a Restauráció Kettős Centenáriumáról való megemlékezés. Ám az Új Államnak volt egy további elképzelése: a kollektív tudatban összekapcsolni a három dátumot, megteremteni a múlt és a jelen közötti kontinuitást, történelmi keretet adni a salazarizmus széleskörű legitimáltságának. Ahogyan António Ferro, az NPT vezetője fogalmazott:

„Ez Történelmünk három szent dátuma: a születés, az újjászületés és a dicsőséges feltámadás éve! Amit ünneplünk, az nem a tegnap, hanem sokkal inkább a ma Portugáliája, nem annyira don Alfonzo Henrik és IV. János, hanem sokkal inkább Carmona és Salazar Portugáliája.”

A kormányfő 1938. március 27-én jelentette be a két évvel később megrendezendő Kiállítást, és a rezsim egységes támogatottságát jelzi, hogy gyakorlatilag másfél év leforgása alatt sikerült felépíteni a 450 ezer négyzetméteren elterülő rendezvény egyes (és nem kevés!) elemeit – miközben Európa a pokol legmélyebb bugyrába zuhant. A hivatalos megnyitóra 1940. június 23-án került sor, a Kiállítás december 2-ig tartott, fél év leforgása alatt pedig hozzávetőlegesen hárommillió látogatót fogadott.

A Tejo partján és a Belém-negyed dombosabb részein elterülő Kiállítás három tematikus területből épült fel. A folyó mentén várta a látogatókat a történelmi szekció, amelynek nyolc pavilonja a portugál történelem nyolc évszázadának fontosabb állomásait, mint például az alapítást, a katonai sikereket, a felfedezéseket vagy a gyarmatosítást elevenítette meg. A lenyűgöző építmények rövid, frappáns üzenetekkel hirdették a dicsőséges múltat, hogy azt az egyszerű polgár is megérthesse – a lakosság közel 40%-a volt analfabéta. Királyok, lovagok, hercegnők, költők, egyházfik, no meg természetesen az elmaradhatatlan hajósok és felfedezők bukkantak fel minden formában: szobrokként, felvonulások szereplőiként, képeken, csak a holtak nem támadtak fel, hogy elvegyüljenek a sok élő és élettelen imitátor között.

Míg az első szekció Portugália történelmi nagyságát volt hivatott hangsúlyozni, addig a második a vidéki élet ártatlan szépségeit jelenítette meg. Az egyes régiók, valamint Madeira és az Azori-szigetek hétköznapjai elevenedtek meg a rekonstruált falvakban olyan hűséggel, mintha Salazarnak 1936-ban, a katonai diktatúra tízéves évfordulóján elhangzott szavait kívánták volna megtestesíteni:

„Nem vitatjuk Istent és az erényt; nem vitatjuk a Hazát és történelmét; nem vitatjuk a tekintélyt és presztízsét; nem vitatjuk a családot és erkölcsét; nem vitatjuk a munka dicsőségét és az azzal járó kötelességet.”

Vidéki templomok melankolikus harangozása, a repkénnyel befuttatott tornácokon kézimunkázó asszonykák, álmos terecskéken szorgoskodó ezermesterek hirdették a portugál nép vallásosságát, családcentrikusságát és munkaszeretetét.

A harmadik szekció a több évszázados gyarmatbirodalmi státuszt mutatta be a Kiállítás többi területéhez hasonló elevenséggel. A szervezők meglátása szerint Belém dombosabb részei autentikus hátteret biztosítottak Angola, Mozambik, Bissau-Guinea, São Tomé és Príncipe, a Zöld-foki-szigetek és Kelet-Timor egzotikus világának, a felépített falvakban pedig eltökélt misszionáriusok térítgették az őslakosokat, akiket egyenesen a gyarmatokról utaztattak Lisszabonba. Továbbá India és Makaó külön utcát kaptak az ott létesült portugál kereskedelmi bázisok miatt.

És Brazília? Nos, a dél-amerikai ország 1822 után kiszakadt a Portugál Gyarmatbirodalom anyatestéből és ezután az államiság rögös útján önállóan totyogott, így 1940-ben a már száztizennyolc éves entitást méltánytalan lett volna a kolóniák között ábrázolni. A Kiállítás eszmei atyjainak természetesen erre is megvolt a – feltűnően „mátyáskirályos” – válaszuk: Brazília önálló pavilont kapott a történelmi szekcióban egyszerre hangsúlyozva állami szuverenitását és a portugálajkú világhoz való eltéphetetlen tartozását, más szavakkal „elismerjük, hová tartasz, de ne feledd, hogy honnan jöttél!”

A Kiállítás keretein belül festőszalonok, filmbemutatók, díjátadók, éttermek, bárok, játszóterek, sportolási és más szórakozási lehetőségek hívogatták a látogatókat, továbbá a kereskedelmi és ipari negyed is pezsgett. A féléves esemény összességében sikeresen teljesítette kettős célját: megerősítette az Új Állam társadalmi bázisát és a külvilág felé is jelezte Portugália birodalmi szerepét. De mára mi maradt belőle?

„Vannak, akik a múltba elmerülve látják, amit nem láthatnak, mások nézik a jövőbe kerekedő szemmel, amit látni nem lehet.”

Lisszabon könnyen megközelíthető Budapestről, a repülőút rövidebb, mint székes fővárosunk és a legtöbb megyeszékhely közötti vonatozás, de vigyázat, ha valaki cikkemen felbuzdulva rohanna Európa legnyugatibb metropoliszába, hogy magába szívja a nyolcanmínuszegy éves Kiállítás levegőjét, kedélyeit kissé le kell hűtsem. Sic transit gloria mundi, a történelem forgataga felkapta az 1940. évi Portugál Világ Kiállítását, amelynek legtöbb építménye a márquezi Macondó sorsára jutott. Manapság csak az 1960-as formájában kiállított Felfedezések Emlékmű (Monumento dos Descobrimentos, az utazni vágyók kedvéért, magyarul hiába is keresnénk), a Népművészeti Múzeum (Museu de Arte Popular) és az impozáns szökőkútjáról híres Birodalom tér (Praça do Império) képezhetik turistáskodásunk állomásait.

Két belémi tejszínes kosárka (pastéis de Belém) között igazán megéri az Emlékmű tövében leheveredni, és csak nézni a Tejót, ahogyan úri komótossággal hullámzik az egyre szélesedő torkolatban, még édes, már sós, már édes, még sós, egyik kéz felől az Április 25. híd, másik oldalról az elterpeszkedő óceán, Tengerész Henrik pedig csak mered kitartóan előre, kezében a megingathatatlan hajó, mögötte két sorban királyok, hajósok, kard-, toll- és Bibliaforgatók, egyszóval a nagybetűs Nemzet legjobbjai. Merre? Előre…

Források: