 |  |
A családsegítő szolgálatoknál működtetett, és a 2015. március 1-én megszüntetett adósságkezelési szolgáltatás gyakorlati tapasztalatiról – a jogszabályi keretek tükrében.
A szociális törvény 2001. évi módosításakor, törvényi szinten került szabályozásra az adósságkezelési szolgáltatás, amely 2003-tól kezdte meg működését. Elkezdődött a közüzemi díjhátralék-probléma rendszerszerű kezelése, a szolgáltatás beépült az önkormányzati szociális juttatásainak rendszerébe. A jogi szabályozás alapján rendszertani elhelyezése kérdéses volt, ugyanis az adósságkezelési szolgáltatásra vonatkozó törvényi szabályozások a Szt. III. fejezetében a természetben nyújtott szociális ellátások között voltak fellelhetők, míg bizonyos részletszabályok a pénzbeli ellátásokra vonatkozó 30/1993. (II.17.) Korm. Rendeletben szerepeltek. Valójában az ellátás vegyes jellegű volt, tartalmazott mind természetbeni-, mind pénzbeli elemeket, az adósságkezelési tanácsadás pedig egyfajta személyes szolgáltatássá alakult.
Az adósságkezelés három lábon nyugvó segítségnyújtási formává vált. Az „adósságkezelés” meghatározást felváltotta az „adósságkezelési szolgáltatás”. A szolgáltatás igénybe vevője adósságcsökkentési támogatást kaphatott, a tartozás visszafizetéséhez, adósságkezelési tanácsadáson kellett részt vennie, és havi rezsikiadásai fizetéséhez lakásfenntartási támogatásra is jogosult volt. Ezt mindenféleképpen pozitívumként értékelhetjük, mert a szolgáltatás egyik fő célja a pénzbeli támogatáson túl az volt, hogy „kimozdítsa” az ügyfelet: ő maga is aktív közreműködője legyen saját problémájának megoldásában. Képes legyen saját háztartása működésének kézben tartására, tudjon hosszabb távra is költségvetést készíteni, és reálisan felmérni a pénzügyi helyzetét.
Az új szolgáltatás azoknak a lakhatással összefüggésben eladósodott, szociálisan rászoruló családoknak kívánt segítséget nyújtani, akik maguk is készek és képesek tartozásuk részbeni rendezésére. Ezt a részleges fizetőképességet egészítette ki a támogatás, a méltányolható körülményekhez igazodóan, de nem volt alkalmas a fizetésképtelen háztartások adósságának teljes tehermentesítésére. Nem volt célja a szabályozásnak a fizetési képességgel rendelkező, de fizetési készséget nem mutató adós háztartások támogatása. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy ők kimaradnak a támogatottak köréből, őket máshogyan kellett megközelítenünk. Elsősorban a motiváció kialakítására kellett összpontosítanunk, de ez nem volt könnyű feladat, mert az általános tapasztalatok azt mutatták, hogy a fizetési készség az állandó fenyegetettség érzetét keltő szankciók alkalmazásával volt „kierőszakolható”. Ez főként a nem motivált, spekulatív ügyfelek esetében hatásosnak bizonyult, de ez távol állt a szociális segítő munkától – viszont úgy vélem, hogy ez csak jogi és államigazgatási eljárás keretében hozott eredményt. A nem motivált, közömbös ügyfeleknél a megfelelő információk átadása, a tájékoztatás és a rendszeres kapcsolattartás segített a motiváció kialakításában, fejlesztésében.
Az adósságkezelési szolgáltatás bevezetése mind a meglévő szociális ellátásokhoz, mind az adósságterhek enyhítésének ez idáig alkalmazott módszereihez képest új feladatot jelentett az önkormányzatok számára. Sajátossága alapvetően abból adódott, hogy működtetésében a programszerűség és a rendszerszerűség követelményének egyaránt érvényre kellett jutnia. A programszerűség igénye azt jelenti, hogy nem általánosságban, hanem csak az egyes családok élethelyzetének körültekintő megismerése után dönthető el a konkrét segítségnyújtás módja és mértéke. A rendszerszerűség követelménye pedig arra utal, hogy ez a típusú segítségnyújtás nem lehet egyszeri, a családok fizetőképességének helyreállítása hosszú időszakot és ez alatt folyamatos, rendszeres anyagi támogatást és családgondozást igényel. Bár az adósságkezelési szolgáltatást önként vállalható formaként vezették be, működtetésének és a hozzá kapcsolódó központi támogatás igénybevételének feltétele volt, hogy az önkormányzatok az adósságkezelési szolgáltatás helyi szabályairól rendeletet alkossanak és az adósságkezelési tanácsadó – speciálisan képzett szakemberek segítségével – a működést megkezdje.
Az adósságcsökkentési támogatás a tartozás visszafizetéséhez biztosított pénzbeli juttatás volt, melyet a hitelező felé kellett folyósítani, melynek összege a kezelt adósság 75 %-a, de nem lehetett több, mint 200.00 Ft. A támogatás igénybevételének feltétele volt az adósságkezelési tanácsadáson való részvétel. A tanácsadóval történő együttműködés a sikeres adósságrendezést szolgálta. Már a támogatás igénybevétele előtt lehetőség volt a család erőforrásainak, motiváltságának feltárására, erősítésére. A tanácsadó az ügyféllel közösen állapította meg, hogy mely adósságokat kell kezelni, mekkora a család törlesztési kapacitása, milyen hosszú legyen a szolgáltatás igénybevételének időtartama. Az előkészítést követően született meg a tanácsadó szociális munkásának javaslata, amit megküldtek az önkormányzathoz. A támogatás folyósításának ideje alatt a tanácsadó figyelemmel kísérte az önrész és havi számlák befizetését, életvezetési tanácsot adott, illetve a közüzemi szolgáltatókkal is kapcsolatot tartott. Az adósságkezelésben részesülő családok havi rezsikiadásaik fizetéséhez lakásfenntartási támogatásra is jogosultak voltak. Így elkerülhető volt, hogy az egyik adósság rendezése közben másik keletkezzen. Az adósságrendezés további nehézségét a közüzemi szolgáltatókkal való megállapodás jelentette, mert a tartozás részletekre bontott visszafizetését nekik kellett engedélyezni. Ha az erre vonatkozó keret-megállapodás nem jött létre az önkormányzat és a szolgáltató között, akkor az az adósságtípus nem volt kezelhető. A szolgáltatás bevezetését ösztönözte, hogy az adósságcsökkentési támogatás 90 %-a a központi költségvetésből visszaigényelhető volt. Így működtetése a szegényebb önkormányzatoknak sem jelentett finanszírozhatatlan terhet, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy részben saját kintlévőségeik (pl: lakbér, szemét, csatorna és vízdíj) befizetését is szolgálta.
2005-ben két elemen változtatott a rendelkezés, elsősorban a hiteltartozásokkal kapcsolatban. Felismerésre került, hogy a 18 hónapos futamidő, illetve a 200.000 forintos támogatási összeg nem elegendő a hátralék felszámolására. Erre való tekintettel a magasabb összegű hitel tartozások visszafizetéséhez a futamidőt 5 évben, a támogatás mértékét 400.000 Ft-ban határozták meg. Másodsorban a közüzemi szolgáltatás megszűntetésekor a tartozás nagyságától függetlenül volt igénybe vehető a szolgáltatás.
Sajnos a fentiekben leírtakkal sem sikerült megtalálni a tökéletes megoldást, ezért ez a szolgáltatás is folyamatos fejlesztésre és korrekcióra szorult volna. A pénzbeli és természetbeni szociális ellátások rendszere 2015. március 1-től jelentős mértékben átalakult. Az állam és az önkormányzat segélyezéssel kapcsolatos feladatai élesen elválasztásra kerültek. A helyi önkormányzatok felelőssége megnövekedett a helyi közösség szociális biztonságának erősítésében, a szociális segélyek biztosításában.
Az adósságkezelési szolgáltatás szabályai 2015. március 1-étől kikerültek a szociális törvényből. Ettől az időponttól kezdődően a támogatás ebben a formában nem állapítható meg a kérelmezők részére. Ez az jelenti, hogy minden települési önkormányzat a saját hatáskörében állapítja meg a hátralékkezelés szabályait, az adósságkezelési szolgáltatásba bevonható hátralékok típusát, összegét, az együttműködés feltételeit. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy sok fővárosi önkormányzat továbbra is biztosítja a hátralékkezelésre fordítható keretösszeget, csak már települési hátralékkezelési támogatásként – de sok vidéki önkormányzat jelentősen leszűkítette a hátralékkezelésbe bevonható közüzemi szolgáltatók körét, drasztikusan lecsökkentette a kezelhető adósság összegét is.
Összességében megállapítható, hogy az adósságkezelés hazai gyakorlata úgy szűnt meg, hogy végleges kialakulása meg sem történt. Véleményem szerint a jogi szabályozás nagy hiányossága az, hogy csak a negyvenezer fős település esetében tette kötelezővé a szolgáltatás bevezetését – a kisebb településeken is nagyon sok család küzdött és küzd ma is az eladósodással, így ők teljes mértékben elestek attól a lehetőségtől, hogy rendezzék anyagi helyzetüket. Az eddig kialakított programok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, sok volt a szakmai bizonytalanság, mert az esetek többségében nem sikerült tartós sikert elérni. Ami pozitívumként megemlíthető, hogy az egyes adósságkezelő programok megalkotása során hamar kiderült, hogy hosszabb távon kell gondolkodni, hiszen rövid idő alatt nem lehet egy háztartás kiadási szerkezetét átalakítani, és az adós sem képes a tartozás visszafizetéséhez új forrásokat teremteni. A pénzbeli támogatás nem volt elégséges a hatékony háztartásgazdálkodáshoz, inkább erőteljesebb hangsúlyt kellett volna fektetni a prevencióra, a folyamatos családgondozásra, és végül, az együttműködés lezárása után a legalább 1 éves után-követésre. A jogszabályi keret szűk mozgásteret biztosított az adósságkezelési tanácsadónak, mint szociális munkásnak. A szolgáltatás segítő funkciója háttérbe szorult, inkább a kontroll szerepe vált hangsúlyosabbá, amit a szolgáltatást igénybevevő is jobban érzékelt.
Véleményem szerint a szolgáltatást alapvetően támogató jellegűnek kellett volna működtetni. A hátralékos háztartás sokszor érezte azt, hogy egyedül van a bajban. Meg kellett volna mutatni számukra a lehetséges alternatívákat, amelyek közül ők választanak. A létrejött megállapodás viszont már kényszerítő jellegű volt, és a be nem tartásának szankciója is a segítő funkciót gátolta, teljesen jogellenesen. A részletekben folyósított támogatást ugyanis egy összegben kellett az adósnak visszafizetni, holott a Szt. szabályai szerint a jogosulatlanul igénybe vett támogatást csak oly módon lehet visszatéríttetni, amilyenben azt folyósították. A támogatás egyösszegű visszafizetése így még rosszabb helyzetbe hozta az ügyfelet, adósságai inkább növekedtek, és nem csökkentek. Az önkormányzatok többsége sajnos nem biztosította a részletekben történő visszafizetést, így ezekben az esetekben is sérült az adós joga. Az adósságkezelés nem az egyenrangú partnerkapcsolaton alapult, a szolgáltatást igénybevevőknek nem volt sok választási lehetősége, nem érvényesültek a legfőbb értékek, melyek a szociális munkában a legfontosabbak.
Felmerül a kérdés: kinek az érdekét képviselte a szociális munkás/adósságkezelési tanácsadó? Az ügyfélét, vagy a szolgáltatóét? Munkája során ez a prioritás-dilemma folyamatosan jelen volt, hiszen az elsőbbség az ügyfelét illette (volna) meg, de a szolgáltatót is hozzá kellett juttatnia a pénzéhez. A tanácsadás ugyanis főként a pénzügyi elemekre helyezett nagyobb hangsúlyt: fizetési készség, képesség, törlesztési kapacitás – ez volt a tanácsadás központi kérdése, és a tanácsadó legfőbb feladata a fenti készség és képesség vizsgálata. Az elmúlt 14 év során egyértelműen kiderült, hogy elsősorban a pénzbeli támogatásokra helyezve a hangsúlyt az adósságkezelési szolgáltatás nem ért el tartós eredményeket, és nagyon sok a rendszerbe visszapörgő igénybevevő, aki újra adósságokkal küszködik. A szolgáltatás bevezetése is inkább az önkormányzatok érdekeit szolgálta (lásd. a fentiekben), míg az adóssággal küszködő családok életminőségének javítása, az adósság mögöttes okainak megszüntetése nem annyira volt lényeges szempont.
Összefoglalva: a helyi rendeletalkotásnál nem mindig sikerült az Szt.-vel teljes mértékben harmonizáló jogszabályt megalkotni, melynek hatásait az adóssággal küszködők érezték meg leginkább.
 |  |  |
 |  | |
 |
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.
