Alapjogok harca, avagy hol is kezdődik a másik ember szabadsága?

Gyűlöletbeszéd. Az emberi méltósághoz való jog és a véleményszabadság problematikája. Két olyan fogalom, jogi kategória – vagy most hadd éljek egy matematikai metaforával –, két olyan függvény, amelynek találkozási pontjáról a közbeszédben oly sok vita kialakul. Bár kétségtelenül minden alapjog fontos, mégis elkerülhetetlen valamilyen hierarchiát felállítani közöttük, ha két alapjog találkozásáról van szó. 

Ezt a hierarchiát az Alaptörvény fel is állítja.
„A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére.” Tehát a véleménynyilvánítás szabadságának korlátja lehet az emberi méltósághoz való jog. De hol kezdődik az emberi méltóság? Hol optimális meghúzni ezt a határt? Végső soron a politikai korrektségről szóló viták is ennek a „találkozási pontnak” az ideális helyét keresik. Az elmúlt időszakban az új norvég törvénymódosítás tüzelte fel az erről szóló vitát, amely módosította a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálását. Az eddigi szabályozás tiltotta a bőrszín, vallás, fogyatékosság vagy homoszexuális orientáció miatti gyűlöletbeszédet, mostantól viszont a transzszexuálisok jogait is védi. A norvég gyűlöletbeszéd-szabályozás kuriózuma, hogy – a legtöbb országgal ellentétben – nemcsak a nyilvános, hanem a magánbeszélgetések során történő eseteket is szankcionálja (az előbbit három, az utóbbit egy évig terjedő szabadságvesztéssel). Mennyire áll ez távol a magyar szabályozástól? Egyáltalán milyen tendenciák figyelhetők meg a világban ilyen téren? Hogyan lehetne hatékonyan szabályozni a gyűlöletbeszédet úgy, hogy ez a legkevésbé ütközzön a véleménynyilvánítás szabadságának alapjogába?

A magyar szabályozás, avagy a Sólyom-féle „alkotmány”

Ha a magyar gyűlöletbeszéd-politika (a pontosság kedvéért – az itthoni jogrendszer a közösség elleni uszítás fogalmát ismeri) gyökereit keressük, akkor kétségtelen, hogy a 30/1992 (V. 26.) alkotmánybírósági határozathoz kell nyúlnunk, hiszen ez alaphatározatként szolgál a mai napig minden ezügyben hozott döntéshez. A döntés gondolatiságában egyértelműen kimutatható a szükségességi-arányossági teszt logikája, mely segítségével eldönthető, hogy egy alapjog korlátozása megengedhető-e. Ilyenkor több kérdés is felmerül. Legitim-e a korlátozás célja? Nem lehet más módon elérni ezt a célt? Ez a legenyhébb módszer a cél elérésére? Megmarad-e a korlátozott alapjog lényegi tartalma? Arányos-e a korlátozás az elérni kívánt céllal?

A határozat értelmezte és elkülönítette a gyűlöletre uszítást és a gyalázkodást . A gyűlöletre uszítás büntetőjogi szankcionálását szükségesnek és arányosnak minősítette, a gyalázkodásét viszont nem. A gyalázkodás tényállásának megállapítása nem egzakt, sokkal inkább függ a jogalkalmazó személyes értékrendjétől, ezáltal lehetőséget adhat az önkényes jogértelmezésre. Ez az alkotmánybírósági határozat adott irányt az állandó AB-gyakorlatnak arra nézve, hogy alkotmányossági szempontból hol a határ a közösség elleni uszítás (régebben közösség elleni izgatás) és a véleményszabadság között. A határozat eltörölte a régi Btk. ezen rendelkezését: „Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.” Az alkotmánybírósági határozat amellett érvelt, hogy ez a szabályozás túl szigorú, az indokoltnál jobban korlátozza a véleménynyilvánítás alkotmányos jogát, ezáltal alkotmányellenes. Az 1992-es ABH óta az Országgyűlés többször is próbálta szigorítani a közösség elleni uszítás fogalmát, azonban az Alkotmánybíróság rendre elutasította a módosító javaslatokat erre a határozatra hivatkozva. De hogyan is néz ki a jelenlegi szabályozás?

A Btk. 332. § szakasza alapján az, aki nagy nyilvánosság előtt

  1. a) a magyar nemzet ellen,
  2. b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, illetve annak tagja ellen, vagy
  3. c) a lakosság egyes csoportjai, illetve azok tagjai ellen – különösen fogyatékosságra, nemi identitásra, szexuális irányultságra tekintettel – erőszakra vagy gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A nagy nyilvánosság a gyakorlatban sajtónyilvánosságot, médianyilvánosságot, vagy olyan tömeget jelent, amelynek létszáma első ránézésre nem megszámolható. Tehát a magyar szabályozásban szó sincs magánbeszélgetésekben elkövetett gyűlöletbeszéd szankcionálásáról, sőt, igen „lazának” mondható, a jogalkalmazói gyakorlat is azt mutatja, hogy kevés esetben emelnek vádat. De hogy dől el, hogy valami uszítás, vagy gyalázkodás? A magyar bíráskodás a „clear and present danger” elvét alkalmazza, amely az Egyesült Államokból származik. Ez alapján csak akkor kell gyűlöletbeszédnek tekinteni valamit, ha nyilvánvalóan és közvetlenül gyűlöletre uszíthat. Tehát nincsen idő demokratikus párbeszédre, reakcióra, nincsen idő arra, hogy a „vélemények piacán” elfoglalja az őt megillető helyet. (A vélemények piaca kifejezés John Stuart Milltől származik, aki úgy gondolta, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát azért kell a végsőkig védeni, hogy itt is egyfajta piaci mechanizmus által a „legjobb” vélemény győzedelmeskedhessen.)

Nemzetközi tendenciák – tényleg elvihet a rendőr Kanadában, ha eltévesztjük valakinek a preferált megszólítását?

Talán senki számára nem ismeretlen a kanadai pszichológiaprofesszor, Jordan Peterson határozott kiállása a politikai korrektség jogi kikényszeríthetősége ellen. A közéleti kérdésekben is gyakran megnyilvánuló Peterson kritizálta azt a jelenséget, hogy több észak-amerikai egyetem is szabályzatba foglalta, hogy a hallgatókat az általuk preferált névmáson kötelező szólítani (ezzel visszaélve egy hallgató például Őfelségének szólíttatta magát). Kanadában pedig – Norvégiához hasonló módon – elidegeníthetetlen emberi joggá nyilvánították a megélt nem kifejezéséhez való jogot, és a gyűlöletbeszéd kategóriájába is beemelték. Kanadában, bár alapjognak számít a szólásszabadság, nem abszolút érvényű, tehát megengedett olyan korlátozása, amely egy szabad, demokratikus állam érdekében szükséges. Az ország szigorú szabályozását illusztrálja például John Ross Taylor esete, akit letartóztattak telefonon küldött fasiszta üzenetekért, vagy Ernst Zundel, akit pedig öt évre ítéltek holokauszttagadásért.

Az Egyesült Államokban ezzel szemben másféle értékhierarchia tükröződik. Az amerikai alkotmány első módosítása kimondta, hogy „a Kongresszus nem hozhat törvényt […] a szólás vagy a sajtó szabadságának a korlátozására”, s a 14. módosítás értelmében tagállami szinten sem alkothatnak a szólásszabadságot korlátozó törvényt. Az amerikai felfogás szerint a többi alapjog (pl. választójog) sem teljesedhetne ki a véleményszabadság nélkül, ezért kiemelt védelmet érdemel. Azonban a Legfelsőbb Bíróság megalkotta az előbb említett „clear and present danger” tesztet, amelyet például a két világháború között alkalmaztak a marxista, kommunista vélemények visszaszorítására, valamit a második világháború alatt a háborúellenes felszólalások ellen olyan esetekben, amikor a bíróság megítélése szerint ez veszélyeztette az ország elemi érdekeit. Látjuk tehát, hogy kettő, jellemzően a liberális demokráciák ideáltípusaként hivatkozott ország gyűlöletbeszéd-szabályozása között is mekkora eltérés lehet. Ezek a döntések a jogalkotó (avagy alkotmányozó) hatalom mindenkori értékítéletei azt illetően, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát, vagy az emberi méltóság sérthetetlenségét tartják fontosabb értéknek. A magyar rendszer mindkét értéket tiszteletben tartja, de jellegét tekintve inkább az amerikai szabályozáshoz van közel, tehát ameddig lehet, védi a szólásszabadságot.

„Minden egyén joga addig terjed, míg más egyén szabadságát nem korlátozza.” –  vajon hol kezdődik a másik ember szabadsága?

A John Stuart Milltől származó mondat a liberalizmus alapelveként szolgál, azonban sokszor nehéz eldönteni, hogy hol is kezdődik a másik ember szabadsága. A gyűlöletbeszéd szigorú korlátozása mellett érvelők arra hivatkoznak, hogy az emberi méltóságot, az egyén kiteljesedését, szabadságát korlátozza az, ha megalázzuk, megsértjük. Azonban nem ad-e veszélyes hatalmat a jogalkotó kezébe, ha eldöntheti, hogy mit szabad mondani, és mit nem? Nem teszi-e nehézkessé és egy bizonyos ponton erőltetetté a kommunikációt, ha kínosan ügyelünk arra, mit mondhatunk, és mit nem? Nem akadályozza-e a demokratikus vita kialakulását, ha bizonyos nézeteket nem szabad hangoztatni? Úgy gondolom, vitathatatlan az, hogy erkölcstelen másokat megsérteni és megalázni. A társadalomnak feladata az, hogy szankcionálja ezt, megvetéssel forduljon azok felé, akik így viselkednek. Az egyik kérdés az, vállaljuk-e annak velejáróit, hogy ezt az erkölcsi normát törvénybe iktatjuk. A másik kérdés az, mennyire hatékony megoldás ez a probléma gyökerével szemben. Hiszen az, hogy valaki büntetőjogi felelősségre vonható azért, mert kirekesztő nézeteket vall, nem fogja megakadályozni maguknak az eszméknek, gondolatoknak a megszületését, de sajnos a terjedésüket sem, mivel, ha a nyilvánosságból kiszorítjuk ezeket a megnyilvánulásokat, jobb híján alternatív – „alvilági” – körökbe kerül át a kommunikáció. Ez bizonyos szempontból olaj lehet a tűzre, hiszen lehetővé teszi, hogy az érintett személyek legitimációként tekintsenek a rendszeren kívüli létre, a nyilvános „elhallgattatásukra”. Mi lehet tehát hatékony küzdelem a gyűlöletbeszéd ellen (természetesen egy racionális mértékű szabályozás mellett)? Úgy gondolom, hogy addig a pontig, ameddig csak lehetséges, társadalmi párbeszéddel, érzékenyítéssel és nyilvános vitákkal kell küzdeni. A különböző társadalmi csoportoknak közelebb kell kerülniük egymáshoz, hiszen egymástól elszigetelt burkokban élő emberek nem érthetik meg a „másik oldal” problémáit, és ez könnyen gyűlölethez vezethet. Fel kell tárni az okait annak, hogy valaki miért jut el odáig, hogy egyáltalán felmerüljön a gyűlöletbeszéd tényállása. Hiszen abban a társadalomban, ahol ezeket az indulatokat csupán elfojtjuk, és nem valódi megoldást találunk rá, sosem teljesedhet ki igazán az emberi méltóság.

A cikk megírásához az Arsboni a Jogtár adatbázisát használta.

Irodalomjegyzék

A borítókép forrása: https://www.alkotmanybirosag.hu/galeria

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.