E dolgozat a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni által meghirdetett 2015. évi cikkíró pályázat keretében született. Szerző: Szivós Kristóf Írásomban egy olyan példán keresztül mutatom be a személyiségi jog római jogi védelmének lényegét, amelyben két szabad, mégis egyenlőtlen társadalmi réteg van jelen, és amelyben a magasabb rangú okoz személysértést az alacsonyabb rangúnak. 1. A libertinusokról és az iniuriáról általában

1.1. A libertinus és a patronus közötti függőségi viszony

Római jogi alaptétel, hogy a szabad emberek vagy szabadnak születnek (ingenuus), vagy azzá lesznek (libertinus). A szabaddá válás formája a manumissio, vagyis amikor a tulajdonos felszabadítja rabszolgáját. A manumissio után azonban a libertinus nem függetlenedett korábbi urától. A felszabadítónak a libertinus feletti jogosultságait nevezzük összefoglaló néven ius patronatusnak, amely egy komplex jogi fogalom volt, és többek között magában foglalta az operaet (a munkavégzést volt ura részére), az officiumot (a patronus vagyonának kezelését, ügyeinek vitelét) és az obsequiumot.

Az obsequiumra a római jogi primer források nem adnak egységes meghatározást. Brósz monográfiájában szemügyre veszi a Digesta és Codex-szemelvényeket annak érdekében, hogy meghatározza az obsequium fogalmát. Az összegyűjtött forrásokból megállapítható, hogy az obsequium mindenképpen elkülönítendő az operaetől, továbbá az is kitűnik, hogy egy nem vagyoni kötelezettségről van szó. Később Matthew J. Perry ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy az obsequium „a római jogászok által használt üres fogalom, amelynek elsődleges célja, hogy meghatározzon egy sor olyan kötelezettséget és tilalmat, amely biztosítja, hogy a felszabadított rabszolga megfelelő magatartást tanúsítson volt ura felé”. Az operaenál tehát egy jóval mélyrehatóbb kötelezettségről van szó, amely a libertinus élete végéig jelen volt, még akkor is, ha az operaet már elengedték. Akkor sem szabadult alóla a rabszolga, ha már egyszer megszűnt, ugyanis adott esetben feléledhetett. Az obsequium esetén a patronus szankcionálhatta libertinusa magatartását, például testi fenyítést alkalmazhatott vele szemben.

1.2. Az iniuria jogi természete

Az iniuria (személysértés) egy szabad ember személyiségi jogainak, illetve testi épségének a szándékos megsértését jelenti. Az iniuriát mind tettlegesen, mind szóban el lehetett követni. E delictum már a XII táblás törvény előtt is ismert volt, kazuisztikáját azonban legfőképpen a klasszikus korban dolgozták ki a jogtudósok. A sértett jogérvényesítésére az actio iniuriarum nevű becslőkereset állt rendelkezésre, amely alapján ő maga becsülte meg az elszenvedett sérelmet. Ez az összeg a praetor számára felső határt jelentett a formulabeli összeg meghatározásakor, ugyanis mindenki maga tudja a legjobban meghatározni, hogy mekkora sérelem érte. A praetor ez alapján kiadta a formulát, és – ahogy Gaius írja az Institutionesban – „ámbár a bíró kevesebbre is marasztalhatott, többnyire mégis magának a praetornak a tekintélye miatt nem merte csökkenteni a marasztalást” (Gai. Inst. 3.224). A keresetet a sérelmet követő egy éven belül lehetett megindítani, és infamiával (becstelenséggel) járt.

2. A libertinust ért iniuria jogi problematikája

Ha abból indulunk ki, hogy az iniuria szabad ember sérelmére volt elkövethető, akkor a libertinus főszabály szerint ugyanúgy lehetett a bűncselekmény sértettje, mint az ingenuus. A libertinus és felszabadítója (patronus) közötti speciális viszony azonban komplikálttá tette a helyzetet, amely kihatott a felszabadított személyiségi jogának védelmére. Ezt illusztrálja a következő jogeset:

„Habár a libertinus nem kap actio iniuriarumot a patronusával szemben, a felszabadított nő férje megkapja a keresetet a nő patronusa ellen a rá való tekintettel. Ha a feleség sérelmet szenved, a férjre úgy kell tekinteni, mint aki saját jogán indít pert. Ezen a véleményen van Marcellus. A magam részéről már korábban is megjegyeztem, hogy ez nem minden sérelem esetén állja meg a helyét. Ugyanis milyen alapon kellene megtagadni a patronustól a könnyű testi fenyítést vagy, ha ez nem szeméremsértő, a szóbeli sértést, akár férjezett nő esetén is? Ha pedig a nő olyan ember felesége, akit ugyanaz a patronus szabadított fel, mint őt, akkor azt kell mondanunk, hogy a férj az actio iniuriarumot semmiképpen sem használhatja a patronus ellen. És sokan osztják ezt a nézetet. Nyilvánvaló tehát, hogy a libertinusainkat nem illeti meg az actio iniuriarum ellenünk, nemcsak a saját személyük ellen elszenvedett sérelmek tekintetében, hanem az azok ellen elkövetett sérelmekért sem, akik az érdekeltségükbe tartoznak.” (D. 47.10.11.2. Ulp. 57 ad. ed.)

2.1. A libertinus/libertina helyzete volt urával szemben

A jogeset alaptényállása négy rétegből épül fel. Egyrészt az alapeset az, hogy szabad embert ér sérelem szabad ember részéről, és ebben az esetben a praetor a sértettnek mindenképpen megadja a keresetet. Erre az alapesetre épül fel a többi réteg. Másodsorban egyszerűen eldöntendő helyzetet teremt az is, ha a libertinusnak a patronuson kívül álló harmadik szabad személy okoz sérelmet (akár egy másik libertinus), mivel ebben a helyzetben – az első esettel azonos módon – szabad embert ér iniuria másik szabad ember részéről, vagyis a libertinus megkapja az actio iniuriarumot.

Bonyolultabbá válik a szituáció akkor, ha rabszolgának okoznak sérelmet. Abból az alaptételből kell ekkor kiindulnunk, hogy rabszolgát személysértés nem érhet, mivel nem minősülnek személynek, és ezért nincs jogképességük. A római jog szabályai szerint ugyanis a rabszolgák dolgok (servi res sunt), ezért a Kr. e. 287-ben keletkezett lex Aquilia hatálya alá tartoznak, és az őket ért „sérelem” dologrongálásnak (damnum iniuria datum) minősül. Az actio iniuriarum és az actio legis Aquiliae ütközését taglalja az a Digesta-szemelvény, amelyben valakinek a rabszolgáját más akár méreggel, akár más módon megölte, de inkább az volt a szándéka, hogy a tulajdonos megsértse, mintsem hogy kárt okozzon (D. 47.10.7.1). Ebből következően a fenti jogesetre vonatkozóan, ha a rabszolgát ért súlyosabb „sérelem” kifejezetten az ura ellen irányuló szándékkal valósul meg, akkor a tulajdonost megilleti az actio iniuriarum.

Az alaptényállás negyedik rétege az, amikor patronus követi el a delictumot saját libertinusa ellen. A jogesetben megjelenő két jogászi vélemény nem különbözik abban, hogy a patronus által okozott személysértés esetén a libertinus nem érvényesítheti jogát vele szemben. Ennek az az oka, hogy az obsequiummal összeegyeztethetetlen az infamiával járó actio iniuriarum. Az viszont már más kérdés, hogy hogyan alakul a személyiségi jog védelme abban az esetben, ha a felszabadított rabszolga nő, akinek még férje is van. Ezt a tényállási fordulatot nehéz értelmezni, mivel Ulpianus rendkívüli módon leegyszerűsíti és eltorzítja Marcellus véleményét. Ebből következően nem derül ki, hogy a férj ingenuus, más által felszabadított libertinus avagy a nő patronusának egy másik libertinusa. Feltehetően Ulpianus azért torzítja el ennyire Marcellus álláspontját, hogy a sajátját minél inkább kiemelje és előtérbe helyezze.

Nem vitás, hogy a nő helyett más fogja érvényesíteni a személysértésből fakadó keresetindítási jogát. Ennek több oka van. Egyrészt Iustinianus (és Gaius is) úgy nyilatkozik az Institutionesban, hogy a szabad emberek (értsd a családfők, vagyis a pater familiasok) elszenvedhetnek iniuriát olyan személyt ért sérelmen keresztül is, akik az ő potestasuk alatt állnak. Idetartoznak a gyermekek, azok lemenői, illetve a feleség is (ld. I. 4.4.2, ill. Gai. Inst. 3.221). A feleség szempontjából közömbös, hogy manus alatt áll-e vagy sem (a klasszikus korban a manus már jelentéktelen volt, Iustinianus később el is törölte). Ha tehát a feleséget éri iniuria, az a férjét, illetve ha még apai hatalom alatt áll, akkor az apát sérti, ezért indíthatják meg ők saját nevükben az actio iniuriarumot (önjogú nő esetén pedig a gyám). Annak a másik oka, hogy nem a nő indítja meg a pert az az, hogy a nők nem rendelkeznek perbeli jogképességgel, így mindenképpen törvényes képviselőjük jár el.

2.2. Meddig terjed az obsequium, és mettől kezdve iniuria?

Ulpianus érvelésében az obsequiumra hivatkozik, amikor azt mondja, hogy a patronus semmilyen esetben nem fosztható meg attól a jogától, hogy a felszabadított rabszolgáját megfenyítse. Ez megáll a nők esetén is („akár férjezett nő esetén is”), pedig az obsequium követelménye ténylegesen sérthette a felszabadított nő helyzetét és megbecsülését. Itt azonban felmerül a kérdés: mi az a határvonal, amelyet ha az obsequium gyakorlása során a patronus átlép, már iniuria miatt perelhető lesz?

A jogesetből kiolvasható, hogy a könnyű testi fenyítés, vagyis a levis coercitio, illetve a nem szeméremsértő szóbeli sértés (szidás), vagyis a convici non impudici dictio megengedett a patronus számára. Ulpianus egy másik Digesta-szemelvényben (D. 47.10.7.2) meg is erősíti, hogy „nem minden esetben lehet megadni az actio iniuriarumot a felszabadítottnak a patronusa ellen, csak akkor, ha az elszenvedett sérelem durva volt (si atrox sit iniuria)”, vagyis a sérelem „durvasága” (atrox) dönti el, hogy a patronus cselekménye hogyan fog minősülni.

Az iniuria atroxot a személysértés minősített eseteként is felfoghatjuk. Súlyosnak minősül a személysértés „vagy a cselekményre tekintettel, […] vagy a tetthelyre tekintettel, […] vagy a személyre tekintettel” (Gai. Inst. 3.225). Iniuria atroxról beszélünk például abban az esetben, ha a patronus felszabadítottját rabszolgaként kezeli, de ide tartozott az az eset is, ha a fenyítés ostorral vagy bottal történt. Csak az ilyen súlyú esetekben adta meg a praetor az actio iniuriarumot a libertinusnak, minden más esetben a keresetet elutasította. A fentiek alapján tehát megállapítható, hogy ebben a jogeset ezen fordulatában könnyű testi fenyítés (vagy szóbeli sértés) esetén a libertinát ért sérelem miatt a férj nem indíthat pert, súlyos testi fenyítés (szóbeli sértés), vagyis iniuria atrox esetén pedig igen.

Marcellus álláspontjában ugyan nem említi, sajátjában viszont már konkretizálja Ulpianus, hogy hogyan alakul a felszabadított nő személyiségi jogának védelme abban az esetben, ha férje van, és a férj, illetve a feleség colliberto. A Digesta-fordítások eltérően nyilatkoznak a colliberto jelentéséről. Van olyan álláspont, amely egyszerűen úgy értelmezi, hogy a nő egy felszabadított rabszolga felesége (például a Samuel P. Scott-féle fordítás), és van olyan álláspont is, amely szerint a feleségnek ebben az esetben olyan libertinus a férje, akit ugyanaz a személy szabadított fel (például az Alan Watson-féle fordítás, de ezt az értelmezést adja Perry is). Ha az első értelmezésnek adunk igazat, akkor az előzőekben említett esettel állnánk ismét szemben, vagyis iniuria atrox esetén a férj indíthatna pert a feleséget ért sérelem miatt. Ulpianus azonban ebben a jogesetben úgy nyilatkozik, hogy „azt kell mondanunk, hogy a férj az actio iniuriarumot semmiképpen sem használhatja”. Emiatt, hogy visszajutottunk az alaptényálláshoz – vagyis hogy a libertinus nem kapja meg a személysértés miatt a keresetet patronusával szemben – van a második értelmezésnek létjogosultsága.

Korábban már kitértem arra, hogy iniuriát a pater familias elszenvedhet nem csak a saját személye ellen elkövetett sérelmen, de a potestasuk alatt álló személyek ellen elkövetett sérelmen keresztül is. Ha azonban a patronus követi el a delictumot a libertinus hatalma alá tartozó személy sérelmére, a pater familias az alapesettel azonos módon el van zárva a jogérvényesítés lehetőségétől. Ebben az esetben nem számít, hogy a nő ugyanannak a patronusnak a felszabadított rabszolgája-e avagy sem, vagy hogy eleve szabadnak született-e, és nemcsak azért, mert a nőknek nincs perbeli jogképességük, hanem erkölcsi okokból is, ugyanis „az méltányos, hogy a feleséget a férj megvédje, de az nem, hogy a férfit is a felesége” (I. 4.4.2)

3. Összegzés

Írásomban a D. 47.10.11.7 alapján felvázoltam a felszabadított rabszolgák személyiségi jogának védelmét. Azokat a sarkalatos pontokat emeltem ki, amelyek segítségével megragadható, hogy bár két szabad emberről van szó, mégis mekkora hatalma volt a patronusnak volt rabszolgája felett, amely sok esetben alig különbözött a rabszolga-úr viszonytól. A fenti jogeset eklatáns példa arra, hogy a római jog mennyire körülbástyázta az arisztokrácia jogait, kiváltságait, és hogy ez mennyire korlátozta az alacsonyabb társadalmi rendűek jogérvényesítését. A szemelvény tökéletesen bemutatja a római jog kazuisztikáját is, továbbá érzékelhető, hogy egy-egy szó vagy szókapcsolat mögött mennyi tényállási variáns húzódik meg, amelyek közül akárcsak egy megváltozása is kihatással van az egész jogesetre.

Források, felhasznált irodalom: 1. Molnár I. – Jakab É.: Római jog. Szeged. 2012. 2. Brósz R.: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban. Budapest. 1964. 3. Gaius institúciói (ford.: Brósz Róbert). Budapest. 1996. 4. Justinianus császár institutiói (ford.: ifj. Mészöly Gedeon). Budapest. 1991. 5. Pólay E.: A személyiségi jog védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban. Szeged. 1983. 6. Perry, M.: Gender, Manumission and the Roman Freedwomen. Cambridge. 2013. 7. Perry, M.: Obsequium. The Encyclopedia of Ancient History. 2012.