Követendő? Példa nélküli?

2019 novemberében a német Szövetségi Alkotmánybíróság egy konkrét ügy eldöntése során az Európai Unió Alapjogi Chartáját alkalmazta. A német testület által kialakított választóvonal egyértelműnek tűnik: ha az ügyben teljesen harmonizált uniós jogot kell alkalmazni, akkor a Chartában foglalt alapjogokat tekinti mércének; ha azonban – akár csak részben is – a tagállami jog irányadó, akkor a tagállami alkotmányban foglaltakat. Mindkét esetben a tagállami alkotmánybíróság jár el, és egyben értelmezi az Alapjogi Chartát és a tagállami alkotmányt is. Zárókőszerep az uniós alapjogvédelemben?

Jelen írás a szerzőknek a Jogtudományi Közlönyben 2020. nyár végén megjelenő tanulmányából készült ismertető.

A német Szövetségi Alkotmánybíróságnak két nagyon hasonló problémát kellett megoldania, nevezetesen azt, hogy az interneten fellelhető tartalmak elérhetőségének és az azokban szereplő személyek beazonosításának van-e időbeli korlátja. Azaz, a fő alkotmányossági kérdés az volt, hogy lehet-e a személyes önrendelkezési jogra hivatkozva korlátozni azt, hogy egyes tartalmak bizonyos idő után elérhetőek legyenek. A végleges választ egyelőre mi sem tudjuk megadni, hiszen a karlsruhei testület az egyik bírósági döntést megsemmisítette, és a rendes bíróság feladatául szabta annak vizsgálatát, hogy egy emberölésért jogerősen elítélt személy neve a cselekmény elkövetése után majd 40 évvel elérhető legyen-e egy sajtótermék online archívumában. A másik ügyben azonban, amelynek tárgya egy munkáltatóról szóló 10 év körüli hír internetes ”elfelejtése”, és e kérés megtagadása volt, a testület elutasította az alkotmányjogi panaszt, és az eljáró bíróságok alapjogi mérlegelésével egyetértett.

A két döntés tematikailag tehát az ún. felejtéshez való jog körébe illeszkedik, mindez ugyanakkor korántsem indokolja az ügy iránti lelkes érdeklődést. Utóbbi oka – és ezt látszik alátámasztani az ügyek egy napon történő kommunikációja – vélhetően a határozatok uniós jogi vonatkozása, mivel a döntések az uniós joghoz való viszonyrendszerben új szempontot, új megközelítést vezettek be a Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában.

Az uniós jog szinte minden területen élő jogként, illetve a nemzeti jog kereteként határozza meg a mindennapjainkat. Ez a teljesen általános megállapítás jogászok számára nem újdonság, szinte nincs olyan jog- és szakterület, amelyben nem kellene uniós jogot alkalmazni. Az uniós jog végrehajtása, értelmezése, azaz működése mindennapos, ezzel együtt azonban az alkotmányossági és alapjogvédelmi kérdések tekintetében a helyzet korántsem ilyen letisztult. Ezek tekintetében a különféle európai alkotmánybíróságok folyamatosan keresik és (újra)definiálják a helyzetüket, illetve szerepüket, amelyek közül az egyik zászlóshajónak kétségkívül a német Szövetségi Alkotmánybíróság tekinthető. Ebből az aspektusból nézve valóban újdonsággal bír a két novemberi döntés, amelyek tényállásaira más-más uniós szabályok voltak irányadók. Az egyik esetben az uniós jog nem teljesen harmonizálta a jogterületet, hanem a tagállami jogalkotónak szabályozási mozgásteret hagyott, a másik ügyben viszont az uniós jog hézag nélkül lefedte az adott jogviszonyt. Ez nem tekinthető rendkívüli jelenségnek, hiszen az uniós jogforrások között eleve van olyan, amelyik csak a célt határozza meg, de annak megvalósítását a tagállami jogalkotóra bízza, és van olyan jogforrás, amely közvetlenül alkalmazandó módon teljes harmonizációt valósít meg, így a tagállami szabályalkotónak nincs további mozgástere. Ezzel együtt arra is van példa, hogy a szabályozott területek átkerülnek egyik csoportból a másikba, amilyen a jelen ügyekben vizsgált személyes adatok védeleme is: a kezdeti irányelvi szabályozást az immár sokaknak ismerősen hangzó GDPR nevű rendelet váltotta fel.

Ami a jelen ügyek újdonságát jelenti, az a német Szövetségi Alkotmánybíróság megközelítése volt. A bemutatott szabályozási sajátosságból ugyanis a testület azt a következtetést vonta le, hogy amennyiben az uniós szabályozás mozgásteret hagy a tagállami jogalkotónak, akkor a tagállami alkotmány szerint kell elbírálni az alapjogi ügyeket. A másik esetben pedig, amikor a tagállam csak végrehatja a teljesen harmonizált uniós jogot, ott nem a tagállami alkotmány, hanem az uniós Alapjogi Charta lesz az irányadó mérce. Úgy véljük, hogy az ilyen döntéseket szokták „mérföldkőnek” (landmark decision, Grundsatzurteil) nevezni, hiszen ez az első eset, amikor a német Szövetségi Alkotmánybíróság az Európai Unió Alapjogi Chartáját alkalmazta az előtte fekvő ügy eldöntése során a német alkotmányban foglalt alapjogi katalógus helyett.

E döntés alapján az bizonyosan kijelenthető, hogy ez egy újabb állomás az uniós vs. tagállami alapjogvédelem, illetve intézményileg a bíróságok között leírható Luxembourg vs. Karlsruhe vitában. E „vita” ugyanakkor korántsem csupán oppozíciós jellegű, mint inkább dialogikus, vagy, ahogy a szakirodalomban is elterjedt: „kompozit”. Ennek egyik első állomása a karlsruhei testület által az 1970-es években (a híres Solange I. ítéletben) kialakított alapjogi fenntartás, amely az uniós alapjogvédelem kialakításának egyik fő hajtóereje volt, ami aztán az Alapjogi Charta elfogadásában csúcsosodott ki. A Chartában foglalt alapjogok az Uniós jog „alapjogi deficitjét” hivatottak kiegyenlíteni, amelyeket a nemzeti jognak az uniós joggal szembeni kötelező háttérbe lépése hoz létre. Ehhez kapcsolódóan a mostani döntések egyik első szakmai reflexiója azt emelte ki, hogy az uniós alapjogok az uniós jog hatékony és egységes alkalmazását szolgálják, de maguk – tartalmukat tekintve – nem tűzik ki célul az egységességet.

A német Szövetségi Alkotmánybíróság korábbi uniós joggal összefüggő legjelentősebb döntéseit a mostani határozatok is hivatkozzák, és e dialógus keretében várhatóan még megannyi döntés fog születni. Erre volt egy újabb példa a hatáskör túllépés kérdése körében az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programjának alkotmányosságáról a napokban közzétett ítélet, és ebbe a sorba illeszkedő állomásként érvelnek a jelen döntések amellett, hogy a német Szövetségi Alkotmánybíróság úgy tekint önmagára, mint amely része az uniós alapjogvédelemnek. És mivel az Alapjogi Charta az alapjogvédelem terén a tagállami bíróságok jogalkalmazó tevékenységére épít, a karlsruhei testület szerint ebben a láncolatban a tagállami alkotmánybíróságnak is feladata kell, hogy legyen. Ez következik a német alaptörvény uniós klauzulájából. E tekintetben úgy véljük, hogy e döntés kevésbé a 22/2016-os magyar AB határozattal hozható összefüggésbe, hanem az azt követő 2/2019-es AB határozattal, amelyben a magyar testület is elkötelezte magát amellett, hogy az Alaptörvény értelmezése során tekintettel van az Európai Uniós tagsággal együtt járó, valamint a Magyarországot nemzetközi szerződés alapján terhelő kötelezettségekre. Ezt a hazai testület is az Alaptörvény uniós klauzulájából vezette le, amikor megállapította, hogy „[a]z  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az E) cikk (4) bekezdésében meghatározott alkotmányozó többség igényéből kooperatív jogértelmezési kötelezettség következik” (Indokolás [21]).

A kérdés természetesen az, hogy ez a döntés milyen hatással lesz a későbbi német alapjogi joggyakorlatra. Véleményünk szerint azzal, hogy a német Szövetségi Alkotmánybíróság az Alapjogi Charta alapján dönt olyan alapjogi ügyekben, amelyeket teljes mértékben a tagállamok által elfogadott harmonizált szabályok rendeznek, előremutató döntés és előremutató példa lehet más tagállami alkotmánybíróságok számára is. E harmonizált szabályoknak ugyanis elsősorban az Alapjogi Chartában foglalt mércéknek kell megfelelniük, hiszen az uniós jogalkotás során is ez az irányadó szempont. Innen már csak egy lépés annak belátása, hogy amennyiben az uniós célok közösek és az alapjogvédelmi rendszer keretei tényleg rendelkezésre állnak, akkor az egyéni alapjogvédelemre is eszközt kell biztosítani. A jelenlegi keretek között a német megközelítés alapján ennek eszköze a tagállami alkotmánybíróságok előtt kezdeményezhető alkotmányjogi panasz intézménye, amelynek keretében – szükség esetén előzetes döntéshozatali eljárás segítségével – a német alkotmányvédő testület kívánja érvényre juttatni az uniós alapjogokat.

Ezen túlmenően a döntés jelentősége abból a szempontból is megközelíthető, hogy a tagállami alkotmányok alapjogi katalógusai vélhetően kevesebb eltérést tartalmaznak, mint az egyes alapjogi konfliktusok feloldása, illetve az alapjogi összeütközések mérlegelése. Ezáltal tagállami nézőpontból lehet, hogy a mérce eltérő a Charta védelmi rendszerében, de a tagállami alkotmánybírósági gyakorlat éppen, hogy iránymutató lehet az EUB előtt későbbiekben felmerülő alapjogi problémák mérlegelése tekintetében.

Mint mindig, e döntés jelentőségét is a jövőbeni gyakorlat alakítja majd ki: vagy követendő példaként szolgál, vagy egy tényleges hatás nélküli álláspont marad. Egy dolog viszont mindenképpen figyelemre méltó: az egyik legtekintélyesebb alkotmányvédő testület, amelynek a gyakorlata mindig is mintaértékű volt és hatást gyakorolt más alkotmánybíróságok működésére, elkötelezni látszik magát az összes tagállam, így Magyarország által is megállapított és elfogadott uniós alapjogok saját hatáskörben történő érvényre juttatása mellett.

A szerzők részletes elemzését a Jogtudományi Közlöny 2020/6-7 számában olvashatják.

Képek forrása:

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.