E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkírópályázat keretében született.
Ha Önnek tetszik ez az írás, támogassa szavazatával, hogy az megnyerhesse az 50 000 Ft értékű közönségdíjat!
Szavazáshoz
1. Lépjen az Ars Boni pályázati felületére (itt)
2. Kattintson a Bejelentkezés Facebookon keresztül gombra a pályázati alkalmazásba bejelentkezéshez (amennyiben korábban még nem jelentkezett be)
3. A Tetszik gombra kattintva kedvelje az Ars Boni jogi folyóirat facebook oldalát
4. Válassza a menüsor Szavazás menüpontját
5. Kattintson a kiválasztott írás alatt található Szavazok! gombra
***
Szerző: Szász Péter
Már az ókori atléták is ismertek és fogyasztottak olyan állati és növényi eredetű anyagokat, melynek segítségével megnövekedett fizikai és szellemi teljesítményre voltak képesek. Közismert tény, hogy az ókori olimpiák atlétái az időszámításunk előtti III. században növényi kivonatokat (fokhagyma, mandragóra gyökér, vadkender), valamint egyes állatok szerveit, (oroszlánszív, bikahere, kakashere, borjúhús) esetenként pedig vért fogyasztottak győzelmi esélyeik növelésére. A történelem első ismert doppingolója a hatszoros olimpiai bajnok birkózó, Krotoni Milon. Fehérjeigényét nagy mennyiségű (kb. 9-15 kg) borjúhús elfogyasztásával biztosította, de legyőzhetetlenségét nem ennek, hanem a kakasok zúzájában található babszemnyi kristálynak (ún. Alectoria) tulajdonította.
A tudomány a bajnok állítására a későbbiekben rácáfolt: kiderült, hogy ez az ásvány a gyomorban nem oldódik, így nem rendelkezik semmiféle biológiai hatással. Mivel az ókori olimpiák sportolói teljesítményüket leginkább táplálkozással fokozták, a szervezők a sportjátékok kezdete előtt 4-6 héttel már elkülönítették az atlétákat, hogy egyenlő körülmények között készülhessenek fel a versenyre. Ezt tekinthetjük a szervezett doppingellenes tevékenység első megnyilvánulásának. 1896-ban, Athénban elkezdett modern olimpiák első napjain a versenyzők teljesen szabadon fogyaszthattak gyógyszereket, stimulánsokat és “pezsdítőszereket”. Vanessa Heggie, a Cambridge-i Egyetem sportorvoslás-történésze szerint akkoriban sztrichnininjekciót, kokaintinktúrát és kis adagokban fogyasztott alkoholt használtak a fájdalmak és a kimerültség kezelésére. A különböző sportágakat tekintve a profi kerékpárosoknál terjedt el először a teljesítményfokozó szerek alkalmazása, így az első ún. doppingtörvényeket is azokban az országokban fogalmazták meg, ahol a kerékpársport nagy hagyományokkal rendelkezett (Belgium, Franciaország, Olaszország). Az első hivatalos doppinganalízisre 1910-ben került sor Nagy Britanniában. Az érdekessége pedig abban állt, hogy a teszteket nem embereken, hanem lovakon végezték. Hivatalosan tilos volt bármilyen ajzószert beadni az állatoknak verseny előtt, de az ellenőrzések elégtelensége miatt sok hajtó mégis ehhez a cselhez folyamodott. A tesztre végül nem azért került sor, mert ezáltal nem egyenlő eséllyel indultak a versenyzők, hanem azért, mert nem tartották tisztességesnek, hogy a fogadóirodákban játszók nagy része nem tudta, hogy éppen melyik ló kapott doppingszert. Voltak azonban szerencsés beavatottak, akik nagy összegben fogadtak arra a versenylóra, amelynek teljesítményét ajzószerrel fokozták, ezáltal pedig óriási pénzt tudtak nyerni egy-egy futamon. A teszt fejlettségét jelzi, hogy a vizsgálat ki tudta mutatni az akkoriban leginkább elterjedt, általánosabb szerek jelenlétét az állatokban. Hosszú távú hatásaként pedig megemlíthető, hogy 1930 óta kötelező doppingvizsgálatot írtak elő a Nemzetközi Lovasverseny Szövetség (International Horse Racing Organization) által jegyzett versenyeken. 1912. július 17-én az Olimpiai Játékok Zárónapját követően Stockholm-ban megalapításra kerül a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (International Association of Athletics Federations, IAAF), mely az atlétika sportág nemzetközi irányító testülete. 1928-ban a világon elsőként az IAAF egy tiltólistát fogalmazott meg, mely versenyen és verseny előtt is tiltott szernek minősítette a stimulánsokat.
A II. világháború alatt két doppingszer terjedt el a leginkább: az anabolikus szteroidok illetve a pervitin. Ez utóbbi egy metamfetamin származék, melyet Hitler-speed-ként is ismernek, ugyanis a német katonáknak osztogatták a háború alatt és a vegyület hatására a fáradtság és a fádalom érzet csökkent. Sajnálatos módon a harcok befejeztével ezek a szerek nem tűntek el, hanem felhasználásra kerültek a profi sportban. A fentiekből is látszik, hogy ahogyan a tudomány és a módszerek fejlődtek, úgy a sportolók is egyre kifinomultabb módszereket alkalmaztak dopping terén. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a doppingszerek használata nemcsak a fair play szellemisége elleni vétség, hanem – a mellékhatások miatt – komoly veszélybe sodorhatja a versenyző egészségét, sőt akár az életét is.
A doppingellenes harc 1960-ban vált nemzetközileg is jelentőssé egy tragédia következtében: a római nyári olimpiai játékokon verseny közben – amfetamin következtében – meghalt egy dán kerékpáros Knud Enemark Jensen. Az eset hatására 1962-ben Moszkvában a Nemzetközi Olimpiai Bizottság dopping elleni határozatot fogadott el, amely határozottan tiltotta a teljesítményfokozó szerek használatát, érvényét tekintve azonban csak elvi jelentőségű volt. 1967-ben Mexikó City-ben egy nemzetközi ún. pre-olimpiai versenyen végeztek először doppingvizsgálatot, mely során a sportolók vizeletéből mintát vettek az ellenőrök. A helyszín nem volt véletlen: 1968-ban Mexikó City rendezte a nyári olimpiai játékokat, így ez a pre-olimpiai verseny volt az első élesben történő doppingellenőrzés főpróbája. Az egy évvel későbbi olimpia pedig úgy vonult be a történelembe, mint az első nyári játékok, ahol szervezett doppingellenőrzésre került sor. Érdekesség, hogy az első pozitív tesztet a svéd öttusázó olimpikon Hans-Gunnar Lilkenwall adta. A doppingszerek elterjedtségét jól illusztrálja, hogy München-ben az 1972-ben megrendezett XX. Nyári Olimpiai Játékokon 2000 vizeletmintából 9 már pozitív eset volt. 1976-ban a Montreal-i nyári olimpián új doppingszerként tiltólistára kerültek az anabolikus szteroidok, majd 1986-ban betiltották a vérdoppingot is. A NOB által bevezetett szisztematikus vizsgálatok ellenére számos sportoló továbbra is élt a teljesítménynövelés tiltott eszközeivel, de új tendenciaként megjelent a dopping egy sokkal veszélyesebb technikája: sok atléta a tudta nélkül kapott meg nem engedett szereket, melyeket az edzők szereztek be és jutattak be a tanítványok szervezetébe.
A dopping elleni fellépésre tett kísérletek nagy része az 1980-as évekig nemzeti keretek között maradtak, míg 1989-ben az Európa Tanács Strasbourg-ban elfogadta a 135. számú Tiltott teljesítményfokozó szerek és módszerek elleni egyezményét, így megindulhatott egy sokkal koncentráltabb nemzetközi szintű együttműködés. Magyarország vonatkozásában az egyezmény 1990. március 1. napjától lépett hatályba, de kihirdetésre csak a 2003. évi LXXVIII. törvénnyel került. Az egyezmény a következő célt tűzte ki maga elé: „A Felek, abból a célból, hogy csökkentsék s majdan felszámolják a sportbeli doppingot, vállalják, hogy alkotmányos kereteiken belül megteszik a jelen Egyezmény végrehajtásához szükséges intézkedéseket.” Nemzeti szintű koordináció keretében a felek vállalták, hogy kormányzati szerveik, illetve a sportbeli doppingolásban illetékes intézményeik politikáját és tevékenységét összehangolják, továbbá mindent megtesznek azért, hogy az egyezmény célja a gyakorlatban is megvalósulhasson. Felállításra került egy független, nemzetközi megfigyelő csoport is, melynek feladata az egyezmény végrehajtásának figyelemmel kísérése. A csoportba bármely aláíró fél delegálhatott tagot. Az egyezmény által életre hívott Európa Tanács Doppingellenes Megfigyelő Csoportjába (Monitoring Group) hazánk 1989-től delegált állandó tagot. Az egyezmény kiemeli, hogy a nemzetközi együttműködésnek nem csupán a kormányközi szinten kell megvalósítani, hanem sokkal inkább sportszervezeti szinten.
Összefoglalva elmondható, hogy az Európa Tanács konkrét intézkedéseket nem határozott meg, az egyezmény célja a különböző nemzeti szabályok harmonizációja volt. Az egyezményhez 2002-ben Varsóban Kiegészítő Jegyzőkönyvet csatoltak, melyet Magyarország a 2007. évi XXXIV. törvénnyel hirdetett ki. A kiegészítő okmány abból a célból jött létre, hogy tovább erősítse és javítsa az egyezmény előírásainak alkalmazását. Elősegíteni kívánta a doppingellenőrzések kölcsönös elismeréséről szóló jövőbeli nemzetközi bilateriális és multilateriális szerződések összehangolását, átláthatóságát és hatékonyságát, valamint megteremteni kívánta a doppingellenőrzések esetén szükséges felhatalmazást abban az esetben is, amennyiben ilyen témájú szerződés nincs hatályban az aláírók felek között. Még fontosabb rendelkezés volt a Jegyzőkönyv 1. cikkének 3. pontja, mely felhatalmazta az időközben megalakult Nemzetközi Doppingellenes Ügynökséget (World Anti Doping Agency, WADA) és az irányítása alatt működő doppingellenőrző szervezeteket arra, hogy akár a területükön, akár azon kívül is, versenyen vagy versenyen kívül is saját normáik alapján ellenőrzéseket végezhessenek sportolókon. A vizsgálatok eredményeit megküldik a sportoló nemzeti doppingellenes szervezetének, hogy az adott államban irányadó jogszabályok alapján eljárás induljon a vétkes atléta ellen.
A dopping újabb hullámának megfékezésére, illetve egy egységes nemzetközi fellépés érdekében 1999-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sürgetésére megalakult a Doppingellenes Világszervezet (WADA). Lausanne-ban a NOB-tagok, a nemzetközi sportszövetségek képviselői, illetve különböző földrészek országaiból delegált képviselők egyöntetűen elfogadták, hogy a világméretű doppingellenes küzdelemben szükség van egy mindent átfogó szervezetre, melyet a NOB, illetve az egyes országok kormányai is támogatnak, illetve finanszíroznak. Az Ügynökség feladata lett a dopping beazonosítása, valamint a fair play szellemiségének megőrzése érdekében egy világszerte egységes program, szabályzat kidolgozása. 2003-ban siker koronázta erőfeszítéseiket, ugyanis ekkor született meg Koppenhágában a WADA Kódex, mely 2007-ben komoly revízión esett át, jelenleg pedig 2015 körül várható egy újabb módosítás. A WADA szervezeti formáját tekintve egy svájci jog alapján létrehozott, kanadai székhelyű alapítvány. Tekintettel arra, hogy a WADA egy nemzetközi magánjogi szervezet, az általa tett megállapítások jogi kötelező erővel nem rendelkeznek. A doppingolás megakadályozása és a nemzetközileg egységes fellépés érdekében 2005. október 21. napján Párizsban, az UNESCO és az aláíró államok megalkották a sportbeli dopping elleni nemzetközi egyezményt, melynek értelmében az UNESCO elfogadta a WADA-t, mint nemzetközi doppingellenes ügynökséget (14 – 16. cikk) így az általa kiadott WADA Kódex jogilag kötelező erővel rendelkezik. Az egyezményt Magyarország a 99/2007. (V.8.) Korm. rendelettel hirdette ki.
*Források, felhasznált irodalom:
http://www.webbeteg.hu/cikkek/
Tar Csaba: A dopping és a sportjog kapcsolata magyarországi és nemzetközi viszonylatban
Heggie Vanessa: Sports doping, Victorian style Athletes in the 19th century thought nothing of fortifying themselves with coca leaves, cocaine, alcohol or strychnine
http://www.guardian.co.uk/
http://www.mob.hu/a-
Ruud Stokvis: Moral entrepreneurship and doping cultures in sport
Dr. Tiszeker Ágnes Doppingtörténelem című előadása, Doppingellenes Konferencia, 2013. október 14-15. Budapest, Magyar Sport Háza
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.
