Az elutasítás jogereje

E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkíró pályázat keretében született.

Szerző: Fellegi Endre

Ha a végzések és ítéletek rendelkező része elutasítást tartalmaz, akkor gyakran nem lehet megtudni, hogy a bíróság mit is utasított el. Legfeljebb egy rövid, pl. egyszavas utalás hivatkozik az elutasítás tárgyára. A rendelkező részből tehát csak az derül ki, hogy a bíróság elutasítja pl. a kártérítést, semmisség megállapítását vagy a végrehajtó elleni kifogást. Ennyit lehet tudni és nem többet. Az ilyen rendelkező részhez anyagi jogerő elvben általában azért nem fűződhet, mert ahhoz nincs elegendő információ. Joggal vethető fel, hogy el kellene olvasni az indoklást is. De mi van akkor, ha abból se derül ki? Nos ez esetben az elutasított fél arra számíthat, hogy kérelmének minden elemét teljességgel elutasították, még akkor is, ha az az indoklásból nem olvasható ki. Ha ugyanis az ügyfél kiegészítési kérelmet nyújt be, akkor azt a bíróságok rendre elutasítják, melyet alaposan meg is szoktak indokolni. E szerint kiegészítési kérelemnek csak akkor van alapja, ha a bíróság a kérelemről vagy annak egy részéről nem döntött. Ilyet pedig a bíróságok nem látnak, hiszen a rendelkező részben ott szerepel a szerintük mindenre kiterjedő elutasítás. Nem vállalják a kiegészítést azért sem, mert így biztosan nem kerülhetnek ellentétbe az eredeti döntésükkel.

A bírói presztízs ugyanis ma még fontosabb, mint az ügyfelek tisztességes igazságszolgáltatáshoz fűződő joga. Az is kizárt, hogy a kiegészítési kérelem alapján a bíróság csak az indoklást egészítse ki. Erre ugyanis a törvény nem vonatkozik, de nem is lenne ésszerű, hiszen a bíróságok e módon is ellentmondásba kerülhetnének saját eredeti döntésükkel, miáltal nyilvánvalóvá válhatna a bírói műhiba is. Az ítéletek indoklása általában összefoglalja a felek álláspontját, ez esetleg tartalmazza a kereseti kérelmet is. Ha az indoklás további részében e kérelmek mindegyikére nincs érdemi és logikailag követhető válasz, akkor tényszerűen igaz, hogy a kérelmek ezen része nincs eldöntve. Önmagában a kérelemnek az ítéleti dokumentumba történő bemásolása nem tekinthető a kérelem tényleges eldöntésének. Egy perújítás során megtörtént, hogy a bíró tételesen felsorolta a perújító által előadott több új tényt, majd érdemi indoklásként csak annyit állapított meg, hogy ezek alapján a perújítás nem engedhető meg. Viszont azt se lenne szabad megengedni, hogy egy érdemi indoklás a konkrét tények logikai összefüggése helyett csak jogszabályok bemásolására szorítkozzon. Esetünkben tehát az adott perújítási kérelem megengedhetőségének eldöntését a bíróság lényegében megtagadta. Mindemellett az elutasított ügyfélnek gyakorlatilag egyszerre kell benyújtania a kiegészítési kérelmet és az elutasítás elleni fellebbezést is.

A Pp. 234. § (3) bekezdése szerint fellebbezésnek kell tekinteni a határozat bármilyen címen történő megtámadását a kijavítási és kiegészítési kérelmek kivételével. Az elsőfokú bíróságok a fellebbezést általában gyorsan felterjesztik másodfokra, miközben az olyan kiegészítési kérelmeket egyszerűen elfektetik, amelyek lelkiismeretük szerint csípőből nem volt elutasítható. A pervesztes felek kiegészítési kérelmét a bírók ugyanis nem szeretik, mert azt a munkájuk kritikájaként értelmezik. Ha viszont a másodfokú bíróságtól megjön a fellebbezés elutasítása, akkor a bíróság csípőből elutasítja az elfektetett kiegészítési kérelmet is, melynek indoklásában hivatkoznak a másodfokú bíróság döntésére is. Ha pedig a másodfokú bíróság megváltoztatta az elsőfokú döntést, akkor a kiegészítési kérelem eldöntése általában szükségtelenné válik. Ilyenkor az az eset áll elő, hogy az eredeti felperesi kérelem elsőfokú eldöntése egyszerűen elmarad. Nyilvánvaló, hogy az ilyen eljárásjogi praktikák elfogadhatatlanok. Mindezek alapján megállapítható, hogy a gyakorlatban a kiegészítési kérelmek elfogadása csak a pernyertesek kiváltsága. Ez abból is következik, hogy a kérelmet elfogadó ítéletek, végzések rendelkező részének esetleges hiánya sokszor valóban szembe ötlik, tehát a bíró is kénytelen annak eleget tenni. Elutasítás esetén viszont a pervesztes sose tud olyan kiegészítési kérelmet előterjeszteni, ami szembeötlő hiányként mutatkozna. A pernyertes által kért kiegészítési kérelem elfogadását viszont az se gátolja, hogy a bíró azzal esetleg ellentétbe kerülne eredeti ítéletével, sőt a pervesztes fél eseteleges további elmarasztalásával a bíró sokszor még inkább alátámaszthatja ítéletét.

Önmagában az a kérdés, hogy egy döntés ad-e választ a kérelmező kérelmére nem lehetne vita tárgya az ügyfél és a bíróság között. Ilyen esetben elvárható lenne ugyanis, hogy a bíróság idézze be a döntés azon érdemi részét, amely egyértelműen választ ad a kérelemre, ha már az a rendelkező rész kurta megfogalmazásából eleve nem derül ki. Ha ezt a bíróság nem tudja megtenni, akkor nyilvánvaló, hogy az adott kérelem nem lett eldöntve. A bíróságok kötelesek indokolni döntéseiket. Ez egy olyan kötelezettség, amelyet egy ügyfélnek szinte lehetetlen számon kérnie. Indoklás kiegészítésére nem lehet kérelemmel élni, ha pedig az ügyfél emiatt bírósági jogkörben okozott kár címén indít keresetet, akkor azt a bíróságok általában elutasítják. Egy ilyen perben a bíróság azzal érvelt, hogy önmagában egy ítélet indoklásának esetleges hiányával kár nem keletkezhet, illetve az indoklás elmaradása kár bekövetkeztével nem állhat ok-okozati összefüggésben. Az már kívül esik a mai jogi gondolkodás köréből, hogy amennyiben a bíró tisztességgel átgondolta volna a kérelem minden elemét, akkor esetleg más döntést is hozhatott volna. Az ilyen feltételezések kártérítés alapja ma nem lehet, jogrendszerünk számára ma még ugyanis egyszerűbb, ha az ügyfél nem kap tisztességes bírói döntést. Az indoklási kötelezettség elmaradása azért veszélyes, mert alapot teremt önkényes döntéseknek, illetve a jog mellőzésének. Mindebből az következik, hogy az elutasító döntéseknek lényegében nincs is jogereje. A jogerő figyelembe vételére csak akkor lenne lehetőség, ha a bíróság a rendelkező részben a tárgy szűkszavú megjelölése helyett egyértelműen megfogalmazná, hogy pontosan mire is irányult az elutasított igény, illetve követelés. Nem elegendő az sem, ha a bíróság a rendelkező rész helyett csak a döntés indoklási részében tér ki a kérelmek pontos megjelölésére, mert elvárható igény, hogy az ítéletek vagy végzések rendelkező része önmagukban is legyenek elegendők az anyagi jogerő megállapítására.

Célszerű lenne, ha a bíróságok minden esetben tételesen és egyértelműen megfogalmaznák az előttük levő valamennyi kérelemnek helyt adó döntést, majd szükség szerint ehhez tennék hozzá, hogy elutasítják. Javíthatná az ítélethozatal szakmai színvonalát, ha a bíróknak az utolsó tárgyaláson nem kellene nyilvánosan ítéletet hozniuk és nem kellene szóban indokolniuk. Az ítélethozatal egy bonyolult szellemi munka, ezért a per berekesztése után a bírónak hagyni kellene elegendő időt az ügy átgondolására. Ma ez nem így van, mert egy rövid tanácskozási szünet után kell gyorsan ítéletet mondani a perről, beleértve az utolsó tárgyaláson esetleg felmerült új szempontokat is. Ha a bíró kimondta az ítéletet és néhány gondolatot előadott indoklásként, akkor ahhoz kötve van. Ez a rendszer arra kényszeríti a bírókat, hogy az ítéletek indoklását később a már a kimondott rendelkező részhez igazítsák. Ha pedig a bíró később olyan tényeket, bizonyítékokat észlelne, amelyek ellentmondanának a korábban kihirdetett döntésének, akkor kénytelen azokat mellőzni vagy félremagyarázni. Az ilyen mellőzés általában kiegészítési kérelemmel sem orvosolható, de a perújítások hatékonysága is alacsony. Egy másik megoldás, hogy a bíró az utolsó tárgyalásra már a legépelt ítélettel érkezik, és ebből olvassa fel az indoklás lényegét is. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen megoldással a bíró lényegében semmibe veszi az utolsó tárgyaláson előadottakat. Talán az volna a helyes, ha a bíró az utolsó tárgyaláson csak a berekesztésről döntene, az ítéletet később csak leírt formában kellene eljuttatnia a feleknek. Az eljárások tisztességességét, hibamentes lebonyolítását az is segítené, ha a bíró köteles lenne az elé terjesztett egyes bizonyítékok elfogadásáról külön is – még kötöttség nélkül – egyfajta jogi szakvéleményt mondani. Ez segítené a felek egyezségét, a kérelmek teljességgel történő tisztességes és hibamentes eldöntését is.