Az alternatívák útvesztőjében V.

A jelen bejegyzésben folytatjuk a mediációs eljárás egyes lényeges lépcsőinek bemutatását.

A vitarendezési-kommunikációs stratégia kidolgozása nagyon fontos és jól mutatja azt, amiről korábban beszéltünk, hogy a mediációs eljárás egymásra logikusan épülő lépcsőkből áll, melyek során a mediátornak konkrét feladatai vannak az eljárás „vezetésével” kapcsolatban. A mediátornak ekkorra már kirajzolódik, hogy melyek azok a szükségletek, amelyek mentén a felek között elindulhatna egy tényleges párbeszéd és melyek a ténylegesen vitával érintett kérdések és témák. A ténylegesen valóban egy kulcsszó, hiszen – főleg egy gazdasági jogvitában – a vitával érintett kérdések látszólag már az első percekben kiderülnek, így felmerülhet, hogy mi a mediációnak a hozzáadott értéke olyan felek esetében, akik maguk is átlátják a vitával érintett ügyet és helyzetet; ez még inkább igaz akkor, ha jogi képviselővel járnak el. A valóság azonban sokszor az, hogy – amennyiben a felek is készek erre – egy mediátor segítségével gyorsabban kiderül, hogy mi áll az egyes követelések és elutasítás mögött; a mediátornak át kell törnie a leegyszerűsítő megközelítés falát, hogy van a fél és az ellenérdekű fél. A cél ellenben az, hogy egy olyan vitarendezési stratégiát és útitervet dolgozzon ki, ahol a felek szükségletei egyértelműen kiderülnek és a felek az egyes kérdéseken a vitarendezés szempontjából a lehető leghatékonyabban mennek végig (pl. nem biztos, hogy azt a sorrendet kell követni, amelyet a felek követtek, amikor egyes témákat érintettek). Az ütemtervnek már önmagában a léte is bátorítólag hat a felekre, legalább ebben „megállapodtak” és végre látható a megállapodáshoz vezető út.

Ugyanakkor – mint a valós életben – néha még a jó útiterv is kevés, illetve fel kell készülnünk a váratlan helyzetek megoldására. A patthelyzetek kezelését megcélzó, a vitarendezést előremozdító technikákkal, a külön ülések tartásával kapcsolatos előnyökkel és dilemmákkal mind a szakirodalom, mind a gyakorlat rengeteget foglalkozik. Mi most csak a külön ülésekről ejtünk néhány szót. Amiként a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvényben is kimondásra kerül, a felek megállapodásától függően a mediátor a mediációs eljárást a felek együttes jelenlétében vagy külön-külön tartott megbeszélések formájában egyaránt lefolytathatja. Ebből következik, hogy ilyen külön megbeszélések/ülések tartására (jobb esetben) csak a felek beleegyezése mellett kerülhet sor, de ettől még lehet a mediátor az, aki javasolja és felveti ennek a gondolatát. A fő kérdések a külön ülésekkel kapcsolatban, hogy miért, mikor és hogyan kerüljön rá sor. A miért és mikor kérdések kapcsán lényeges pszichológiai és stratégiai tényezők merülnek fel. 

A külön ülésekre az esetek döntő többségében azért kerül sor, mert a mediátor úgy látja (sokszor már a feleket megelőzően), hogy egy kritikus, a vita megoldása szempontjából lényeges körülményt a felek nem tárnak fel, illetve nyilvánvalóan akkor sem lesz előrelépés, sem megállapodás, ha az egyik fél nem enged a kezdeti követeléséből és nem mozdul el a jelenlegi „helyzetéből”. 

A külön ülések egyrészt lehetőséget adnak a feleknek, hogy őszintén beszéljenek a mediátorral, feltárják a megállapodás megkötésének lehetséges és reális kereteit, másrészt a mediátor – még az is, aki egyébként a facilitatív modellt követi – ha nem is közvetlenül, de közvetetten, kérdések útján segítheti a feleket, hogy végezzék el helyzetük és követelésük vonatkozásában a szükséges „értékelést”, ami nélkül nem lehet továbbhaladni. Fontos megjegyezni, hogy a külön ülésen elhangzottak titoktartási kötelezettség alá esnek és azokat a mediátor a másik féllel csak az érintett fél beleegyezésével tárhatja fel. A jó mediátor megfelelően foglalja össze és közli a másik féllel az elhangzottakat, megvan a képessége arra, hogy a külön ülésen elhangzott információk tengeréből kihalássza azokat, amelyek relevánsak és segítik a feleket a békés vitarendezés útján.

Itt jegyezzük meg, hogy a gazdasági mediáció esetében – különösen olyan országokban, ahol ez már egy bevett vitarendezési mód – gyakori jelenség, hogy maguk a felek, illetve jogi képviselőik kérik a külön ülés megtartását. Egészen extrém esetekben már rögtön az eljárás elején jelzik, hogy ők „nem látják szükségét a közös megbeszéléseknek” (ez csak időpocsékolás) és inkább a mediátor vándoroljon egyik tárgyaló teremből a másikba (ez az úgynevezett shuttle diplomacy) és vigye az egymással versengő ajánlatok hírét. Erről a gazdasági mediációban egyre gyakrabban előforduló jelenségről és a lehetséges okairól a mediátori szerepfelfogásról szóló következő bejegyzésünkben részletesebben is szó lesz majd. 

Végül röviden ki kell térnünk az eljárás lehetséges befejezésének módjaira. A mediációs eljárás befejeződik az egyezségi megállapodás aláírásának napjával, vagy akkor, amikor az egyik fél közli a másik féllel és a mediátorral, hogy a mediációs eljárást befejezettnek tekinti; továbbá akkor is, amikor a felek egybehangzóan kijelentik, hogy kérik a mediációs eljárás befejezését. A mediáció egy önkéntes eljárás, így arra csak valamennyi fél beleegyezése mellett kerülhet sor, illetve lehet folytatni (ez azokban az esetekben is igaz, amikor kötelező mediációs eljárásról beszélünk). Végül, sok mediációs jogszabály – többek között a már sokszor hivatkozott magyar mediációs törvény is – egy határidőt állapítanak meg, amely ha egyezségi megállapodás aláírása nélkül lejár, a mediációs eljárás befejeződik (pl. 4 hónap).  

A következő bejegyzésben körbejárjuk, hogy mit is csinál egy mediátor, milyen mediátori szerepfelfogásokat különböztetünk meg és milyen eszköztárral dolgozik a mediátor, hogy a lehető leghatékonyabban támogassa feleket a konfliktusok megoldásában. 

A szerző a KPMG Legal Tóásó Ügyvédi Iroda ügyvédje.

Ez a cikk az Alternatív vitarendezés rovatban jelent meg, melynek a korábbi tartalmait itt találod.