Üdvözlünk a digitális túlvilágban – a virtuális öröklési jog

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Czabán Samu

Elszabadult avatárok, digitális végrehajtók, online diszkrimináció, jog, pszichológia, és a haverok …

Milyen kapcsolat van a jog, a pszichológia, és a modern társadalmunkat leginkább formáló technológiai erő, az internet és a holdudvarába tartozó technikai vívmányok között? A terület óriási és kifejezetten színes, az algoritmusok által vezérelt társadalmak orwelli rémképétől, az e-demokrácia lehetőségén keresztül a digitális gyermekvédelemig nagyon sok témában lehetne értekezni. Lentiekben azonban csak egy, de talán kevésbé megvilágított, ellenben már ma is gyakorlati relevanciával bíró problémáról szeretnék írni: a digitális hagyatékunk öröklési jogi kérdéseiről. Azaz mi történik a halálunk után azzal a számtalan adattal, amit felhalmoztunk, és aminek anyagi értékén túl számtalan személyiségi jogi vonatkozása is van?

Internet – áldás vagy átok?

Hogy az internet áldás vagy átok-e, nagyban megosztja korunk gondolkodóit. A válasz valamelyest mindig az aktuális nézőpont kérdése lesz, egy dolog azonban biztos, a társadalmunk teljes átalakítására képes eszközről van szó. Hogy miért? Elsősorban azért, mert az emberi társadalmak legalapvetőbb működési mechanizmusát változtatja meg: az emberek közötti mindennapi kommunikációt. Emellett az internet egybeolvasztja az összes eddigi kommunikációs médiumot. Ahogyan a telegráf és a telefon, képes közvetlen emberek közötti kommunikációra, mint a tv és a rádió, képes tömegkommunikációs eszközként viselkedni, ezeken felül pedig egy hatalmas globális könyvtárként is funkcionál. Ezeket a szociális és ebből következő pszichés változásokat ráadásul egy hihetetlen sebességű technológiai fejlődés hatja, így a történelem során előforduló többi eszközhöz képet az internet egy sokkal dinamikusabb átalakulást hoz létre. Az online világ egy teljesen más szociális tér, amiben máshogy érzékeljük magunkat és másokat. A pszichés változások pervazívak, tehát a teljes személyiséget áthatják. Hatásaira mindig fogunk találni jó és rossz példákat is. Egyfelől az anonimitásán keresztül az internet valóban csökkentheti a státuszkülönbségeket és a hátrányos megkülönböztetést. Ezt mutatja a kutatás: míg offline vásárlás esetén egyazon gépjárműért a spanyol illetve afroamerikai származásúaktól több pénzt kértek el, mint az ugyanolyan helyzetben lévő fehér emberektől, addig ezek az árkülönbségek online vásárlásnál megszűntek. Másfelől az internetes anonimitás motorja annak is, hogy antiszociális motivációval rendelkező emberek egymásra találhassanak, illetve hogy egyébként nem feltétlenül artikulált, inadekvát véleményeket csatornázzanak be a társadalmi közbeszédbe.

Ez a helyzet önmagunk prezentálásával és az online szocializációval is. A különböző platformok lehetőséget adnak nekünk számos új emberi kapcsolat megteremtésére, offline viszonyok fenntartására és tartalmak megosztására. De eközben számtalan információt hagyunk magunk után az online térben, melyek újabb problémákat hoznak magukkal. Különösen igaz ez úgy, hogy az életünk számos szociális kontextusa, mint a munka világa, család, barátok, itt erősen összekeverednek. Az előző autóvásárlós kísérletet megcáfolva, jogi aggályokat lehet felvetni azon kortárs HR gyakorlattal kapcsolatban, melyben a munkáltató a szelekciós eljárásban megvizsgálja a jelentkező közösségi média profiljait. Klumper és Rosen arra hívja fel a figyelmet kutatásában, ezen oldalak segítségével a munkáltató olyan adatokhoz jut, mint az illető bőrszíne, kora, neme, kapcsolati státusza, szexuális irányultsága, egészségi állapota, stb., amikhez egyébként nem juthatna, döntésnél pedig nem vehetne figyelembe. Amerikában az egyenlő munkalehetőséget garantáló jogszabályok és a betartására létrehozott bizottság szigorúan tiltja, hogy egy interjún ilyen információkról kérdezzék a potenciális munkavállalót. Ehhez képest ma könnyedén hozzájutnak ezen adatokhoz online monitorozáson keresztül, ami így nettó jogellenes. A fenti konklúzió a magyar jogi környezetre is igaz, tehát a Munka Törvénykönyve és az egyenlő bánásmódról szóló törvény alapján a jogellenesség itthon is fennáll. Egy másik kutatás azt mutatta például meg, hogy míg a családi értékeket vagy professzionalitást sugárzó Facebook profilok növelték a jelölt esélyeit, a nem „helyénvaló” elemek, mint az alkohol megjelenítése csökkentette azt. Egyébként nem véletlenül használják például a Facebookot szelektálásra, a kutatások szerint elég pontos képet lehet kapni az emberről az innen kinyert adatok alapján. Valószínűleg, mivel a Facebook esetén előbb offline ismerik meg az emberek egymást és utána lesznek online „barátok”, kevesebb a motiváció és a lehetőség a profilok torzítására. A lényeg, hogy a közösségi média adatlapok megtekintése a pszichológiai ismereteink alapján elkerülhetetlenül beszennyezik az emberi megismerést. A döntési pozícióban lévő személyben előzetes ítéleteket fog létrehozni és ahhoz mérten így torzítottan fogja észlelni később a jelentkezőt, olyan információk alapján, amiknek nem lehetne birtokában.

Mikor a szíved leáll, a tweeted tovább száll. Üdvözlünk a digitális túlvilágban!

2013-ban kiadták az LivesON nevű twitter applikációt, aminek mottója angolul: „When your heart stops beating, you’ll keep tweeting. Welcome to your social after life.” Magyarra fordítva valami ilyesmit jelent: „Mikor már a szíved leáll, a tweeted tovább száll. Üdvözlünk a digitális túlvilágban”. Az applikáció egy egyszerű algoritmus, ami analizálja az illető teljes online profilját, magatartását, beszédstílusát. Ebből pedig csinál egy digitális personát, ami a halálod után a te stílusodban továbbra is tweetel, megoszt hivatkozásokat, és kommunikál a túlélőkkel. Nem is rossz! Az ember ingyen, ha nem is a legoptimálisabb formában, de megkaphatja az örök élet egy fajtáját. Egy másik alkalmazás, a Dead Social egy digitális eszköz szintén halál esetére. Lehetőséget ad, hogy halálod előtt megírj üzeneteket, melyeket a program poszthumusz posztol a Facebookon vagy Twitteren. A Digital Death nevű amerikai honlap pedig kifejezetten a digitális vagyonunk halál utáni tudatos gondozására hívja fel a figyelmet. Segítséget nyújt online vagyonunk leltárazásához és összegyűjti a legfontosabb digitális öröklési kérdéseket. A szervezet állítása szerint a digitálisan élő társadalom digitálisan is gyászol, emiatt érdeklődnek a Facebook profilok különböző halálon túli fenntartási mechanizmusai iránt is. A honlap a különböző tagállami jogszabályokat is összegyűjtötte, amik a digitális örökléssel foglalkoznak. Van, ahol a végrehajtó juthat hozzá az email, blog, és chat alkalmazások fiókjaihoz, van ahol a személyes képviselő. Van ahol ezt a hozzáférést a bíróság, és van, ahol az örökös végrendeletében tilthatja. A szabályozás nagyon kaotikus, nem megfelelő mélységű, ráadásul rengeteg tagállamban jelenleg hiányzik. Nem véletlen, hogy számos perről lehet olvasni, ami a túlélő hozzátartozók és a nagy szolgáltatók között zajlik.

És itt van még a virtuális temetők kérdése is. Komoly sajtóvisszhangot keltett a hír, amikor egy statisztikus kiszámolta, 2098-ra több olyan profil lesz, ami halott felhasználókhoz kötődik, mint olyan, ami élőkhöz, tehát a Facebook lesz a világ legnagyobb digitális temetője. Becslések szerint egyébként már ma is 30 millió halott profil van Facebookon. A Facebookon jelenleg tudunk digitális örököst kinevezni és a profilunkat sem törli automatikusan az alkalmazás. Lehetőség van abból emlékoldalt csinálni, ebbe bár belépni nem lehet és új kapcsolatokat létrehozni sem, de a meglévő barátok tudják látogatni, illetve írni is rá. Ezzel a gyászolás egy hivatalos helyévé válik a Facebook. Halottak napján nem a temetőbe fogunk virágot vinni elhunyt ismerőseinknek, hanem a Facebook falukra fogunk posztolni valami kedveset. Jelenleg a memorial page opció mindent vagy semmit jellegű, a digitális végrehajtó vagy törli, vagy pagesíti a profilt. Ahogy a kortárs digitális öröklés fejlődik, valószínűleg a virtuális végrehajtó egyben poszthumusz kurátorrá is válik, lehetőséget kapva arra, hogy a végső oldal állapotát kicsit átalakítsa, mondjuk megváltoztasson tartalmakat. Kérdés, hogy a halálhoz és a gyászhoz való viszonyunkat mindezek jó vagy rossz irányba fogják-e vinni.

Ha nem fizetsz érte, te vagy a termék

Számos közösségi médiaalkalmazás és szolgáltatás ingyenes, amiből sokan arra a hibás következtetésre jutnak, hogy a használat közben generált adatok értéktelenek. Ez azonban nem így van. Ahogy a frappáns mondás szól: “ha nem fizetsz érte, te vagy a termék”. Az ezen szolgáltatások mögött álló vállalatok a közösségi médiában hagyott adatainkat “kibányásszák” és analizálják, ebből nagyon pontos képet kapnak rólunk és ezt felhasználva komoly profitot generálnak. Míg ezen vállalatok külső retorikájukban az embereket akarják minél közelebb hozni egymáshoz, központi funkciójuk az adatbányászás és ezen adatok elemzése. Az emléklapok például továbbra is digitális gyászolás, azaz szociális aktivitás tárgyai, így adatot generálnak, amit az alkalmazás felhasznál. A lapok adatértéke így továbbra is fennáll. Ezt a rövid kitérőt azért akartam tenni, mert fontos látnunk, ezen vállalatok értékesítik adatainkat, digitális örökségünknek nem csak személyes szereteti értéke van, hanem megfogható vagyoni is. És tovább is mehetünk. A magyar irodalom power couple-jának, Mészöly Miklósnak és Polcz Alainek a személyes levelezését például nemrég adták ki könyvben. Ez nem ritkaság, számos művész és tudós naplóját, levelezését dolgozzák fel később. Ezzel logikusan analóg a 21. század híres vagy alkotó embereinek Messenger beszélgetései és közösségi média posztjai, a vagyonin és személyesen túl poszthumusz akár komoly irodalmi és kulturális értékkel is rendelkezhetnek majd.

A digitális öröklési jog faramuci kérdései

Véleményem szerint a következő kérdésekkel kell szembenéznünk a fentiekből fakadóan, amiket az átláthatóság kedvéért pontokba szedve tárgyalok:

1. Amennyiben alkalmazások képesek lesznek profi digitális másunkat létrehozni, kinek a joga halálunk után ezen digitális avatárok kezelése? Csak az elhunyt hozhatja létre végrendeletében, vagy esetleg a túlélő hozzátartozó saját jogán is kérvényezheti? Amennyiben csak az örökös kérvényezheti, felmerül a probléma, mi van a túlélő kegyeleti jogával. Eme önálló életre kelt algoritmus viselkedése ugyanis ütközhet az elhunyt ember emlékével. A kegyeleti jog azonban pont az elhunyt emlékéhez fűződik, és a túlélők saját személyiségi joga. Egyfajta magasabb szintű jogi elismerést implikál, amennyiben az ütközés eredménye, hogy az elhunyt által elindított algoritmus jogi védelme erősebb, mint a túlélők személyiségi joga. Ez tulajdonképpen a digitális avatár jogi személyként való elismerését jelentené, hisz innentől ő nem egy emléknyom, hanem az elhunyt személy maga.
2. Van-e bármilyen alapon joga a túlélőknek hozzáférést kérnie az elhunyt digitális profiljaihoz végrendeleti rendelkezés nélkül? Jelenleg a nagy közösségi média szolgáltatók adatvédelmi szabályai kifejezetten szigorúak, a túlélők számára rendelkezés nélkül nagyon nehéz vagy lehetetlen megszerezni az elhunyt digitális örökségét. A legtöbb országban külön kezelik a digitális és a fizikai vagyont, és míg az élő személy adatait szigorú törvények védik, ezek nem válaszolják meg a kérdést, mi legyen az elhunyt digitális örökségével. A Google például igen szigorú a poszthumusz adatvédelem terén. Az elhunyt Gmail fiókjához csak rengeteg hivatalos papír és állami halotti anyakönyvi bizonyítvány benyújtásával lehet hozzáférni. Sokszor több körben is bekérhetnek dokumentumokat, és még ezek után is megtagadhatják a digitális hagyaték kiadását. Mivel halálunk után személyre szabott reklámokkal nem tudnak minket targetelni, a Gmail fiókhoz kapcsolt adathalmaz gazdásai értéke a vállalat számára igen alacsony, a benne lévő levelek érzelmi értéke viszont kifejezetten magas lehet a hozzátartozók számára.
3. Van e bármilyen alapon joga a túlélőknek hozzáférést kérni az elhunyt digitális adataihoz végrendeleti rendelkezés ellenére? Illetve, mi számít végrendelkezésnek? Jogi végrendeletnek fogadjuk-e el a különböző digitális öröklési eszközöket? Ha igen, annak milyen érvényességi kellékei vannak (mondjuk kell-e tanú)? A Legacy Locker alkalmazás például a felhasználó összes online accountját eltárolja, és ezeket halál esetén kiadja a megnevezett örökösnek, kifejezetten a folyamat megkönnyítésére. Ezen alkalmazások jogi megítélése azonban nem világos, a különböző alkalmazásokon hagyott esetlegesen ütköző tartalmú végrendelkezések esetére pedig szintén nincs megoldásunk. A Google Now az adataink elemzéséből létrehozott személyes asszisztens, ami ma már elég pontosan, kérésünk nélkül tudja kitalálni, épp mire van szükségünk. Nem lehetséges, hogy ugyanez az alkalmazás átprogramozható arra, hogy kitalálja, mit szeretnénk a halál után? Ez akár a végrendelet értelmezéséhez is felhasználható eszköz lehetne. Elvégre, a modern algoritmusaink jobban ismernek minket, mint önmagunk vagy mások (akinek efelől kétségei vannak, kutatás a témában például: http://www.richardbenjamintrust.co.uk/uploads/finalreports/2013/DStillwell.pdf). Miért ne tudnának többet a végakaratunkról is?

Csak a szokásos, sok kérdés, kevés válasz

Cikkem főleg kérdéseket tesz fel, a konkrét válaszokat a közösségnek kell megadnia, a különböző érdekek és értékek mérlegelése alapján. Mint láttuk, számos alkalmazás van már a digitális öröklésünk komplex kezelésére, bár ezek sokszor külső alkalmazások, amelyek például jelszót adnak át halál esetére és gyakran szembe mennek az adott főszolgáltatás felhasználói feltételeivel. A Facebook adott esetben tarthatja ezeket a döntéseket saját szabályzata alapján illegitimnek, míg a hozzátartozók érdekei eltérhetnek mind az örökös, mind a közösségi médiaszolgáltató érdekeitől. Ebben a háromszögben, konkrét választ adni koherens szabályrendszer nélkül igencsak nehéz. Ráadásul, mind a három oldalnak megvannak a maga érvei: az elhunyt végrendelkezési joga, a szolgáltató adatvédelmi kötelezettségei, és a túlélő hozzátartozók kegyeleti joga. Mindezen jogi kérdések mögött pedig meghúzódik egy komoly pszichológiai kérdés. A digitális személyiségünk továbbélése, például egy Facebook emlékoldalként vagy egy twitter algoritmusként hogyan fogja alterálni az emberi gyászfeldolgozást, és a halál társadalmi jelentését?