Mit mondott bíró úr: elmehetek vagy elmebeteg?

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Kajó Cecília

A zoofília jogi és pszichológiai háttere

Betegség-e a zoofília vagy csak valami nem hétköznapi vonzalom?

Ha a legutóbb Dunaharasztin nagy port kavart esetre gondolunk, és a nyugdíjas gyanúsított sertés és ló iránti vonzalmáról szóló, 2019 tavaszán megjelent cikkek alatt megjelenő kommentekből indulunk ki, semmi különös nincs benne: „semmi baja nem lesz attól az állatnak”, „beteg ez a szomszéd, hogy folyton a másikat videózza?”, „csak egyszeri eltévelyedés volt, cserébe a szemét állatvédők tönkretesznek egy becsülettel végigdolgozott életet, rásütik az állatkínzó bélyegzőt a homlokára, pedig ez nem is állatkínzás” stb.

Fordítsuk meg a nézőpontot, ne a szomszédról, hanem mondjuk a saját nagyapánkról gondolkodjunk: szeretnénk-e rá várni a vasárnapi ebéd megkezdésénél, mert még nem végzett hátul az udvaron a lóval vagy a sertéssel? Más sajtócikkek alapján: jó szívvel vinnénk-e a gyerekünket óvodába, ha megtudnánk, hogy az óvónéni másodállásban egyébként állatos pornóban szerepel?

A zoofília sajnos „feljövőben van”, az állatkínzás bűncselekmény gyanúja miatt tett feljelentések között egyre nagyobb számban jelennek meg ilyen esetek, érdekesség, hogy az egyébként liberálisabb szabályozással rendelkező nyugati államokból, például Németországból több külföldi állampolgár telepedett le az elmúlt években Magyarországon akik aztán az állatvédők látókörébe kerültek zoofil magatartásuk gyanúja miatt (pl.: Nikla, Zalakomár). A legutóbb elhíresült, sajtót is megjárt szaporítótelepek hatósági felszámolása kapcsán például az derült ki, hogy Söjtörön osztrák, Barcson holland gyanúsítottak létesítették a telepet, és saját hazájukban ellenük több eljárás volt már folyamatban. Tanulság tehát, hogy örüljünk a nyugat-európai állampolgárok letelepedésének a faluban, de biztonság kedvéért írjuk be a nevüket a böngészőbe, hátha újságcikkek sorozata foglalkozik a külföldön elkövetett állatkínzásaikkal, legyen szó akár zoofíliáról akár például kutyacsempészetről, szaporításról.

Európában jelenleg több száz szerveren több tízezer állatos pornó érhető el, van olyan alkotás, amit naponta több ezren (!) töltenek le, az országok eltérő szabályozása miatt van, ahol önmagában a készítés büntetendő és van ahol a kereskedelem illetve a birtokban tartás (letöltés) is.

Nincs magyar nyelven elérhető komoly publikáció a témában, ezért is örültem, amikor Schreiter Katalin időt szánt arra, hogy több, elsősorban angol nyelvű tanulmányból és könyvből fordítva összeállítson egy „kezdő csomagot” melyet írásomhoz is felhasználtam, és melyet aztán reményeim szerint több cikke is követ még.

Mi a határ a fura, beteges vonzalmaknál? Autókipufogóval közömbös, állatokkal még lehet, kisgyermekek, szellemi fogyatékosok szexuális használatát már elutasítjuk?

A parafília (szexuális deviancia, perverzió) nem szokványos tárgyak, szituációk, személyek iránti szexuális vonzalom. A „nem szokványos” definiálása nyilván tértől, időtől, társadalomtól függ, bizonyos hogy nem szabad a mai felfogásunkkal megítélni például az ókori, középkori eseteket.

Az emberek és állatok közötti szexuális kapcsolat ábrázolására nagyon korai példákat lehet hozni (pl. faragott csont La Madeleine-ből, barlangrajz a Camonica-völgyből, amelyeken ember és oroszlán valamint ember és szamár kerül kapcsolatba egymással) melyek alapján úgy tűnik, hogy a kőkorszakban az ilyen nemi érintkezés teljesen megszokott volt.

Feltehetően a haszonállatok védelme érdekében igen korán megjelent az állatokkal való közösülés tilalma: Hammurappi törvénykönyvében halálbüntetés járt érte, a hettitáknál állatfajtól függő volt a tilalom, a hébereknél annyira tilalmazott tevékenység volt, hogy mind az embert mind az állatot kivégezték. A Talmud szigorúan tiltja az özvegy asszonyoknak a kutyákkal való nemi életet. Mózes V. könyve (27:21) szerint „Átkozott, aki bármiféle állattal közösül!”.

A Leviták könyve több helyen is kimondja, hogy „Ha valaki állattal hál együtt, meg kell halnia és az állatot is meg kell ölni. Ha egy asszony állathoz közeledik, hogy vele háljon, öljétek meg az asszonyt is, az állatot is.”. Utóbbi magatartás üldözésének indokával követ el két gyilkosságot – az éveken át folytatott többi mellett – a Vanger-család két bigott vallásos, náci szimpatizáns tagja Stieg Larsson: A tetovált lány c. regényében.

A zoofília vagy más néven bestialitás népszerű volt Egyiptomban és az ókori Görögországban is, a leghíresebb szerelmi történeteket Léda és a hattyú valamint Mínosz király feleségének történeteiből ismerhetjük meg. A római császárok közül többről ismert, hogy szívesen nézett ilyen jeleneteket vagy pedig maga is követett el zoofil cselekményeket.

A középkorban a keresztény egyházak léptek fel a zoofília (vagy más néven: bestialitás) és a szodómia ellen, előbbit azzal indokolták, hogy állat és ember két külön faj, kapcsolatuk egymással elképzelhetetlen és üldözendő. A zoofília gyakran előkerült a boszorkánysággal vádolt személyeknél és összefüggésbe hozták a démonokkal is. Wales-ben házas embereknek egy évi bűnbocsánatot, egyedülállóknak háromszor 40 napi böjtöt kellett tartaniuk, amennyiben zoofil cselekményen kapták őket. Spanyolországban a bűnbocsánat már 20 (!) évig tart, ugyanakkor a bűnös kapcsolatban részt vevő állatot is elpusztították.

A felvilágosodás korában ismét „divatba jött” a zoofília, a párizsi bordélyokban a lányok mellett például pulykákat is kínálgattak a nemi aktushoz, a szexuális szabadosság végül több más fontos tényező mellett fontos kiváltója volt a francia forradalomnak több történész szerint.

A felvilágosodás után egyre több országban indultak meg a kodifikációs törekvések, így például itthon is, bár kezdetben az állatkínzás szankcionálása szorosan összefonódott a közbotrány-okozás elleni fellépéssel, így a védendő jogi tárgy kezdetben nem az állatok jólétéhez, védelméhez fűződő társadalmi érdek hanem a közrend, közbiztonság védelme volt.

Az első magyar büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex (1878. évi V. tc.) a bűncselekményeket bűntettekre, vétségekre és kihágásokra osztotta fel (vagyis a bűncselekmények rendszere a jelenlegi dichotóm rendszerhez képest trichotóm volt). A Kihágási Büntető Törvénykönyv szerint állatkínzást követett el, aki nyilvánosan, botrányt okozó módon állatot kínoz vagy durván bántalmaz, úgyszintén aki az állatkínzás ellen kiadott rendeletet vagy szabályrendeletet megszegi. Vagyis ha az 1800-as évek végén valaki nyilvánosan vagy botrányt okozó módon közösült állattal, akkor büntetés várt rá, azonban ha mindezt a négy fal között tette, cselekménye nem volt büntetendő.

A kezdeti kodifikációk után aztán a XX. században minden európai országban elkezdték szabályozni az állatkínzás – ezen belül később sok helyen a zoofília tényállását. Az országok többségében csak egyes kiemelt cselekményeket pönalizáltak, egyes országokban pl. Csehországban bármilyen, állatokkal kapcsolatos szexuális cselekmény büntetendő. Van ahol pusztán a zoofil pornográf termékek kereskedelmét büntetik, van ahol viszont előállításukat is (akit bővebben érdekel a téma, ajánlom Vetter Szilvia Ügyészek Lapjában megjelent cikkét, ld. irodalomjegyzék).

A magyar jog jelenleg két eszközzel lép fel a zoofília ellen: az állatvédelmi törvény szerint állatot a nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során felhasználni tilos, ennek szankciója elsősorban a közigazgatási hatósági eljárásban kiszabott állatvédelmi bírság, állattartástól való eltiltás lehet

A büntetőjog az állat maradandó egészségkárosodásának vagy pusztulásának előidézésére alkalmas cselekményt tilalmazza és szankcionálja és akár három évig terjedő szabadságvesztést is kilátásba helyez. Nehéz a dolga a jogalkalmazónak, amikor a fotón, videón látható vagy a tanúk elmondása szerinti cselekményt osztályoznia kell: puszta nemi vágy kielégítés történt vagy pedig bántalmazásra is alkalmas cselekmény? Biztos, hogy nem jogkérdés hanem szakkérdés az állat fizikai vagy pszichikai károsodásának (vagy annak lehetőségének!) megítélése, így biztos, hogy jogszerű és szakszerű döntést csak eseti szakértő, szaktanácsadó vagy igazságügyi állatorvos szakértő szakvéleményének birtokában lehet mondani.

 Mi ehhez képest a joggyakorlat? X. város rendőrkapitánysága szerint a házityúkkal közösülő férfi nem követett el állatkínzást, a bűncselekmény gyanúja hiányzik, mert a tyúk nem pusztult el (!) az aktus következtében. Mindezt a videó puszta megtekintése alapján. Y. város rendőrkapitánysága szerint a haszonállattal (sertés) közösülő férfi nem követett el állatkínzást, mivel az aktus következtében a sertés nem szenvedett el maradandó egészségkárosodást (ezt ismét pusztán a videó megtekintése alapján állapították meg). Z. város rendőrkapitánysága szerint sem történt állatkínzás haszonállattal történő közösülés alapján, ők legalább megpróbáltak más tényállást „találni”, de az indokolás szerint sajnos sem a rongálásra, sem a szeméremsértésre, sem a garázdaságra nem találtak kellő információt. Mire lenne ezekben a büntetőeljárásokban valójában szükség? Egy szakértőre, aki szakvéleményében alátámasztaná (vagy elvetné), hogy a zoofil cselekmény előidézte-e az állat maradandó egészségkárosodást vagy pusztulását, vagy alkalmas lehetett-e volna annak előidézésére. Mint tudjuk, az állatkínzás nem eredmény-bűncselekmény (csak a minősített esetek egyik fordulata) így az állatnak nem kell elpusztulnia az aktusban ahhoz, hogy az állatkínzást valósítson meg.

A szexuális zaklatás az erőről, az irányításról és a hatalomról szól. Az állatok szexuális zaklatása kezdeti figyelmeztető jel lehet más erőszakos bűncselekmények elkövetésére. DeViney, Lane és Ressler kutatásaiban szereplő adatok szerint megdöbbentően magas számban kezdték az erőszakos bűncselekményeket elkövetők vagy például a pedofilok (!) karrierjüket állatkínzással, zoofíliával. Magyar adatok hasonlóra nincsenek (persze mondhatjuk azt, hogy a magyar ember „nem ilyen”, de ez a tagadás már a szocialista jogtudományban sem jött be, sem a bűnözés elhalásáról, sem a szovjet ember bűnözésmentességéről).

A zoofília fogalmát először Richard von Krafft-Ebing használta a klinikai irodalomban, 1894-ben megjelent könyvében tudományos alapokra helyezve a deviáns viselkedéssel kapcsolatos ismereteket. Jelenleg a pszichiátriai zavarokat besoroló kézikönyv (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders – DSM) kilenc különböző mentális zavart különböztet meg (exhibicionizmus, fetisizmus, frottőrizmus, pedofília, szexuális mazochizmus, szexuális szadizmus, transzvesztitizmus, voyeurizmus, pedonekrofília), az egyéb, a DSM-ben nem meghatározott közel 50 parafília között található meg a zoofília. Érdekesség, hogy a kézikönyv korábbi kiadása a zoofíliát még mint önálló mentális zavart említi, a tudomány fejlődésével jutottak arra, hogy más zavarral jár együtt

A zoofil hajlam megjelenése elsősorban a pubertás időszakában, a szexuális érdeklődés és kísérletezés korszakában jellemző illetve abban az esetben, ha az illető nem találja a megfelelő partnert vágyai kiéléséhez így az állatok felé fordul (például gyermekkori abúzálás, társadalmi kirekesztettség, anatómiai deformitás miatt).  A zoofil személyek az állatokat sokszor családtagnak tekintik, gyakran társas együttélésben élnek velük és őszintén hiszik, hogy az állat is szereti őket (ld. a talán leghíresebb történetet a témában Malcolm Brenner-ről a „dolphin-lover”-ről, aki őszintén hitte, hogy Dolly a delfin szerelmes belé, sőt gyakorlatilag a delfin választotta ki őt amikor először meglátta. Történetükről dokumentumfilm is készült.).

A karakterlimit miatt nem fejthető ki a cikkben részletesen, hogy szakemberek kutatásai alapján milyen szakaszai, átmenetei lehetnek a zoofíliának, a lényeg az, hogy van akit pusztán a fantáziálás vagy az állat jelenléte, közelsége is kielégít, van aki fotókat, videókat gyűjt a témában, van akinek alkalmi együttlétekre van szüksége és van aki együtt él állati szerelmével. Megjelenhet a zoofília szerepjátékban is, amikor állatok bőrébe bújt emberek létesítenek egymással kapcsolatot

Kérdés, és erre a kutatások nem adnak választ, hogy az egyszerű állattartókon túl mennyire elterjedt a zoofília az állatokkal hivatásszerűen foglalkozók körében, a gondozók, a tenyésztők, az állatorvosok, biológusok, etológusok és más szakemberek köreiben?

Nem kérdés, hanem bizonyosság, hogy az internet segítségével névtelenül hozzájuthat mindenki mindenhez, és ahogyan a pedofilok is zárt csoportokban gyülekeznek és fotókat, videókat cserélnek a gyermekeik életét lájkokért kiárusító szülők bárhol megtalálható albumaiból gyűjtve, úgy a zoofilok is hasonló zárt közösségekben osztják meg tapasztalataikat a témában.

A jelenlegi tudományos álláspont szerint amint a pedofíliából, úgy a zoofíliából sem lehet „kigyógyítani” senkit sem, a büntetőjog szempontjából pedig érdekes kérdés, hogy a pedofil elkövetőt betegnek minősítjük de tette ennek ellenére felróható és büntetendő. A hasonló hatalmi dinamika és az áldozatok kiszolgáltatott voltára tekintettel el kell gondolkodni azon, hogy az állatkínzás tényállását a Btk-ban hogyan lehet kiszélesíteni a zoofília elleni zéró toleranciával, olyan magatartásokat is a büntetőjog mint ultima ratio záróköve alá helyezni, mint a zoofil felvételek készítése, megszerzése, birtoklása, továbbadása, árusítása, készítésük elősegítése stb

Az állatkínzásban bizonyos szempontból nem az állat a lényeg, hanem a gyengébb, esendőbb, kiszolgáltatottabb fél. Az állatkínzó de tágabb perspektívában a bántalmazó nem véletlenül fordul tőle gyengébb és nem vele egyenrangú, pláne erősebb fél felé, ez az a forgatókönyv, ez az a hatalmi dinamika amely minden esetben kockázat nélkül sikert és kielégülést hoz (és amely megakadályozásához gyermekkorában a megfelelő felnőtt személytől nem kapott nevelést).  

A XXI. századi felelős állatvédelem és modern büntetőjog mindenképpen zéró toleranciát kell, hogy hirdessen a zoofília felé és a jogon túl további, tudományos eszközökkel kell, hogy harcoljon e mentális zavar ellen

Irodalomjegyzék: