„Magyarnak lenni kúl, határon innen és túl” – vagy mégsem?

Az elmúlt években, egészen napjainkig számos súlyos kisebbségjogi jogsértés került a strasbourgi bíróság asztalára.

Bevezetés

Cikkem megírásának egyik legfőbb célja, egy kisebb betekintés nyújtása, a határon túl élő magyarság helyzetébe, továbbá rávilágítani arra, hogy bár számos nemzetközi szerződés, és dokumentum tartalmazza kisebbségjog védelmi törekvéseket, ám a valóságban, – egy idegen államban, ahol a legfőbb cél a kisebbségek autonómiájának megelőzése, – az említett jogok egyáltalán nem érvényesülnek.

A Kisebbségek jogvédelme az Európai Unióban

Az elmúlt évtizedek távlatában valamint az aktuális viszonyok alapján elmondható, hogy a nemzethez tartozás veszített jelentőségéből. Napjainkban egyre gyakoribb az „európai állampolgár” kifejezés, ami takarhat, éppúgy angol, magyar, osztrák vagy litván nemzetiségű személyt is. A bevándorlás, migráció okozta válság, a nemzeti határok szerepének csökkenése, mind abba az irányba mutat, hogy a jövőben talán újra kell gondolnunk a nemzetről, nemzetiségekről alkotott fogalmainkat.

A nemzetközi kitekintés során fontosnak tartottam elemezni az európai államok viszonyát a területükön élő kisebbségekkel kapcsolatban, mivel az Európai Unió ezt a kérdéskört sokáig az államok saját belügyének tekintette. Az államok valójában a két végletet alkalmazták a kisebbségekkel szemben, vagy egyáltalán el sem ismerték, hogy az ország területén más nemzetiségek is élnének – magyarán deklaráltan homogén nemzetállamnak vallották magukat,- vagy az előbbi ellentéteként az államok olyan államberendezkedést alakítottak ki, mely a nemzetiségek számára kedvezően hatott.

Az Európai Unió kisebbségpolitikája napjainkban

Az Európai Uniónak sokáig nem volt meghatározott kisebbségpolitikája, mivel ezt a kérdéskört egyértelműen a tagállamok belügyének tekintette. Ez a módszer azonban megbukott. A változás annak köszönhető, hogy az utóbbi időkben egyre fokozódott az államokban élő többség-kisebbség közti ellentét, és egyre több konfliktus bontakozott ki épp ennek okán. Napjainkban kiemelt fontosságú téma, az Európába kibontakozott migrációs válság, mely az egész Európai Uniót érintő kérdéssé vált.

Az egyik legfontosabb kérdés, mely gyakran felmerül: mégis kinek a feladata a nemzetiségek védelmének biztosítása? A kialakult joggyakorlat alapján elmondható, hogy első sorban az állam kötelessége védelemben részesíteni az állam területén tartózkodó nemzetiségeket. Másodlagosan a nemzetközi jog részesíti őket védelemben különböző egyezmények segítségével. Harmadlagosan pedig az anyaállam feladata gondoskodni saját polgárai védelméről.

Külhoni magyarokat megillető kisebbség jogok

Az első világháborút követően a vesztes oldalon álltunk, így a háborút lezáró Versailles-i békeszerződés aláírásával Magyarország elvesztette eddigi területének kétharmadát, így a nemzetiségek helyzete gyökeresen megváltozott. A jelentős mértékű területek elcsatolása miatt a továbbiakban a magyar nemzet nem esett egybe a magyar állam területén élőkkel.
A következőkben az erdélyi és a felvidéki magyarok helyzetét mutatom be, néhány jogesettel, melyek a nemzetközi médiában is nagy port kavartak, és kétségtelenül kivívták maguknak a nemzetközi közösség rosszallását.

Szlovák állampolgársági törvény, és a jogbiztonság elvének megsértése

2010. május 26-án, a magyar Országgyűlésen elfogadásra került a magyar állampolgárságról szóló törvény kezdeményezés, mely lehetővé tette a kettős állampolgárság bevezetését, ugyanezen a napon a szlovák parlament is döntött a saját állampolgársági törvényének módosításáról. Mely tulajdonképpen azt jelentette, hogy ha egy szlovák állampolgár úgy dönt, „kifejezett akarat nyilvánítása alapján,” hogy más állampolgárságra is igényt szeretne, tartani akkor elveszíti a szlovák állampolgárságát, azonban erről haladéktalanul köteles értesíteni a lakóhelye szerinti illetékes közigazgatási szervet, ha ezt elmulasztja szabálysértést követ el, mely 3319 eurós bírsággal sújtandó. Ezzel az intézkedéssel akartak gátat szabni a hazánkban bevezetett kettős állampolgárság intézményének.

Figyelemre méltó áttörést hozott a kettős állampolgárság ügyében, az hogy a politikai törekvések ellenére számos felvidéki magyar nyilvánosan is felvállalta a magyar állampolgárság megszerzését, így a sajtó is többet foglalkozott a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyar nemzetiségűek kérdésével, és az ellenük irányuló hatósági intézkedésekkel. Egy tüntetés során egy szlovák-magyar vegyes párt vezetője kimondta, hogy ha a parlament tovább folytatja a kettős állampolgárság ellenes törekvéseit, kénytelenek lesznek az alkotmánybíróságon megtámadni az állampolgársági „ellen törvényt,” mely teljes mértékben ellentétes a szlovák alkotmányban foglaltakkal. Későbbi beadványukban indokolásukban kifejtették, hogy az állampolgársági törvény módosítás nem egyeztethető össze az alkotmányban foglaltakkal:

„Akarata ellenére senki nem fosztható meg a Szlovák Köztársaság állampolgárságától.”

A kezdeményezést a civil szféra is a támogatni kezdte, így az Emberi Méltóság Tanács (EMT) segítségével folytatták tovább a harcot a szlovák politikusokkal szemben. Fontosnak bizonyult, hogy a szervezetek kijelentették mind addig nem adják fel, amíg a szlovák alkotmánybíróság döntést nem hoz az ügyben, mely reménykeltőnek bizonyult, mivel valószínűsíteni lehetett, hogy a nemzetközi figyelem az alkotmánybíróságra irányul, így semmi esetre sem dönthettek a ratifikált emberjogi, és kisebbségi jogi dokumentumokkal ellentétesen.

Végül a szlovák alkotmánybíróság a zárt ülésen tárgyalta az ügyet, és arra a következtetésre jutott, hogy a vitatott módosítás, tehát az állampolgárságtól való önkényes megfosztás, sértené az alapvető emberi jogokat, különösképpen a kisebbségek jogait.
A testület, bár nem fejezte ki nyíltan úgy gondolom jól tudta, az egész országra nézve elfogadhatatlan döntés lett volna, ha az alkotmány és az állampolgársági törvény egymással való összhangját állapítaná meg. Ezáltal többek között Szlovákia saját magát állította volna kellemetlen helyzetbe. Az alkotmánybírósági testület végül úgy döntött, hogy nem határoz a kérdésben.

Összességében elmondható, hogy a kettős állampolgárság kérdése, és a rá viszont válaszként adott szlovák állampolgársági törvénymódosítási javaslat nem csupán a szlovákiai magyar, az egész szlovák társadalomban komoly vita tárgyát képezte éveken keresztül. A kialakult helyzetnek és a médiának, és a magyar állampolgárságukat nyíltan vállaló személyeknek köszönhetően nem csupán az ország, hanem a nemzetközi közösségek is bepillantást nyerhettek a nemzeti diszkrimináció ilyen formájába.

„Landman ügy”

Az eset Erdélyben játszódik. 2013. december 24-én Landman Gábor Marosvásárhelyen járt ahol a helyi rendőrségre ment információkérés céljából egy konkrét ügyével kapcsolatban. Landman az információkérés előtt kérelmezte, hogy egy magyar nyelvű köztisztviselővel beszélhessen ügyével kapcsolatban, azon egyszerű oknál fogva, mert román nem nyelven nem tud, csupán magyarul, hollandul, angolul és németül beszél. A rendőrségen dolgozók nem vették őt komolyan, hiába kérte több alkalommal is, hogy had használhassa a magyar nyelvet, folyamatosan elutasító válasz érkezett, annak ellenére is, hogy a fiatalember kezében volt az összes olyan törvény, melyben szerepel a magyar nyelvhasználathoz való jog.

Miután a rendőrség emberei felfigyeltek a „fenyegető” hangnemre és a törvényi utalásokra miszerint Landmannak joga van magyar köztisztviselőhöz fordulni az ügyével kapcsolatosan, rögtön megbilincselték, és egy kihallgató szobába vonszolták, ott lekapcsolták a világítást és kemény ütéseket mértek a hátába. Ezt követően a jogszabályokat elkobozták tőle, és a szeme láttára szét akarták tépni őket – mondván, hogy ilyen törvények nem léteznek Romániában, ők tudnának róla, ha ilyen valóban lenne – azonban mivel keménykötésű könyv formában volt, nem sikerült széttépniük. Az igazoltatás során a román rendőrök meglepődtek, mivel valószínűleg azt hitték, hogy egy magyar nemzetiségű román állampolgár szórakozik velük, meg is kérdezték tőle: „Ugyan mégis mit akar, forradalmat?”Ám miután kiderült, hogy valójában Landman holland állampolgár teljesen megváltozott a hozzáállásuk, rögtön levették róla a bilincset, és kikísérték a folyosóra, úgy téve mintha mi sem történt volna.

Ezt követően Landman mint európai uniós nyelvi jogi aktivista, aki számos publikációt írt nemzetközi szinten az erdélyi magyarok anyanyelvhasználatáról, és az e téren ért jogsértésekről, nem hagyta ennyiben a dolgot. Először is pár nappal az eset után visszament a marosvásárhelyi rendőrségre, ahol már különös módon rögtön a segítségére siettek, és magyar nyelvű tisztségviselő segítségével megfogalmazhatta panaszát, melyet be is nyújtott a helyi önkormányzathoz, továbbá az Országos Diszkrimináció Ellenes Tanácshoz, és az Ügyészséghez (etnikai és nyelvi kritériumon alapuló hivatali visszaélés bűntett elkövetése miatt).

2014. februárjában vált nyilvánvalóvá, hogy a helyi rendőrségnek az ODET-hoz benyújtott válaszából, hogy Landmant kihágás elkövetéséért megbüntették, mivel jogtalanul hatolt be a rendőrség székhelyére, köztük a kihallgató szobába is (ahova, mint tudjuk bilincsbe verve vitték be).
Érdekes módon a felvett jegyzőkönyvet sosem küldték ki Landmannak, és nem kapott tájékoztatást a kihágás elkövetéséről sem, erre csupán homályos utalásokat találhatunk.

Ezen tények alapján megállapíthatjuk, hogy Landmant állampolgárságára tekintettel erőszakos diszkrimináció ért, mely az Európai Unió területén, nem engedélyezett.
Jelen esetben precedensként lehet hivatkozni az Európai Bíróság által megállapított Franz és Bickel ügyre, melyben a Bíróság világosan kimondta azt, hogy az uniós joggal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mely az egész ország területén biztosítja a tagállam hivatalos nyelvén kívüli másik nyelv használatát egy bírósági üggyel kapcsolatban, (vagy bírósági eljárás során), akik adott autonóm területen lakóhellyel rendelkeznek.

Jogi szempontból vizsgálva az ügyet, ez egy igen releváns és meghatározó esetnek bizonyul, mely tűrhetetlen módon sérti a nemzetközi, és európai uniós szinten felállított kisebbségi jogokat.

Konkluzió

Összegzésként azt a következtetést tudom levonni, hogy a nemzetközi szerződések, egyezmények, és az európai uniós kisebbségvédelmi törekvések egyértelműen a jó célt szolgálják, és ha az országok melyek ezeket a dokumentumokat elfogadták, rafitikálták, sőt beültették saját nemzeti jogukba, nem ezek szerint járnak el. Márpedig a legfontosabb cél a gyakorlat kialakítása, és a dokumentumokban szereplő jogok és kötelezettségek alkalmazása, biztosítása lenne. Mindaddig, amíg nincs egy, – külön erre a célra felállított – ellenőrző, és ha szükség van rá szankciókat kiszabó szerv erre a területre addig ezek kisebbségvédelmi elvek csupán szavak egy papíron, melyet minden állam ratifikál, de valójában senki sem veszi komolyan.

Tetszett a cikk? Olvasd el a többi pályaművet is applikációnk segítségével!