Falkland-tükörkép Európában, avagy a gibraltári konfliktus

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Simon Zsófia

A félsziget helyzete a nemzetközi jog és a Brexit szemszögéből

Mindösszesen hat és fél négyzetkilométernyi terület, hovatartozása mégis évszázadok óta heves viták tárgyát képezi a nemzetközi porondon. Az Európa Falklandjaként is aposztrofált Gibraltárért folytatott folyamatos küzdelem minduntalan mérgezi a brit-spanyol kétoldalú kapcsolatokat, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a félsziget önálló nemzettudattal rendelkező lakosságának függetlenedési törekvéseiről sem. Bár a helyzet rendezésére irányuló kísérletek sorra kudarcba fulladnak, a kikristályosodott nézőponttal rendelkező felek közti ellentét minden bizonnyal a tetőfokára hágott a Brexit körüli huzavonával, s sokan úgy vélik, az Egyesült Királyság Unióból való kilépését követő változások új dimenziókat nyithatnak a terület státuszát illetően. A térség sajátos helyzete, valamint az érte vívott harcok a nemzetközi jog szempontjából is számos izgalmas kérdést vetnek fel, a legaktuálisabb talán mégis uniós szinten merül fel, nem elhanyagolható ugyanis az sem, hogy rá nézve milyen következményeket vonhat maga után a szigetország küszöbön lévő távozása.

1. Történeti áttekintés

A ma brit tengerentúli területként számon tartott Gibraltári-félsziget történetét tekintve már egészen korán, 711-ben került a hódító mórok megszállása alá 1462-ig, amikor is kezdetét vette a hispán uralom időszaka, s ekkoriban csupán erődként, illetőleg hadikikötőként működött. Jelentősége a spanyol örökösödési háború alatt vált igazán kiemelkedővé, mely alkalmat adott a nagy európai dinasztiáknak arra, hogy saját javukra formálják az erőviszonyokat, s mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy mind a brit, mind a spanyol fél számára igencsak fontosnak bizonyult a Mediterráneum nyugati bejáratának ellenőrzését biztosító terület birtoklása. A brit hegemónia kezdő momentumának az 1704-ben kirobbanó viszályok tekinthetők, melynek nyomán angol-holland egyesített haderők vették ostrom alá a térséget, amely végezetül a polgárok szabad elvonulásáért cserébe a megszállók keze alá került, akik áttelepültek a közeli San Roque városába.

A konfliktust lezáró utrechti békeszerződés céljai között szerepelt Gibraltár státuszának rendezése, éppen ezért rendelkezéseinek értelmében Spanyolország lemondott a városról és a hozzá tartozó kikötőről, melyek Nagy-Britannia fennhatósága alá kerültek, utóbbi számára azonban tilos volt bárminemű igazságszolgáltatási rendszer felállítása. Mindezek okán a félsziget a brit gyarmatbirodalom részévé vált, s a státuszát érintő kételyekre és vitákra a dekolonizáció hatására tekintettek egyre inkább nemzetközi kérdésként, melybe az ENSZ is markánsan beleszólt. A világszervezet Közgyűlése több határozatában is foglalkozott az üggyel, első ízben 1963-ban írta elő a felek számára, hogy bilaterális megállapodás keretei között tegyenek pontot a terület jövőjét illető bizonytalanság végére, s ennek során vegyék figyelembe a gibraltáriak véleményét is. 1968-ban felszólította Nagy-Britanniát Gibraltár gyarmati státuszának megszüntetésére, tekintettel arra, hogy az ellentétes a szervezet céljaival, mindezek ellenére azonban brit részről az együttműködési készség teljes hiánya volt tapasztalható, a tárgyalások rendre zsákutcába jutottak. A helyzet megoldásán természetesen a spanyol-gibraltári határ Madrid általi lezárása, a terület Európai Közösségekhez való csatlakozása, továbbá az sem segített, hogy a hovatartozást érintően tartott legelső népszavazás alkalmával a gibraltáriak a brit szuverenitás mellett tették le voksukat. Az érintettek végül saját maguk is tárgyalóasztalhoz ültek, bár az 1980-as lisszaboni egyezmény sem hozott áttörést, melyben ígéretet tettek kétoldalú kapcsolataik megerősítésére és a probléma baráti alapon való megoldására.

2. Az érintettek álláspontja Gibraltár hovatartozását illetően

Az idők során kialakult hármas viszonyrendszerben mindegyik fél szilárd és változatlan állásponttal rendelkezik. Az Egyesült Királyság a XVIII. század óta tartja magát azon érveléséhez, miszerint a békeszerződés aláírásával a Gibraltár feletti szuverenitás egyedüli gyakorlójává vált, bár a rendelkezései értelmében katonai támaszpontként került angol kézre, csupán a várost, a kikötőket és a védelmi létesítményeket engedték át a britek számára, a hatóságok ugyanakkor az évek folyamán tudatosan törekedtek arra, hogy egyre beljebb, az átengedett határon túl terjeszkedjenek és végül az állandó lakott település létrejöttére is sor került. Fennhatósága ellenére azonban a volt gyarmattartó szűk keretek között ugyan, de nem zárkózik el attól, hogy önálló döntési jogosultságot biztosítson a gibraltáriak számára. Érdemes megjegyezni továbbá, hogy a ’60-as években lezajló ENSZ-tárgyalások alkalmával a népek önrendelkezési jogát előtérbe helyezve a brit delegáció leszögezte, hogy a szuverenitás kérdésével összefüggő bárminemű módosítás csak a félsziget lakosságának egyetértésével lehetséges.

Spanyolország a területi integritás és a nemzeti egység elvét tekinti elsődleges hivatkozási alapnak, s már a terület 1704-es elfoglalása óta megkérdőjelezi a jelenleg fennálló helyzetet, illetőleg többször is kísérletet tett a térség visszaszerzésére, melyek azonban sorra meghiúsultak, sőt, több nemzetközi szerződésben is kénytelen volt elismerni a britek dominanciáját. Az ország markánsan elutasítja az ott lakók önrendelkezését, egyrészt azért, mert az utrechti béke szerint, ha Nagy-Britannia ellenőrzési joga bármi oknál fogva megszűnik, akkor Spanyolország válik a terület megszerzésének elsődleges jogosultjává, másrészről azért, mert az ott élőket a később betelepülők s nem pedig a félsziget eredeti lakosainak leszármazottjaiként tartják számon, éppen ezért véleményük szerint csak utóbbiakat illeti meg az önrendelkezési jog. Ami az angolokkal való relációt illeti, a spanyolok mindig is sérelmezték a britek békeszerződéssel összeegyeztethetetlen önkényes terjeszkedését, de nyilvánvalóan számtalan tényező járult hozzá a két állam közti kapcsolatok mélypontra jutásához. 2016-ban azonban mintha némi enyhülés lett volna tapasztalható a spanyol fél részéről, ugyanis az akkori miniszterelnök, Mariano Rajoy a szuverenitás kettős gyakorlására tett javaslatot az angol kormánynak, amely lehetőséget nyújtott volna a gibraltáriak számára önálló kormányzásuk fenntartására, brit állampolgárságuk megőrzésére és egyúttal a spanyol megszerzésére is, de ami a legfontosabb, garantálta volna a terület egységes piachoz való hozzáférését. A megosztott szuverenitás megvalósításának elvi lehetősége azonban még gyerekcipőben jár, s nyilvánvalóan a félsziget lakóinak álláspontja sem hagyható figyelmen kívül.

A gibraltári identitás kialakulásának egyik fő állomását képezi a terület 1830-as brit koronagyarmattá válása, mellyel elismerésre került a helyi lakosság létezése. A helyiek számára polgári jogokat biztosítottak, megindult az igazságszolgáltatási rendszer kiépítése, s a lakosok egyre nagyobb részesedést követeltek a hatalomból, a nemzetté válás folyamata azonban több alkalommal is akadályokba ütközött. 1992-ben Gibraltár a nemzetközi közösséghez fordult támogatásért, s felszólította az Egyesült Nemzeteket, hogy ismerje el a nép önrendelkezési jogát, bár ezek a próbálkozások érdemi előrelépést nem hoztak. A tárgyalások rövid szünet után 2001-ben újrakezdődtek, majd 2002 decemberében a lakosság népszavazáson utasította el a megosztott angol-spanyol szuverenitás tervét és a 2016-os javaslat sem részesült pozitív fogadtatásban. A 2006-os új alkotmány elfogadása óta Gibraltár csakhogy nem teljes autonómiával rendelkezik, a szigetország csupán a honvédelem, a biztonságpolitika és a külkapcsolatok iránt felelős.

3. A Brexit lehetséges következményei Gibraltárra nézve

Gibraltár az egyetlen olyan brit tengerentúli terület, amely az EU részét képezi, s az Európai Unió működéséről szóló szerződés értelmében a szerződések rendelkezéseit azon területekre is alkalmazni kell, melyek külkapcsolataiért valamely tagállam felel. A négy szabadság közül az áruk szabad mozgását kivéve mindegyik érvényesül, csakúgy mint az uniós jog más egyéb rendelkezései is, leszámítva azokat a területeket, melyek tekintetében az Egyesült Királyságot megilleti a távolmaradás joga, többek között például a schengeni térség kapcsán.

A 2016 júniusában tartott Brexit-népszavazás alkalmával a lakosság 96%-a voksolt a bennmaradás mellett, kifejezve ezáltal az EU melletti elköteleződésüket, illetőleg idén júliusban az újonnan megválasztott brit miniszterelnök hivatalba lépését követően Gibraltár bejelentette a korábbi referendum megismétlése iránti igényét. A végeláthatatlannak tűnő kilépési tárgyalások nyomán, valamint annak október 31-i határidejének közeledtével a nemzetközi közvéleményt is egyre inkább foglalkoztatja az események végkimenetele. 

Elsőként érdemes megemlíteni a gazdaságra gyakorolt lehetséges hatásokat és az azokhoz kapcsolódó részterületeket. Gibraltár nagyban függ az egységes piachoz való hozzáféréshez, amely leginkább talán a munkaerő szabad áramlásához kapcsolódóan érzékelhető. A munkavállalók jelentős részét, nagyjából 12 ezer főt a határon át naponta ingázó spanyol uniós polgárok teszik ki, akik alkalmazása azért is bizonyul nélkülözhetetlennek, mert a félsziget méretéből adódóan lehetetlen lakhatást biztosítani a szükséges munkaerő számára, így a bevándorlás is komoly akadályokba ütközik, mindez pedig veszélyeztetné a gazdaságot és a helyi kormányzat is jelentős bevételtől esne el. Ugyancsak alapvető fontossággal bírnak a pénzügyi szolgáltatások, elsődlegesen az online szerencsejáték-ipar, amely több, mint 3 ezer fő számára biztosít megélhetést a közel 30 ezer foglalkoztatott közül, az iménti két szektor pedig a félsziget GDP-jének közel 40%-át adja.

Gibraltár továbbá a kikötői szolgáltatások terén is vezető pozíciót élvez, mely alapvetően annak tulajdonítható, hogy az EU-s tagság ellenére rá nem vonatkozik a forgalmi adó kivetésének kötelezettsége, ezért a térség számos hajótársasága itt látja el üzemanyaggal vízi járműveit, ami természetesen szintúgy jelentős bevételi forrást képez. Viszont a Brexit, s ennek következtében a belső piac elhagyása a kikötői szolgáltatások iránti kereslet visszaesését vonná maga után. Mindezek ellenére léteznek olyanok, akik optimisták a gazdaság bizonytalan jövőjét illetően, s úgy vélik a kormány prosperáló kapcsolatokat alakíthat ki más piaci szereplőkkel is, többek között Svájccal, Ázsiával, de akár az amerikai kontinens államaival is.

Végül, de nem utolsó sorban érdemes néhány szót ejteni a spanyol-gibraltári határt érintő feszültségekről, hiszen ez az egyik olyan kérdés, melyben a szuverenitás körüli vita leginkább manifesztálódik. Nagy-Britannia a schengeni övezeten kívül helyezkedik el, Gibraltár pedig nem része a vámuniónak, ezért szükséges a személy- és áruforgalom ellenőrzése, amelyet a madridi vezetés számos esetben alkalmazott kvázi nyomásgyakorlási eszközként, hol annak megszigorításával, hol a határ lezárásával, példaként említve egy 2013-ban felmerült incidenst, mely végezetül az Európai Bizottság közvetítésével rendeződött. Ilyen jellegű fellépésre és konfliktuskezelésre azonban a félsziget a továbbiakban nem számíthat a britek kilépését követően.

Távolinak tűnik az elképzelés, hogy nyugovópontra jut a terület feletti fennhatóságot érintő évszázados feszültség. Bár a felek részéről néha-néha mutatkozik némi hajlandóság az ügy kompromisszum útján való rendezésére, az igazság mégis az, hogy mind a britek, mind a spanyolok ragaszkodnak szilárd, s egymásnak ellentmondó álláspontjaikhoz, egymással ütköző érdekeikhez. Az Egyesült Királyság törekszik az utrechti béke által számára biztosított szuverenitás megőrzésére, Spanyolország pedig szeretné ismét magáénak tudni a térséget, s mindez természetesen kihívás elé állítja a gibraltári polgárokat is, akik igyekeznek saját nemzeti identitásukat erősíteni, s nem szeretnék az idők végezetéig alávetni magukat egymással hadakozó hatalmak igényeinek. A helyzet konszolidálásának kulcsa eme három szereplő kezében van, a Brexit folyamata, illetőleg a gibraltári lakosság Unió melletti elköteleződése azonban tovább bonyolítja a kérdést és már csak idő kérdése, hogy fény derüljön arra, melyek is lesznek e tekintetben a kilépés távlati következményei.  

Források: