A Biszku Béla elleni büntetőeljárás a magyar átmeneti igazságszolgáltatás mérföldköve is lehetett volna. Ehelyett egy elszalasztott lehetőséggé vált. Vagy mégsem? Hack Péterrel, az ELTE Jogi Kar Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtás jogi Tanszékének vezetőjével beszélgettünk.

Biszku Béla az első és mai napig egyetlen magas beosztású kommunista tisztségviselő Magyarországon, aki ellen vádat emeltek. Biszkut az 1956-os magyar forradalom elfojtása alatti háborús bűnök elkövetésének gyanújával vádolták. Ügyében a nyomozás 2011-ben indult és a tárgyalását 2014. március 18-ra tűzték ki. 2014. május 13.-án a kommunista uralom elleni 1956-os októberi felkelés elfojtása során háborús bűnök elkövetésében bűnösnek találták. Azért ítélték el, mert tűzparancsot adott a biztonsági csapatoknak, hogy a civilekre lőjenek, ezzel megölve 49 embert. Ezen felül más vádpontokban is bűnösnek találták, köztük a kommunista rendszer által elkövetett bűnök tagadása miatt. A Fővárosi Ítélőtábla azonban megsemmisítette az elsőfokú ítéletet és 2015. június 1-jére új tárgyalást tűzött ki. Biszku 2016. március 31.-én, 94 évesen elhunyt Budapesten,az előtt, hogy a megismételt eljárásban másodfokú, végleges ítélet született volna. A halála miatti ítélet hiánya nyilvános vitát szított.

Perge László: Biszku ellen csak 2011-ben indult nyomozás, azt követően, hogy egy 2010-ben vele forgatott dokumentumfilmmel újra rivaldafénybe került. Ez körülbelül két évtizeddel a rendszerváltás után történt. Miért nem helyezték vád alá korábban?

Hack Péter: Úgy vélem, hogy az eljárás késői megindításának oka a politikai akarat hiánya volt, bár meg kell jegyeznem, hogy az akarat a bírói kar részéről is hiányzott. Az előző rendszer bukása után a ‘90-es években a meghatározó magyar politikai erőknek nem állt szándékában vád alá helyezni azokat, akik az előző rendszer alatt bűncselekményeket követtek el. Létezik olyan narratíva, amely szerint a vád alá helyezések elmaradás a demokratikus átalakulás részét képezte. Sokan úgy emlékeznek vissza, mintha az ellenzék a békés átalakulásért cserébe büntetlenséget ígért volna a kommunista rezsim bűnelkövetőinek, azonban én egy ilyen formális döntésre nem emlékszem. A bűnösöket vád alá kellett volna helyezni, nem bosszúból, hanem azért, hogy a jövő nemzedékeinek irányt mutassunk. Ahogy arra tanulmányaimban is rámutattam, Magyarországon a rendszerváltás legnagyobb tartozása, hogy nem sikerült egyértelművé tennie a jövő nemzedékek számára, hogy ne szolgáljanak, és ne működjenek együtt egy elnyomó rendszerrel, amely félreteszi az emberi méltóságot. Mégis, ma Magyarországon egyetlen bírónak vagy ügyésznek sem kellett felelnie a kommunista rezsim alatt elkövetett tetteiért. Így például a bíró, aki Nagy Imre tárgyalását vezette, a késő 80-as években tett nyilatkozata szerint nem bánta meg ítéletét. Jogászként és egyetemi professzorként a jog és erkölcs találkozási pontjai kifejezetten fontosak számomra. 1945 után a tisztességes eljárás hiánya, az, hogy a bűnösök és ártatlan áldozatok ugyanazon eljárás során ítéltettek el, a történelmi léptékű probléma. Így a háborús bűnösöket a többiektől elválasztó erkölcsi határ, amit az igazságszolgáltatásnak kellett volna használnia, teljesen elértéktelenedett. Sem társadalmi megegyezés nem született, de még csak megfelelő párbeszéd sem zajlott ezekről a problémákról mindmáig. A Biszku-ügyhöz hasonló eljárások lefolytak Kelet-Európában, Németországban és a mai Cseh Köztársaságban is.

A Biszku-eljárás legitim? A politika kompromittálja az igazságszolgáltatást egy ilyen eljárásban?

Az átmeneti igazságszolgáltatás egyik alapvető kérdése, hogy az ilyen eljárásoknak van-e bármennyi legitimitásuk. E kérdés megválaszolása során nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a győztesek igazságszolgáltatása. Az átmeneti igazságszolgáltatásnak számos modellje ismert, egy közülük a kedvelt amnézia-modell, melyet Spanyolországban, Franco bukása után alakítottak ki. Dióhéjban, egy íratlan vagy hallgatólagos megegyezésről van szó, mely szerint a múltat el kell felejteni, legalábbis nyilvánosan, így felelősségre vonásokra és megtisztulásra sem kerülhet sor, így biztosítva a békés utat a parlamentáris demokrácia felé. A ’90-es években Magyarországon is folyt vita arról, hogy ez a modell helyes-e. Úgy gondolom, hogy legitim az, ha egy demokratikus állam reagál elnyomó elődjének cselekményeire. A felelősségre vonás, a büntetőeljárások e reakció részei lehetnek. Véleményem szerint az idő múlása és a politikai gyanakvás nem ellenérvek. Jogi és filozófiai érvek vannak, hogy az idő előrehaladtával igazságos és legitim döntés nem születhet. Nem hiszem, hogy ezek a kommunista bűnök elkövetőinek megbüntetésével szembeni érvek. Egyszerűen csak az elévülés intézménye mellett szólnak. Ha elfogadjuk és egyetértünk abban, hogy bizonyos bűnök nem évülnek el, akkor ennek a szabálynak csak úgy van értelme, ha a büntetőeljárás ésszerű időtartam eltelte után is megindítható. Az el nem évülő bűncselekmények lényege, hogy az időmúlástól függetlenül megindítható az eljárás. A magyar büntetőjogban a kommunizmus alatt elkövetett bűnök ebbe a kategóriába tartoznak. Ugyan az ilyen bűncselekmények felderítése sokszor nehéz, vagy szinte lehetetlen, nincs ok arra, hogy ne próbálkozzunk eljárás indításával.

A vád Biszku életfogytiglanra ítélését kérte. Az inkriminált tények idején nem volt hatályos jogszabály, sem joggyakorlat, hogyan ítélkezhetne a bíróság ma?

Ez a vita egy érzékeny pontja. A ’90-es évek elején a magyar bíróságok a német és cseh társaikhoz hasonló problémával találták szembe magukat. Évtizedekkel a demokratikus átalakulás előtt súlyos bűncselekményeket követtek el, és sok esetben a rendszerváltás az elévülés lejárta után történt meg. Így nagy dilemma volt, hogy az elkövetők vád alá helyezhetőek-e. A cseh és német bíróságok és alkotmánybíróságok szerint lehetséges volt a vád alá helyezés, mert a kommunista uralom alatt anyagi értelemben vett igazságszolgáltatás nem volt. Érvelésük szerint a politikai hatalom megszilárdítása érdekében elkövetett borzalmas bűncselekmények súlyosan megsértették az alapvető jogokat és legitimálták a törvénytelenséget. Az akkor elkövetett cselekmények a nemzeti jog szerint ugyan nem voltak bűncselekmények, de nemzetközi jog alatt igen. Ezzel együtt a csehek és a németek nem sok figyelmet szenteltek a nemzetközi szempontoknak. Ehelyett úgy érveltek, hogy az elkövetők egy olyan rendszert tartottak fenn, amely évtizedeken keresztül biztosította bűncselekményeik büntetlenségét, és e rendszer bukása nyitotta meg az utat a társadalom büntető akarata előtt. Összességében e gondolatmenet szerint az anyagi igazságosság fontosabb eleme a jogállamiságnak, mint a tisztességes eljárás.

Ettől a véleménytől eltérően a magyar alkotmánybíróság a tisztességes eljárást tartotta fontosabbnak. Az alkotmánybíróság szerint a jogállamiságot nem lehet azzal ellentétes eszközökkel megteremteni. Érvelésük szerint az elévülés a jogállamiság része és az elévülési időt elteltével bizonyos bűncselekményeket nem büntethetőek. Az irányadó jogi gondolkodás és gyakorlat átvette ezt a gondolatmenetet, ami, véleményem szerint zsákutcába vezette az átmeneti igazságszolgáltatást. A viták gyakorlatilag ellehetetlenítették a felelősségre vonást. A múlt elfeledése és az amnézia-modell alkalmazása nem ugyanazokat az előnyöket nyújtja az elkövetőknek és az áldozatoknak. Az áldozatoknak tulajdonképpen kétszeres igazságtalanságot kell elszenvedniük, mivel az ő sérelmeiket nem veszik tudomásul.

A magyar rendszerváltás során a kommunista rezsim több áldozata is profán módon fejezte ki sérelmeit. Ez a politikai elit számára lehetővé tette, hogy az áldozatokat türelmetlen, indulatos öregembereknek titulálja, akik nyilvános fórumokon üvöltöznek. Az elit így azzal érvelt, hogy hiba lenne, ha az új politika ezeket az embereket szolgálná. Viszont ezeknek az áldozatoknak valós és súlyos sérelmeik voltak. Méltánytalan, hogy az új jogrend figyelmen kívül hagyta őket.

Biszku ügyvédje szerint a vád Biszkun ugyan bosszút állhat, de a teljes korábbi rezsimet úgysem tudja elítélni.

A magyar átmeneti igazságszolgáltatásra lényeges befolyást gyakoroltak olyan emberek, akik nem akartak és nem is akarnak vitát nyitni a múltbeli atrocitásokról. Véleményem szerint a rendszerváltást tekintve Magyarország az egyik legrosszabbul szerepelt a többi kelet-európai államhoz képest. A jogi vitákat tulajdonképpen alárendelték annak a politikai akaratnak, amely nem akar büntetőjogi felelősségrevonást. Nemzetközi példákon keresztül láthatjuk, mondjuk Dél-Amerika példáján, hogy még ha a politikai elit akarta is a felelősségre vonást, a katonaság és a bírói kar ellenállt, ugyanis őket az előző rendszer nevezte ki. Ezekben az országokban – második legjobb megoldásként – civil szervezetek szervezték meg az előző rendszerben történtek dokumentálását. Például Argentínában a Nunca Mas több ezer oldalas dokumentumokat vezet az áldozatok sérelmeiről, afféle lejegyzett szóbeli történelemként. Ezek a dokumentumok képezték később a büntető igazságszolgáltatás alapját. Ezzel szemben Magyarországon a politikai akarat nem hallgatta meg az áldozatok sérelmeit, nem adtak esélyt a társadalomnak. Ami még ennél is jelentősebb, nem született egy olyan dokumentum, ami arról szól, hogy a joggyakorlók hogyan előzhetik meg az efféle atrocitásokat a jövőben. Az ügyészek és bírák képzésében még ma sem esik szó arról, hogy ezek a testületek hogyan szolgálták ki az előző rendszert az ’50-es években. Az alkotmánybíróság ellentmondásos szerepet játszott a rendszerváltás során. Egyfelől lezárta a vitát, másfelől már az első döntése előre jelezte, hogy a kommunista bűnök elkövetőivel szemben semmiféle felelősségre vonásra nem került sor.

Az ügyészség vádjait főként történelmi bizonyítékok támasztotta alá. Azonban van különbség a történelmi felelősség és az egyéni büntetőjogi felelősség között. Mit gondol, mennyire tud ez az eljárás a történelemnek jogi keretet adni? Vagy az átmeneti igazságszolgáltatás általánosságban?

Az átmeneti igazságszolgáltatásról, annak megfelelő megvalósításáról szóló irodalom bőséges. Fontos megjegyezni, hogy a jog csupán egy az átmeneti igazságszolgáltatás eszközei közül, komoly szerepe van a politikatudománynak, a történelemtudománynak és a társadalompszichológiának is. A jogi kutatás két dologra összpontosít: a felelősök vád alá helyezésére és elítélésére és az áldozatok sérelmeinek nyilvános elismerésére. Az utóbbit kísérheti számos szimbolikus gesztus, így például emléknap vagy múzeum létrehozása, kártérítés vagy a tények feljegyzése. Ami ennél is fontosabb, a demokratikus állammá és igazságszolgáltatássá válás magával vonhatja az államszervezetben és igazságszolgáltatásban korábban szerepet vállalók kizárását. Ez is egy sokat vitatott kérdés volt. A történelmi bűnök kapcsán le kell szögeznünk, hogy gyakran nem egy gonosz és kegyetlen diktátor működteti az elnyomó rendszert. A közvélekedéssel ellentétben a történelmi bűnök alacsony beosztású tisztviselők által elkövetett piti bűncselekményekből állnak össze, melyek fenntartják az elnyomó kormányzást. Ebben az értelemben a fasiszta vagy kommunista bűnök piti bűnök összességeként nőttek történelmi léptékűvé.

Véleményem szerint az átmeneti igazságszolgáltatásról szóló nemzeti tárgyalások során mind a bal, mind a jobb hárítása tragédia. Ez a hárítás áldozatként állította be Magyarországot, ahol csak a németek és oroszok voltak felelősek azért, ami 1945 előtt és után történt. Azonban nyilvánvaló, hogy sok magyar, például Biszku is, haszonélvezője volt ezeknek a rezsimeknek. Az olyan tisztségviselők, mint Biszku hozzájárultak a megfélemlítő légkörhöz, mely azt a rendszert alkotta, amelyben 1956 után sortüzekre, kivégzésekre és internálásokra sor került. Véleményem szerint Biszkunak nem kellett közvetlenül parancsot adnia a tömeglövöldözésekre, az atmoszféra megteremtése már elegendő hozzájárulás volt a rezsim sikerhez.

Összességében hogyan ítéli meg az eljárást?

Úgy gondolom, hogy kudarc az 1990 utáni felelősségre vonás hiánya. A kommunista bűncselekmények elkövetőinek vád alá helyezése nem az egyetlen ügy, amivel foglalkozni kellett volna. Én az ügynökkérdést tartom a legfontosabbnak. Transzparens megoldásokat kellett volna alkalmazni az ügynökök identitásának, a jogfosztásoknak, sortüzeknek, az emberi jogok megsértésének a felfedésére, hogy a jövő generációk teljes képet kapjanak az atrocitásokról, mindezt valós és komoly jóvátétellel kísérve. Dokumentálni kellett volna, hogy kik a felelősök. Mind a bal-, mind a jobboldali pártok aktív szerepet játszottak ennek az ügynek az ignorálásában, így elhallgattatva az átláthatóság iránti igényt. Úgy gondolom, hogy Magyarország hatalmas lehetőséget hagyott ki, hogy jogi és morális szempontból is tiszta lappal indulva új rendszert építsen fel. Ahogy David Stark helyesen megállapította, a magyar rendszerváltás legnagyobb problémája az, hogy “az új társadalom nem a kommunizmus romjain épült, hanem a kommunizmus romjaiból.” A rendszerváltás hiányosságai rányomták a bélyegüket Biszku ügyére is. A jogerős ítélet hiánya kudarc, bár a tény, hogy egyáltalán sor került az eljárására és ez újra fényt derített komoly kérdésekre, nagyon fontos. A legfontosabb talán a párbeszéd kezdete, valamint az, hogy azok, akik ilyen bűncselekményeket követtek el, nem nyugodhatnak, akkor sem, ha azt hiszik, hogy már megúszhatják tetteik következményeit.

***

A cikket angolról  fordította Kasza-Tóth Krisztina az Arsboni Gyakornoki Program keretében.

***

A képek forrása: Első kép: Hack Péter, Második kép: Népszabadság Online