Kincs, ami nincs – másképpen adózik egy digitális vállalat?

Napjainkban már szinte az online térben zajlik az élet. A Facebook-nak köszönhetően bárkit azonnal megtalálunk és a könyvtárban töltött órákat is megspórolhatjuk, hála a Google keresőjének. Ezeket a digitális alapú szolgáltatásokat ráadásul egy stabil wifi-router vagy mobilinternet segítségével a világon szinte bárhol elérhetjük. Ennek a határon átnyúló szolgáltatásnak azonban egy ponton hiba csúszik a gépezetébe: a virtuális alapú, „kézzel nem fogható” tevékenység utáni adózásnak ugyanis olyan súlyos szabályozási hiánya van a klasszikus cégek adójogi helyzetével szemben, mely miatt az államok súlyos bevételektől esnek el.

Mire gondolunk itt pontosan? Mielőtt erre kitérnénk, meg kell vizsgálnunk a digitális vállalatok fogalmi körét és azok sajátosságait a klasszikus formában működő cégekhez képest.

Mik azok a digitális vállalatok?

A fogalom hallatán elsőre sokan a Facebook, Google, Spotify és társai képét látják lelki szemük előtt. A felvetés helyes, hiszen ezek a vállalatok kiváló példái a digitális cégeknek. Legfőbb tulajdonságuk, hogy tevékenységüket az online térben és annak piacán végzik. Úgy is mondhatnánk, hogy mobil-formában működnek: a javarészt amerikai illetőségű vállalatok ugyanis úgy képesek az európai vagy ázsiai felhasználók millióit elérni, hogy az adott országban elég, ha pusztán virtuálisan és nem fizikai értelemben vannak jelen.

Fizikai vs. virtuális jelenlét

A fizikai, valamint a digitális értelemben vett „virtuális jelenlét” konfliktusa ily módon komoly ellentéteket szül. Abban az esetben ugyanis, amikor egy hagyományos alapon működő céget állítunk szembe a Facebookkal, látható, hogy torzulnak az egyenlő versenyfeltételek.

Az adójogi szabályok az úgynevezett territorialitás elvén alapulva ugyanis a fizikai jelenlétre épülnek. Ehhez képest a digitális cégek könnyen képesek ezt áthidalni – szabályozási hézag kihasználásával vagy adóelkerüléssel, -, hiszen „szabadon ugrálhatnak” az egyes államok között.

Mi ezzel a probléma?

Az alap tehát az, hogy a hagyományos cégek térben kötöttek. Szigorúan azok az adójogi szabályok vonatkoznak rájuk, amely államokhoz letelepedésük helyszínei – székházaik, telephelyeik, termelésük helyszínei kötik őket. És itt máris elérkeztünk a virtuális cégekkel szembeni eltéréshez: a digitális vállalatok ugyanis „kedvükre” határozhatják meg, hogy melyik országban legyen a székhelyük, telephelyük, vagy éppen hol legyenek „csak pusztán” szolgáltatásként jelen.

Ezzel azonban komoly adójogi probléma áll elő. Az adót ugyanis ott nem fizetik meg, ahol „csak” a szolgáltatásukat nyújtják, a szabadságuk révén pedig székhelyüket olyan országba jegyezhetik, ahol számukra a legkedvezőek az adófeltételek. Ez egyrészt nagy hátrányt ró azokra a vállalatokra, akiket a fizikai jelenlétük kötelez adófizetésre, másrészt ennek a „sajátos” szabályozásnak köszönhetően az országok jelentős bevételektől esnek el.

Amikor a Facebook Európába terjesztette ki tevékenységét, azt az országot választotta központjaként, amelyik számára a legkedvezőbb feltételeket biztosította. Végül így lett a célpontja Írország, ahol nagyon minimális az adókulcs, vagyis a virtuális tevékenység után csak egy töredék összegben kell megfizetni az adót. Win-win a helyzet: Európában elérhető lesz a szolgáltatás, Zuckerberg-ék pedig komoly pénzeket tartanak meg a zsebükben.

Az Egyesült Királyság 2018-ban a Facebook 2. legnagyobb bevételi piaca volt. A vállalat eladásból generált bevételének 1,65 milliárd font összege után azonban mindössze 28,5 millió font összegben fizetett adót. Ez kevesebb, mint a bevétel 2%-a.

A továbbiakban arról lesz szó, hogyan lehetne ezt a problémakört megoldani és jelenleg hol tartunk.

Tagállami próbálkozások

Az Európai Unió tagállamai azonban kezdték egyre inkább megelégelni a helyzetet. Azzal a ténnyel mindenki tisztában van, hogy változás kell, méghozzá sürgősen. Érdemi lépések megtételére azonban sem nemzetközi szinten, sem az uniós integrációban még nem került sor. A bátrabbak így maguk kívánták szabályozni a helyzetet.

Nem is kell messze menni ahhoz, hogy egy konkrét szabályozási kísérletet lássunk. Hazánk ugyanis egy egyenes közvetlen adóval próbálta meg sarokba szorítani az egyik legnagyobb techóriást, a Google-t, azzal, hogy a reklámadó megfizetésére kötelezte.
A reklámadóról szóló 2014. évi XXII. törvény rendelkezése értelmében ugyanis adóköteles tevékenységnek/szolgáltatásnyújtásnak minősül az interneten, túlnyomórészt magyar nyelven vagy magyar nyelvű internetes oldalon a reklám ellenszolgáltatás fejében történő közzététele. Az adó alanya illetőségtől független, vagyis annak kell megfizetni az adót, aki közzéteszi a reklámot, azaz az adóterhet viselő és az adófizető személye egy és ugyanaz. Ez eddig teljesen logikus.

A Google azonban nem kívánta teljesíteni mindezt: Annak ellenére, hogy az online piactéren ellenszolgáltatás fejében tett közzé hirdetéseket, egyszerűen nem jelentkezett be a magyar adóhatóságnál a szóban forgó adó hatálya alá.

A magyar internetes hirdetéseknek ráadásul több, mint 53%-a a Facebook és a Google felületére koncentrálódik. A hirdetési piacon megmaradt kis rés pedig nehéz helyzetbe hozza a hazai hirdetőket. Egyrészt jelentős technológiai kihívással állnak szemben a Szilícium-völgyi innovációkkal, másrészt – mivel ők kénytelenek megfizetni a reklámadót és az egyéb közterheket, – az államnak megfizetett összegek után igen csekély marad a költségvetési budget-ük a legfigyelemfelkeltőbb reklámok megalkotására.

A helyzet egy idő után mind a saját meglátásom, mind a rendelkezésre álló statisztikai adatok alapján egyre komolyabbá vált. Az elsőre egyszerinek tűnő mulasztás állandóvá vált, hazánk pedig súlyos összegektől esett el, amelyet a NAV végül megelégelt, és a bejelentkezés mellőzése miatt több ízben milliós összegű mulasztási bírságot szabott ki a techóriásra.

Az Európai Unió Bíróságán azonban végül pervesztes félként Magyarország került ki: a marasztaló ítéletben ugyanis a Bíróság megállapította, hogy mindez szembe ment az uniós joggal. Az ítélet szerint ez a pár nap alatt kiszabott milliós összegű bírság ugyanis megsértette a szolgáltatásnyújtás szabadságát, és az olyan általános alapelvi tételeket, mint az arányosság, valamint az egyenlő bánásmód elvét.

Hazánk egy egyenes/direkt adóval kívánta orvosolni a helyzetet, a franciák pedig egy jövedelemtípusú, ún. digitális adót vetettek ki azokra a digitális multikra, amelyeknek az éves nettó árbevétele meghalad egy adott összeget. Az adót 3%-os adókulcsban határoztak meg és meg voltak győződve arról, hogy az elképzelésük példátlan sikert és központi bevételt jelent majd az országnak. Az Egyesült Államok azonban enyhén szólva is hevesen reagált az intézkedésre. Ezt a lépést ugyanis egy személyes kereskedelmi csapásként élték meg, hiszen ahogyan már említésre került: a digitális multik legnagyobb része amerikai illetőségű.
A franciákat az Egyesült Államok végül egy olyan vámháborúval fenyegette meg, amely a leghíresebb termékeiket, többek között a francia borokat, sajtokat, pezsgőket és kozmetikai termékeket terhelte volna. Erre reagálva már visszaléptek a franciák, s nemcsak, hogy eltörölték az adót, de ígéretet tettek arra, hogy a nemzetközi szabályozás rendezése esetén vissza is térítik az addig beszedett összegeket.

Mi legyen a megoldás?

Láthattuk tehát, hogy nemzeti szinten bőven volt már próbálkozás a helyzet megoldására. Ezekből a különutas próbálkozásokból azonban kitűnik, hogy a tagállamok önállóan nem képesek orvosolni a helyzetet. Az országok eltérő nézetei miatt ugyanis nem egyértelműek a szabályok, amely miatt a vállalatok is jogi szempontból is bizonytalan helyzetbe kerülnek.

A megoldás kulcsát tehát mindenképp egy nemzetközi szabályozás teremtené meg. Az OECD és az Európai Unió is felvázolt már érdemi megoldási kísérleteket, azonban majd látni fogjuk, hogy milyen eredménnyel.

Az OECD egy olyan egységes nemzetközi adóreformot kívánna végrehajtani, ami megosztja az adóztatási jogokat az országok között.

Ez úgy nézne ki, hogy a szabályozás középpontjában az erősen digitalizálódó vállalkozások állnának. Amennyiben ezeknek az éves árbevétele meghalad egy adott küszöböt, akkor a jövedelmük alapján kötelesek volnának egy meghatározott adóösszeget megfizetni. Ezt pedig kötelező jelleggel abban az országban kellene, ahol a fogyasztójuk található.

Az Európai Unió sem maradhat ki a körből: egy olyan szabályozási ötlettel állt elő, ami már egy bevett gyakorlatot vesz alapul. Ez a megoldás pedig a társasági adó szabályaira épülne.

A társasági adót a cégek jelenleg ugyanis azon a telephelyen fizetik meg, ahol gazdasági tevékenységüket kifejtik. Ez ebben a sajátos virtuális szabályozási helyzetben pedig úgy nézne ki, hogy bevezetésre kerülne az ún. digitális telephely fogalma. Ez egy 3-as kritériumrendszer mentén kerülne megalkotásra: a meghatározott éves bevétel, fogyasztói elérés és ügyletkötés függvényében.

Ez egyszerűen kezelné a helyzetet: a digitális vállalatoknak ugyanis minden olyan európai országban lenne egy ilyen jellegű telephelye, ahol a virtuális tevékenységüket kifejtik, illetve ahol a szolgáltatás nyújtására sor kerül. Ez pedig egyenes ágon minősítené őket

adókötelezetté, amivel nemcsak a virtuális és fizikai jelenlét ellentétét oldaná meg, hanem a digitális multiknak sem állna módjukban kiskapukat találni.

A felvetések és javaslatok ellenére azonban a mai napig nem született érdemi megállapodás.

A tárgyalások hiába zajlanak folyamatosan, a szabályok elfogadása csak évről-évre eltolódik. Ez persze betudható annak is, hogy a világ figyelme most a jelenlegi járványhelyzetre irányul. Ez azonban pont kettős megvilágítású lehet: a járvány elleni védekezések miatt megugró költségvetési deficit ugyanis lehet éppen arra sarkallja majd az országokat, hogy sürgősen cselekedjenek a plusz bevételek érdekében.

Szerintem mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy kíváncsian várom, mit tár majd elénk a jövő. Addig pedig nem tudunk mást tenni, mint várni és bízni abban, hogy talán a soron következő év megoldásainak aranykulcsa az összes szabályozási zárat kinyitja.

A cikk megírásához az Arsboni a Jogtár adatbázisát használta.

Irodalomjegyzék