E dolgozat a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni által meghirdetett 2015. évi cikkíró pályázat keretében született. Szerző: Pálfi Edina A halálbüntetésről szóló vita több területen, számtalan kérdést vet fel, napjainkban pedig egy újabb halálbüntetés-vita söpört végig Európán. Dolgozatomban arra keresem a választ, hogy miért kerül ez a kérdés újra- meg újra napirendre. A halálbüntetés kérdése jelen közgondolkozásban a legnagyobb horderejű vitatémák egyike, annak ellenére is, hogy a halálbüntetés hazánkban már nem szerepel a büntetési nemek között. A halálbüntetés körüli vitát élesen szembenálló, egymással vetélkedő, rivalizáló álláspontok összecsapása jellemzi. Még az abolíció klasszikus korszakában is többé-kevésbé egyetértés volt abban, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetése után a halálbüntetés alkalmazása szükségszerű, az elkövető életét a társadalom védelme érdekében el lehet venni. A XX. század második felében erősödött meg az az eszme, hogy az államnak nincs joga megfosztani az embert az életétől. Ettől függetlenül napjainkban egy újabb halálbüntetés-vita söpör végig Európán. Magyarországon a rendszerváltás óta végzett közvélemény-kutatások többségének eredménye is azt bizonyítja, hogy honfitársaink többsége igényli a halálbüntetés újbóli bevezetését.

Az 1989 elején alakult Halálbüntetést Ellenzők Ligája (a továbbiakban: Liga) kampányt indított a halálbüntetés teljes megszüntetéséért. A Liga petícióval fordult az Alkotmánybírósághoz és indítványozta, hogy a taláros testület állapítsa meg a halálbüntetés alkotmányellenességét. A Liga álláspontja a következő volt: „a halálbüntetés etikailag nem igazolható, összeférhetetlen az élethez való jog alkotmányos elismerésével, az államnak nincs joga arra, hogy bármely címen az állampolgárt életétől megfossza.”

Ki kell emelni azonban, hogy az Alkotmánybíróság a halálbüntetés eltörlését nem politikai, történelmi vagy erkölcsi érvekre, hanem kizárólag az élethez való jog alkotmányjogi értelmezésére alapozta. 1990. október 24-én, az Alkotmánybíróság a 23/1990. (X. 23.) AB határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította a halálbüntetést, tekintettel arra, hogy az Alkotmány 8. § és 54. § -ának összevetéséből megállapítható, hogy az minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga az élethez és emberi méltósághoz való jog. „Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz, mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben.” Ezt követően megsemmisítette azokat a törvényi rendelkezéseket, amelyek a halálbüntetés kiszabására és végrehajtására vonatkoztak. A halálbüntetés tilalma tehát, a fenti döntés értelmében abszolút.

Mégis miért kerül ez a kérdés újra- meg újra napirendre? A társadalomban jelentkezik egy rejtett igény a halálbüntetés bevezetésére? A társadalmat az állam képviseli, az állam feladata állampolgára biztonságát biztosítani. 2015. áprilisában, a kaposvári trafikban történt rablógyilkosság után a kormány, az állam vezetői is kijelentették, hogy a halálbüntetést napirenden kell tartani. Miniszterelnökünk arra a kérdésre, hogy miért szükséges a halálbüntetést napirenden tartani, a következőket válaszolta: „amikor egy brutális bűncselekmény bekövetkezik, akkor az emberek nem érzik magukat biztonságban. A vita arról van, hogy van-e visszatartó ereje a halálbüntetésnek, fontos, hogy mit gondolnak erről az emberek. Politikai értelemben a kormány terve, hogy olyan európai közvéleményt alakítson ki, amely eléri, hogy a halálbüntetésről minden nemzetállam önmaga dönthessen.” Továbbá kifejtette, hogy úgy gondolták, hogy a néhány évvel ezelőtt bevezetett „három csapás” törvénnyel és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetésével a magyar büntetőjogról és bűnüldözésről szóló vitákat lezárták, de ezek visszatartó ereje mégsem elegendő. A magyar társadalom pedig a visszatartó erőt ítéli fontosnak, ezért is igénylik szigorítást. Valóban a társadalom igényli a halálbüntetés visszaállítását? A kormány kezében van egy hatalom, ami nem más, mint a média. A közvélemény formálásában kulcsszerepet játszanak a médiát befolyásoló kormányzati erők és a velük összefonódó nagyvállalati érdekek – e befolyást pedig megkönnyíti a média koncentrációja, valamint az, hogy az újságírók előszeretettel támaszkodnak hivatalos forrásokra. „A hírek kiválasztásával és bemutatásával a szerkesztők, az újságírók, a műsorszolgáltatók fontos szerepet játszanak a politikai valóság formálásában. Az olvasók nemcsak a szóban forgó kérdésről értesülnek, hanem arról is, hogy milyen fontosságot tulajdonítsanak neki.” A média napirendje befolyásolja a közvélemény napirendjét, de nem azt szabja meg, hogy mit gondoljunk, hanem azt, hogy miről gondolkozzunk. A politikai, társadalmi problémák bemutatása során a hírek automatikusan felkínálnak bizonyos értelmezéseket. Az éppen hatalmon lévő kormány a saját intézkedéseit preferálva, azokat mintegy alátámasztva, igazolva közvetíti az embereknek a híreket, ugyanis a valóság bizonyos elemeit előnyben részesíti, míg másokat háttérbe szorít, azaz „felkínálnak egy preferált olvasatot…tehát a média a domináns társadalmi ideológiát hordozza, és szükségszerűen torzítva mutatja be a valóságot; a társadalom uralkodó rétegeinek eszköze a tömegek tudatának formálására, a fennálló társadalmi rend legitimálására.” De ha ez így van, akkor ki fog nekünk választ adni az erkölcsi, morális dilemmára? Az ember számára ugyanis erkölcsi kérdésként merül fel, hogy öljön vagy ne öljön, a társadalom számára viszont az a kérdés okoz problémát, hogy hogyan létezzen együtt a gyilkossággal. Az ókori bölcsek két alternatívát vetettek fel megoldásként. Egyik, hogy a gyilkost és a családját is nyomtalanul kiirtották a környezetükből, ezzel kvázi eltűntetve azt, mintha meg sem történt volna. „Ez a megoldás egy társadalmi elvárást megtestesítő, jóllehet, expressis verbis ki nem fejezett asszertációra vezethető vissza: „Gyilkosság márpedig nincsen”.„

Másik megoldásként pedig az merült fel, hogy a társadalom ezt az asszertációt egy fikcióval ténylegesíthette volna, vagyis egy tabut állít fel, mely szerint a gyilkost tilos lett volna gyilkosnak nevezni, a gyilkosságot pedig meg nem történtként kellett volna kezelni. A bölcsek az első variációt alkalmazták. „Ez azonban további erkölcsi állásfoglalást is jelent, nevezetesen a bűn valóságát. Ugyanis a bűn nem jogszabályok miatt az, hanem szubsztanciális szellemi valóság.”

A halálbüntetés a római jogi korokban a gyilkosság szankciójaként, a gyilkosság arányos megtorlásaként funkcionált, ugyanis „a kialakuló állam nem tűrhette el, hogy a magánbosszú az egyes személyek, családok között szabadon folyjék, hiszen ez az immár államban élő társadalom biztonságát teljességgel aláásta volna. Ezért már igen korán (…) előre meghatározta a megtorlás mértékét, a „szemet szemért, fogat fogért” szabály (Talio) bevezetésével.” Tehát az akkori erkölcs szerint is teljesen kézenfekvő volt a gyilkos halálbüntetéssel büntetése, ehhez képest az új elméletek szerint ez erkölcstelen. „Az új koncepció pedig a gyilkos életének kioltását tekinti erkölcstelennek. Észre kell venni, hogy ezzel az új erkölcs visszatér ahhoz a fikciós megoldáshoz, amely a gyilkost tabunak tekinti, s melyet az emberiség évezredekkel ezelőtt – erkölcsi alapon – elvetett.”

A társadalom nagy része úgy véli, hogy a büntetésnek igazságosnak kell lennie. Felmerül bennem a kérdés, hogy mi az igazságos? Amikor olyan kegyetlen gyilkosság történik, mely nagy visszhangot kelt, a társadalomban keletkezik egyfajta közfelháborodás, és ennek eredményeként egy emberként követelik az elkövető méltó megbüntetését. Méltó büntetésként pedig az emberek olyan súlyú büntetést várnak az államtól, ami igazságos, azaz ami az elkövetett tettel azonos súlyú. Akkor ezzel vissza is kanyarodtunk a Talio elv-hez, vagyis a „szemet szemért, fogat fogért” elv lenne az, ami kielégítené a társadalom igazságérzetét? Amennyiben ez így van, ebben is kellene egy bizonyos fokmérőt alkalmazni. Ugyanis, ha azt az embert, aki egy másik ember életét kioltja, halálbüntetéssel kellene súlytani (legalábbis a Talio-elv szerint) akkor, az az ember is halálbüntetést érdemelne, aki esetleg elaludt a volán mögött és ezzel gondatlanságból elkövetett közlekedési balesetet okozott, melyben egy ember életét vesztette. Az ok-okozat összefügg, akár gyilkosságról beszélünk, akár egy közúti baleset okozásáról, a magatartást az elkövető fejtette ki, a felelősség az ővé, az eredmény pedig ugyanaz, egy ember életét vesztette. Kettejük közül azonban valószínűleg csak az egyik embert sújtanánk halálbüntetéssel, mégpedig az emberölés elkövetőjét. Mi a kettő között a különbség? A szándékosság. A szándékhoz véleményem szerint szorosan kapcsolódik az elrettentő hatás kérdésköre. A halálbüntetés-pártiak azt mondják, hogy a halálbüntetésnek elrettentő hatása van, „hatékonyan képes visszatartani az élet elleni bűncselekmények potenciális elkövetőit szándékuk megvalósításától. Az abolicionisták szerint viszont nincs bizonyíték arra, hogy bárkit is sikerült volna visszatartani a halálbüntetéssel való fenyegetés által olyan bűncselekmény elkövetésétől, amit egyébként halálbüntetés híján az illető megtett volna.” Ugyanis, hogyan is rettenthetné el a büntetéssel való fenyegetés a bűncselekmény elkövetésétől azokat az embereket, akik cselekedetüket hirtelen felindulásból, nagyfokú érzelmi-idegi stresszhelyzetben, esetleg alkohol, kábítószer befolyása alatt követik el. Itt a szándékosság nem megalapozott, ugyanis a fenti magatartásokban közös, hogy az elkövető tudata beszűkült, nem képes a magatartását teljes mértékben kontrollálni. Az elkövető reakciója többnyire külső ingerre alapul, hiszen hirtelen, sokszor spontán reakció eredményeként következik be a bűncselekmény. Ide sorolnám azokat „az elmebetegeket is, akiknek a tudata sem a bűncselekmény antiszociális voltát, sem a büntetés súlyosságát, sem a kettő közti okozati összefüggést nem tudja felfogni. Majd a sor azokkal az öngyilkos gyilkosokkal zárnám, akik már eleve azzal a szándékkal követik el az emberölést, hogy utána saját magukat is megöljék”, ennek révén kívánnak mártírrá válni. Akkor most azzal az érdekes esettel állunk szembe, hogy van három teljesen eltérő cselekményünk (egy közúti baleset általi halálokozás, egy előre kitervelt gyilkosság, valamint egy hirtelen felindulásból, azaz valamilyen külső inger hatására elkövetett emberölés) az eredmény viszont ugyanaz.

A társadalomban, az emberek legbensőbb igazságérzetében jelen lévő Talio-elv szerint vajon mindegyik elkövetőnket halálbüntetésre ítélnék, mivel az igazságérzetük ezt kívánja? Nem gondolnám. A halálbüntetés ellenzőinek egyik érve erre irányul, ugyanis ez a szankciófajta nem individualizálható. Míg például egy szabadságvesztés kiszabásánál figyelembe tudjuk venni az elkövető indítékait, célját, a tett súlyát, a tettnek és az elkövetőnek a társadalomra való veszélyességét, addig a halálbüntetés esetén ez lehetetlen. „A halálbüntetésből nem lehet súlyosabbat vagy enyhébbet kiszabni, e szankció alkalmazásakor a bíró nem tud differenciálni, ugyanazt a büntetést kell, hogy kapja a „szimpla” gyilkos és a sokszoros brutális gyerekgyilkos vagy a kéjenc sorozatgyilkos.”

Összességében elmondható, hogy a halálbüntetésről szóló vita több területen, számtalan kérdést vet fel. A halálbüntetés mellett vagy ellen szóló érvekkel kapcsolatban, – legyen az akár, társadalmi, erkölcsi, politikai vagy jogi – nem lehet egyértelműen állást foglalni szükségessége vagy szükségtelensége, igazságossága vagy igazságtalansága mellett, így azt gondolom, hogy a halálbüntetésről lehet vitázni, beszélni, minden időben.

Források, felhasznált irodalom: Felhasznált jogforrások: [1.] 23/1990. (X. 23.) AB határozat Felhasznált irodalom: [1.] Földi András és Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, 2011, Nemzeti Tankönyvkiadó, 556. o. [2.] Horváth Tibor: Az élethez való jog alkotmányos szabályozásának problémái, Állam- és Jogtudomány, XXXVII. évfolyam, 1995, 259-274. o. [3.] Tóth Gábor: A jog célja, bűn miatti szükségszerűség, Börtönügyi Szemle, 3/97. szám, 1-8. o. [4.] Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés: pro és kontra, Jogelméleti Szemle, 2/1/2003. szám, 17. o. [5.] Tóth J. Zoltán: Van-e a halálbüntetésnek elrettentő hatása? Collega. Szakmai folyóirat joghallgatók számára, 2/2005. szám, 130-135. o.

Egyéb források [1.] Bajomi-Lázár Péter: Manipulál-e a média? http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_02_nyar/04_manipulal-e_a_media/ 2015. 09. 27. [2.] Miért kell a halálbüntetést napirenden tartani? http://hvg.hu/itthon/20150508_Orban_Viktor, 2015. 09. 25.