Money, money, money, must be funny, in the digital world

A készpénz, mint megfogható, fizika valójában létező fizetőeszköz, egészében átszövi az emberiség közös kultúráját. Olyannyira a kollektív tudat része, hogy az irodalomtól kezdve a színdarabokon, filmeken és popslágereken  át, még a rajzfilmekben is képes központi szerepet betölteni: gondoljunk csak Dagobert bácsira. Éppen ezért hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a jövőben is velünk fog maradni, lényegében változatlan formában; mindez viszont a digitalizáció felgyorsulásával egyidejűleg megváltozni látszik. A digitális jegybankpénz (Central Bank Digital Currency, CBDC) intézményében komoly lehetőség rejlik arra, hogy akár a készpénz helyét is átvegye: 2014 óta több, mint 60 központi bank gondolta úgy, hogy érdemes megvizsgálni a CBDC bevezetésének gondolatát; még akkor is, ha nagyon nehezen lenne megoldható, hogy Dagobert bácsi fejest ugorjon egy széfnyi digitális valutába…

Kétrészes cikksorozatunkban megkíséreljük bemutatni a digitális jegybankpénzek világát.

Mi tehát a CBDC? A CBDC jegybank által kibocsátott digitális pénz. Konkrétabb meghatározást nehéz összehozni, ugyanis ezen felül, ezen túl számtalan megoldás létezhet a pénz digitalizálására, és már a kiinduló premisszák is rengeteg mindent determinálnak: egyáltalán mit tekintünk pénznek, milyen funkcióit szeretnénk a fizetőeszközeinknek programok, kódok, egyesek és nullák bináris nyelvére átültetni. Éppen ezért a CBDC definíciójában is már vita van; egyes eldöntendő kérdésekre adott válaszok függvényében változik, hogy ki-mit tekint a CBDC-k „kötelező” jellemzőinek. Azok a jegybankok, amelyek vizsgálják a CBDC bevezetésének lehetőségét, rengeteg problémát kell, hogy elhárítsanak, illetve legalább pár lényegi döntést meg kell hozniuk: egyáltalán DLT szolgáljon-e a digitális pénzük nyilvántartási alapjául? Ha elosztott főkönyvet akarnak alkalmazni, mekkora legyen a decentralizáltság foka? Milyen pozícióba helyezzék magukat és milyenbe a kereskedelmi bankokat egy CBDC kibocsátás rendszerében? A számlaalapú vagy a tokenalapú megoldás irányába húzzanak? Fizessen-e kamatot egy ilyen eszköz? Biztonságos, átlátható-e egy ilyen rendszer? És egyébként is: megengedi ezt az etikett a jogi környezet?

Szuperpénz = bizalom?

Kezdjük az elején (ez általában hasznos). Mit is szeretnénk digitalizálni? Mivel a pénz általános fogalmának meghatározása és ismertetése több ezer oldalt is megtölthetne, ettől most eltekintünk: a pénz megjelenési formái mentén gondolkodva vesszük igénybe inkább azt a fogalmi koordináta-rendszert, amely segít elhelyeznünk a pénzpiaci térképen a CBDC-ket is. Ehhez érdemes figyelembe vennünk az adott pénz kibocsátóját, a pénz tényleges megjelenési formáját, hozzáférhetőségét és az általa bonyolítható fizetési műveletekhez használt transzfermechanizmus és rendszer jellemzőit. A készpénzt el tudjuk helyezni ebben a rendszerben: a jegybank bocsátja ki, fizikai formájában létezik, univerzálisan hozzáférhető és decentralizált transzfermechanizmust alkalmaz.

Induljunk a kibocsátással, azon belül is egy szükséges elhatárolással: készpénz alatt természetesen a bankjegyeket és érméket értjük – ezeknek kibocsátója Magyarországon a jegybank. A közvetlen készpénzkibocsátás nem kifejezetten jelentékeny a pénzteremtés különböző lehetőségei között:[1] a forgalomban lévő pénz döntő többségét ugyanis nem a jegybank, hanem a kereskedelmi bankrendszer teremti (erre később pár mondatban visszatérünk). A jegybank által kibocsátott pénz az ún. „definitív pénz”, azaz végső fizetési eszköz, az ország hivatalos pénze, törvényes fizetőeszköze; a készpénz pedig a jegybankpénz fizikai, materializált formában. A jegybankpénz dematerializált formájában is létezik, hiszen a jegybank egyben számlavezető bank is, ahol mi, egyszerű halandók ugyan nem nyithatunk számlát és nem kaphatunk hitelt, de még általában a vállalkozások, vagy egyéb gazdasági szereplők számára sem nyitott ez a lehetőség; pénzügyi intézmények, államok, elszámolóházak, nemzetközi szervezetek számára viszont igen. A bankok (illetve egyéb, jegbanki számlanyitásra jogosult pénzügyi intézmények) a jegybankpénz dematerializált, számlapénzben megjelenő formájához már most is közvetlenül hozzáférhetnek, és a jegybankpénz ezen formájában számolnak el egymás között a bankközi fizetések során. Ezeket a fizetések ún. „valós idejű bruttó elszámolási rendszerben” bonyolítják, itthon 1999. óta működik a VIBER (nem AZ a Viber, ez egy másik Viber)[2].  A rendszer működése elég stabil és gyors, bevett és megszokott, ebből következően feltehetően a VIBER (illetve általában a bankközi elszámolási rendszerek) helyettesítése, akár megosztott főkönyvre történő átültéssel, azaz a nagykereskedelmi CBDC bevezetése nem járna forradalmi előnyökkel – ebből viszont az is következik, hogy érdemesebb (értelmesebb?) a készpénz digitalizálásra koncentrálni.

Az elszámolás mindenki által elfogadott alapegységeként a készpénzt gyakran emlegetik „szuperpénzként”, hiszen végső soron bármilyen tranzakcióban alkalmazható, széles körben hozzáférhető, sőt, anonimitást is biztosít a használójának, legalábbis abban az értelemben, hogy nem kell magát sem előzetesen, sem máskor azonosítani kizárólag a fizetés okán. Pecunia non olet, ahogy a művelt francia mondja. Az „örök” szuperpénz kibocsátása során a jegybankok egy összetett, és rengeteg fizikai elemet is magában foglaló rendszert is működtetnek annak érdekében, hogy  biztosítsák az előállítását, tárolását, selejtezését; a minőségellenőrzésről és az elosztás logisztikájáról nem is beszélve – ez a rendszer teszi lehetővé, hogy a gazdaságban folyamatosan jó minőségű (értsd: nehezen hamisítható) készpénz álljon rendelkezésre.

Ahhoz, hogy leküzdhetők legyenek a fizikai (földrajzi) korlátok (picit megbonyolítaná az elszámolást, ha mindig el kéne utaznunk Kínába, hogy átadjuk a készpénzt a dolgos kínai gyárosnak, akitől éppen megrendeltünk valamit), illetve, hogy megvalósulhasson a hitelezésen keresztüli gazdaságfinanszírozás, továbbá, hogy ennek folyományaként a jegybankoknak ne kelljen a lakossági, vállalati számlavezetés képtelenül összetett és nagy volumenű lebonyolítását magukra vállalni, és még rengeteg más, akár kényelmi előnyéből fakadóan is fizetőeszközként fogadjuk el a készpénz mellett a bankszámlapénzt is – ami egyben a pénzteremtés legnagyobb volumenű összetevője. A kereskedelmi bankok által kibocsátott pénz ugyanis nem a fentiekben emlegetett definitív pénz, hanem a jegybanknál betét elhelyezésére jogosultak részéről a jegybankpénzre vonatkozó követelés, végső soron a bank tartozása[3], amit ha hirtelen mindenki, mindenhol, formájában és névértékén készpénzre szeretne váltani, csúnya bankpánik alakulna ki – a bankrendszer prudenciális előírásai, főleg szavatolótőke-követelményei nem véletlenül rendkívül szabályozottak. A logikai láncon végigtekintve: a készpénz is követelés, méghozzá a jegybank felé, de míg (a beválthatóságra tekintettel) a többi pénzeszköz értékét, ilyen-olyan arányban és módon a mögöttük álló jegybankpénz adja, a jegybankpénz értékét kizárólag a kibocsátóba, végső soron az államba fektetett bizalom határozza meg, hiszen a jegybank nem köteles a jegybankpénzt (így a készpénzt) valamely más értékhordozóra (pl. aranyra) átváltani[4], „csak” egyező névértékű, más jegybankpénzre.

A készpénz funkcionális helyettesítésére már több megoldás is született, de témánk szempontjából leginkább a fizikai megjelenést szintén nélkülöző elektronikus pénzeket szükséges megemlíteni[5]. Kifejezetten készpénz-helyettesítő fizetési eszközökről[6] van szó: kiválthatják annak fizikai megjelenését, forradalmasíhatják a tárolását és a használatát, vagy más, innovatív megoldásokat alkalmazhatnak, de mindezekkel együtt az elektronikus pénzeket nem valamely központi bank bocsátja ki, mint hivatalos fizetőeszközöket; azok – az előző okokból logikusan következően – nem jelennek meg közvetlenül a jegybankok mérlegeiben sem. Ha úgy tetszik, a jegybankpénz értékét meghatározó bizalom kiterjesztéseiről van szó; értékük önmagukban nincs, hasznosságukat az adja, hogy közvetlenül beválthatóak más pénzeszközökre, sőt, a fedezet garantálására kifejezetten csak pénzeszközök ellenében bocsátják ki őket. Mindezzel együtt, vagy éppen ezért, fontos szerepet töltenek be a digitális jegybankpénz kibocsátása felé vezető úton; a bevezetésükhöz kifejlesztett technológiák (amelyek egyre inkább összemosódnak kriptoeszközökkel is, lásd az e-pénzek és a stablecoinok közötti, előző cikkünkben tárgyalt speciális „rokonságot”[7]) beépítésével megnyílik a lehetőség a központi bankok előtt is, hogy közvetlenül digitalizálhassák a készpénzkibocsátásukat. A legújabb technológiák alkalmazása, további tranzakció-gyorsulás, a biztonság és az átláthatóság növelése és a készpénzforgalom csökkentése mellett a jegybanki kibocsátási (és ezzel az ellenőrzési, monetáris politikai) monopólium  megőrzése és a  jegybank mérlegeihez történő közvetlen hozzáférhetőség további kiterjesztése: ez lenne véleményünk szerint a digitális jegybankpénz bevezetésének „értelme”.

A készpénzt tehát nem elég formájában helyettesíteni: jegybankpénzként teljesen új alapokra kellene helyezni kibocsátási, transzferálási, nyilvántartási rendszerét is, és meg kellene találni a hitelintézetek, pénzügyi vállalkozások „helyét” is egy ilyen rendszerben, ami hatalmas kihívás. Az adattá „változott” definitív pénzt ugyanúgy meg kell védeni, tárolni kell, validálni, megsemmisíteni; a végbemenő tranzakciók során biztosítani kell az átlátható és nyomonkövethető elszámolást és az átválthatóságot is – mindezt a lehető legkevesebb látenciával, a lehető leggyorsabban, és az sem lenne haszontalan, ha mindeközben a rendszer minél kevésbé lenne bizalomalapú. Ezzel pedig szépen lassan átevezünk a rendszer felépítésének, az eszközök transzfermechnanizmusának kérdéskörére.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…

Az egyes fizetőeszközök disztribúciójára, illetve az azokat fizetésre, elszámolásra igénybe vevő szereplők közötti transzferálására komplex rendszerek épültek ki az idők során. A készpénz esetében már röviden érintettük az előállításának és elérhetőségének témakörét, most ezt nem is szeretnénk hosszabban tárgyalni; érdemes azonban közelebbről szemügyre venni a készpénz egy kiemelkedő tulajdonságát: a  decentralizáltságot.

A következőkben olyan fogalmi körrel fogunk érintőlegesen találkozni, aminek megértése alapvető a CBDC-k lehetőségeinek feltérképezéséhez. [8]  Ehhez szükséges röviden bemutatni a centralizált, a decentralizált és az elosztott rendszereket, különbségeiket és alkalmazhatóságukat. Először is: ezek alapvető hálózati rendszerleíró fogalmak, gyakorlatilag bármilyen hálózatos rendszer felépítésére kivetíthetőek. Mindegyik modellben az az alapvető két kérdés, hogy az adatfeldolgozás hol és ki által (milyen szerveren, szervereken) történik, illetve, hogy ezekhez az adatokhoz kik és milyen szabályrendszer szerint férhetnek, vagy nem férhetnek hozzá.

Az első kérdésre akkor kapjuk meg a választ, ha a rendszermodellek esetében a csomópontokat (node-okat) beazonosítjuk és megállapítjuk ráhatásuk mértékét az egész rendszerre, a másodikra pedig akkor, ha megvizsgáljuk az adatok transzferálásának mechanizmusát is. Hogy ezek a rendszermegoldások kiválóan működhetnek digitális fizetőeszközök megalkotása, így különösen tranzakciók végrehajtása és könyvelése során, pontosan az előbbiekből következik; ahogy egyébként az is, hogy bármilyen más rendszerstruktúra, nyilvántartás, sőt, akár egész intézmények és intézményrendszerek is modellezhetőek általuk, illetve átülthetőek rájuk.[9]

Egy központosított (centralizált) rendszer esetében egyetlen entitásnak, egy node-nak van „végső szava” a rendszerben megállapított összes szabállyal kapcsolatosan: érvényesítheti, megváltoztathatja és figyelmen kívül is hagyhatja azokat, rajta kívül semmilyen más rendszerszereplőnek nincs a szabályokra közvetlen ráhatása – a rendszer résztvevői soha nem közvetlenül egymással, hanem mindig a központi node-on keresztül kommunikálnak (cserélnek adatot).

A decentralizált rendszer az adatfeldolgozási feladatokat több eszköz, több node között osztja szét – ahelyett, hogy egyetlen központi szerverre támaszkodna. E különálló eszközök mindegyike önállóan lép kölcsönhatásba a többi csomóponttal, így egymással is. Még ha az egyik fő csomópont össze is omlik, vagy egyébként veszélybe kerül, a többi node továbbra is biztosíthatja az adathozzáférést a felhasználók számára, és a teljes hálózat minimális fennakadással működhet tovább – ezzel együtt fontos megjegyezni, hogy a decentralizált hálózatok nem osztják el egyenletesen az adattárolást és feldolgozást az egész hálózaton, és továbbra is egyes fő(bb) szerverekre támaszkodnak.

Az elosztott (distributed) rendszer abban az értelemben hasonlít a decentralizált hálózathoz, hogy nincs központi node-ja. Az elosztott hálózatok mindenben egyenlő, egymással közvetlenül is összekapcsolt csomópontokból állnak, ami azt jelenti, hogy az adatok tulajdonjoga és a számítási erőforrások egyenletesen oszlanak meg az egész hálózaton. E logika mentén elosztott lehet olyan hálózat is, amelyben egyszerűen földrajzilag valósul meg a fenti elosztás, de egyébként a hálózat belső csomópont-hierarchiája nem az egyenlőségen alapszik – a legtöbb elosztott hálózaton azonban a csomópontok helye és a számítási erőforrásai is egyenletesen vannak elosztva.

Mivel az elosztott hálózatok nem rendelkeznek központi szerverrel vagy egyébként különálló „mestercsomópontokkal”, az adatfeldolgozás terhei a hálózaton belül egyenlően oszlanak meg, és minden felhasználónak egyenlő hozzáférést biztosítanak az adatokhoz. Az elosztott hálózaton a döntéshozatali folyamat, a „törvények” meghatározása ezért jellemzően úgy zajlik, hogy az egyes csomópontok szavazással döntenek egy új állapotra való áttérésről, és a rendszer végső viselkedése az egyes csomópontok által megszavazott döntések összesített eredményének megfelelően változik. Az, hogy egy elosztott hálózat milyen konkrét eljárásokkal szavaz és hoz döntéseket, a hálózat transzfermechanizmusától függ. Az elosztott döntéshozatal minden formája magában foglalja a hálózat egyes összetevőinek egymással való kölcsönhatását egy közös cél elérése érdekében.

Látható, hogy a decentralizált, elosztott rendszerek esetében kiemelkedő jelentősége van annak, hogy az egyes résztvevők miképpen kommunikálnak (jelen esetben: fizetnek egymásnak) hiszen ennek meghatározásán alapszik az egész rendszer. Amikor készpénzzel fizetünk és kivesszük a pénztárcánkból a bankókat, bármennyire triviális megállapításnak is hangzik ez, a fizetés során nincs szükségünk arra, hogy harmadik felet vonjunk be a műveletbe; sem magának az eszköznek a validálásához (erre szolgálnak az egyre összetettebb, hamisítást megakadályozó módszerek), sem a tranzakció jóváhagyásához nincs szükség központi szereplőre – önmagában a készpénz birtokának átruházásával a tranzakció végbemegy. Éppen ezért a készpénzes fizetések nyomonkövethetetlenek és összességükben nyilvántarthatatlanok, legfeljebb addig lehet eljutnia a készpénzt végső soron kibocsátó államnak, hogy a készpénzfizetések visszaszorításával a központi nyilvántartás vezetésére alkalmas pénzformákat helyezi előtérbe; amelyek azonban, mint láttuk, nem rendelkeznek a jegybankpénz minden tulajdonságával. A készpénz a fizetéseket tekintve tehát decentralizált; azok peer-to-peer alapon jönnek létre, harmadik fél bevonása nélkül, a node-ok közötti kommunikáció viszont ezzel véget is ér, a kibocsátás, a rendszer szabályainak (így például a tranzakciók utólagos jóváhagyásának) meghatározása egy centralizált rendszerben zajlik. A készpénzes fizetés tehát a bankjegyek, érmék cseréjét követően egyből elszámolásra kerül, míg egyéb fizetési rendszerek esetében általában késve, időben eltolva zajlik az elszámolás. Ehhez rendszerszinten különböző közvetítő szereplők, intézmények beavatkozására, igénybevételére van szükség.

A decentralizáltság skálájának egyik végén elhelyezkedő, ún. publikus vagy engedély-nélküli (permissionless) rendszerek igyekeznek teljes egészében kiiktatni a központosítást és olyan fizetési eszközt létrehozni, amely központi akarattól független. Ezeknek a rendszereknek részét képezi illetve azt nélkülöző, elosztott és decentralizált rendszerben elkerülhetetlenül ki kell dolgozni azokat a megoldásokat, amelyek biztosítják, hogy egyrészt megegyezés szülessen abban, mely tranzakciókat és milyen sorrendben kell rögzíteni a láncon (azaz szükség van egy olyan mechanizmusra, amellyel konszenzusra jutnak a főkönyvben) és ne történhessen dupla költés; ennek érdekében biztosítani kell a résztvevők egyenrangúként történő, harmadik fél közbeiktatása nélküli, egymás közötti kommunikációját; illetve a „lekönyvelt” tranzakciókat megfelelően titkosítani szükséges, hogy csak azok lássanak minden adatot, akikre ténylegesen tartozik, a hitelesítők ne. A Bitcoin esetében – nagyon röviden – a P2P protokoll teszi lehetővé az egyenrangú kommunikációt, és a rendszer nyílt kulcsú rejtjelezést is alkalmaz, a népszerű kriptoeszközt úgy tervezték továbbá, hogy a rendszerben bárki, bármikor hitelesítőként (ún. „node”-ként) működhet – ezáltal tulajdonképpen mindenki ellenőriz mindenki mást. A Proof-of-Work megoldáson[10] keresztül biztosításra kerül az is, hogy aki végül előállíthatja a következő blokkot (azaz tovább „írhatja” a főkönyvet), annak blokkját a közösség minden tagja elfogadja hivatalosnak, ahhoz csatlakoztassák a következőt, és így tovább; emellett ösztönzésképpen is szolgálnak a bányászat eredményeként megszerezhető coinok – megoldva ezzel, hogy (legalábbis egy darabig) folyamatosan új értékhordozók kerüljenek forgalomba és ez a folyamat ne álljon meg. Ezen technológiák összességükben képesek biztosítani, hogy például a Bitcoin rendszeréhez bárki csatlakozhat, bárki szabadon végezhet műveleteket és kommunikálhat stb., nem történik dupla költés és mégsincs egyetlen központi fél sem, azaz a rendszer elosztott és decentralizált.

Le kell szögeznünk, hogy éppen ezen követelmények okán egyáltalán nem magától értetődő, hogy a készpénz digitalizációja kizárólag elosztott főkönyv útján lenne megvalósítható. Egyes felmérések szerint az éppen futó CBDC-projektek 88%-a ma már blokkláncot használna a digitális jegybankpénz megvalósításához.[11] Ezzel együtt például a CBDC gyakorlati alkalmazásának lehetőségeit intenzíven kutató angol jegybank például nem foglal állást abban, hogy az esetlegesen majd általa vezetett központi főkönyv milyen konkrét technológiát kellene, hogy használjon, viszont elismeri a DLT alkalmazásának előnyeit: a (legalábbis részben) decentralizált, ezáltal biztonságosabb működést, a progamozhatóságot (okosszerződések útján), és a titkosítást. A hagyományos tranzakciós mechanizmusok során ugyanis a fogadó és a küldő bank elkülönült adatbázisaiban könyvelik le a tranzakciókat. Az utaló fél bankja levonja a számlájáról az összeget, a fogadó fél bankja pedig jóváírja (nagyon leegyszerűsítve) azt ügyfele számláján, a saját, belső főkönyvében. Ezzel szemben a blokklánc alapú rendszerekben csak egy főkönyvet kell vezetni, ami hatékonyabb adattárolást eredményez, és csökkenti a hibázás lehetőségét is.

Ha elfogadjuk, hogy márpedig a DLT (sőt, a blokklánc) lesz a CBDC-k alapja, és nem mondjuk „csak” egy hagyományos központi nyilvántartási rendszerben képzeljük el a digitális pénzt, akkor sem mehetünk el amellett, hogy bármilyen CBDC – esetleges kibocsátása esetén, rendszerszinten – egy már meglévő és működő, központosított rendszerbe csöppenne bele, és így valószínűtlen, hogy bevezetése esetén teljesen decentralizált legyen.

A CBDC-k esetében kifejezetten nem a bitcoinhoz hasonló, ún. publikus vagy engedély-nélküli (permissionless) rendszerek kerülnek előtérbe, hiszen az adott jegybanknak mindig és mindenkor kizárólagos lehetősége kell, hogy legyen a jogszabályi keretek közötti kontrollra, a rendszerhez való hozzáférés tekintetében is. A teljesen decentralizált CBDC olyannyira redukálná a központi bank jogosultságait, hogy bármelyik tőkeerős, vagy kellően innovatív (kripto)piaci szereplő megrengethetné a jegybankpénz hegemóniáját, veszélyeztetve ezzel a központi bankot feladatai ellátásában és akár monetáris politikai káoszt is előidézve. Éppen ezért a CBDC-k létrehozására irányuló elgondolások számolnak legalább egy megbízható központi féllel – hiszen egyetlen jegybanknak sem áll érdekében saját magát eliminálni; ahogy a pénzügyi intézményeket sem. Teljes egészében feltehetően nem lenne tehát lehetséges a bizalmi faktor kiiktatása: míg a blokklánc alapú, nem jegybanki kibocsátású pénzek esetében nincs jelentősége a bizalomnak, a CBDC-k esetében legalább a kibocsátó irányába meg kell lennie.

Más érv is szólhat a teljes decentralizáció ellen: az ilyen rendszerek esetében ugyan magasabbra nő a stabilitás és a biztonság, viszont ezáltal lassulhat is a rendszer, mivel a konszenzus megteremtésének folyamata nagyszámú adat továbbítását teszi szükségessé a résztvevők között, minden egyes tranzakció esetében. Ezzel szemben ha egyedül központi fél határozza meg a konszenzus megteremtésének pontos mechanizmusát, amelyet a mechanizmusban részt venni kívánók egységesen – és lényegében bizalmi alapon – elfogadnak és betartanak, a publikusság által felszínre hozott bizalom-deficit problémája lényegében megszűnik.  Érdemes kiemelni, hogy pusztán a rendszer felépítése szempontjából egy teljesen központosított kialakításban, ahol a csomópontok kiválasztása és működtetése is egy hatóság, például maga a központi bank közvetlen ellenőrzése alatt áll, a hatóság – vagy akár egyetlen, beszivárgott kiber-bűnöző – potenciálisan tetszés szerint megváltoztathatja a szabályokat, visszafordíthatja a rendszer állapotát vagy átírhatja főkönyvet, cenzúrázhatja vagy késleltetheti a tranzakciókat. Ezek indokolt jogkörök lehetnek, de széleskörű bizalmat követelnek meg.

Fentiek nem jelentik, hogy a decentralizált kripto-világ megoldásainak alkalmazása ne lenne lehetséges, sőt, kívánatos egy központi digitális pénz kibocsátása esetén. A centralizáció-decentralizáció kérdésében létezhetnek átmenetek: a skálán a teljesen centralizált és a teljesen decentralizált elosztások között számtalan variáció megtalálható. Egy lehetséges út  lehet az egyensúly megteremtésre, ha adott esetben a CBDC-t kibocsátó jegybank bevonhatná például a kereskedelmi bankokat a hitelesítés és a „főkönyvvezetés” műveleteibe. Elképzelhető olyan elosztott főkönyv, amelyben a kereskedelmi bankok gyakorlatilag node-okat működtethetnének, folyamatosan fenntartva és ellenőrizve a tranzakciós láncot, másoknak azonban – így külső szereplőknek, szabadon, permissionless – nem lenne közvetlen hozzáférése a „létrához”.

Az angol jegybank például egy hasonló, ún. hibrid-rendszert képzel el vonatkozó vitairatában[12]. A kereskedelmi bankoknak, illetve esetleg a majdani szabályozásnak eleget tevő egyéb pénzügyi intézményeknek új szerepkört jelölne ki, mint „Payment Interface Providers”, ami leginkább talán „fizetési felület szolgáltatókként” lehet fordítható: az intézmények részére közvetlen hozzáférést biztosítana a központi főkönyvhöz a jegybank, miközben azok felelnének a felhasználói interakciót biztosító platformok fenntartásáért. A központi főkönyvhöz való hozzáférést természetesen a jegybank hagyná jóvá, engedélyezné, illetve rendelkezésére bocsátaná az engedélyezett szereplőknek a hozzáféréshez az API-t (Application Programming Interface, amely hozzáférést biztosít egy adott szoftver vagy eszköz utasításkészletéhez). A platformok implementálhatják az összes felhasználóbarát megoldást: mobilalkalmazásokat, weboldalakat, és plusz szolgáltatásokat is nyújthatnának. Emellett fontos szempont, hogy a modell ezekre a szolgáltatókra telepítené (illetve leginkább: náluk hagyná) a KYC (Know Your Customer, ügyfélazonosítás, ügyfélátvilágítás) kötelezettségeket is, és minden más, pénzmosás és terrorizmus ellen bevezett azonosítási előírások betartása is rájuk hárulna. Az ilyen és ehhez hasonló, ún. „layered architecture”, azaz többrétegű architektúra megközelítések népszerűen a CBDC-k bevezethetőségében gondolkodó jegybankok és szakértők köreiben, mivel képesek lehetnek elosztott, mégis centralizált rendszer kidolgozására.

Hogyha nékem sok pénzem lesz…

Marc Carney, az angol jegybank korábbi elnöke így fogalmazott a CBDC lehetséges bevezetésével kapcsolatosan a szigetországban: „A CBDC a háztartások és a vállalkozások számára a központi banki pénz egy új formáját és egy új fizetési módot biztosíthatna. Biztosíthatná, hogy a lakosság továbbra is hozzáférjen a központi bank által kibocsátott pénz kockázatmentes formájához, ami különösen fontos lehet a jövőben, mivel a készpénzhasználat csökken, és a magánkiadású pénzek új formái is megjelenhetnek, amelyek egyre szélesebb körben használhatók a fizetésekben. A CBDC-t úgy is meg lehetne tervezni, hogy az hozzájáruljon egy rugalmas, innovatív és versenyképes fizetési rendszer kialakításához az Egyesült Királyság háztartásai és vállalkozásai számára”[13].

A digitális, kiskereskedelmi jegybankpénz kibocsátásának lehetősége előtt jogszabályi akadályok lényegében nem állnának, ha egyszer működőképes és elfogadott modell állna készen a bevezetésére. Ha a központi bank felhatalmazást kap CBDC kibocsátására, akkor egyszerűen digitálisan vállalna a hivatalos monetáris egységben (itthon: forintban) denominált kötelezettséget. Ilyen módon elvileg garantálni tudná a CBDC állandó, névértéken történő átválthatóságát más központi bank által kibocsátott eszközökre is, tehát nem kellene azonnal beszántani minden más, a fentiekben is tárgyalt pénzformát (nem is lenne értelme). A jegybank készpénzkibocsátó feladatkörét az MNBtv. egyértelműen rögzíti, amikor kimondja, hogy az MNB jogosult Magyarország hivatalos pénznemében bankjegy- és érmekibocsátásra, és az MNB által Magyarország hivatalos pénznemében kibocsátott bankjegy és érme – ideértve az emlékbankjegyet és emlékérmét is – Magyarország törvényes fizetőeszköze. Még egy lépést visszalépve a jogszabályi hierarchiában, az Alaptörvény kellő szűkszavúszággal, és félreérthetetlenül fogalmazza meg, hogy Magyarország hivatalos pénzneme a forint. A készpénz tehát forintban kerül denominálásra, és a kibocsátásával kapcsolatosan a jegybank hatásköre rendkívül széles, ahogy ezáltal az államé is; szabályozhatja, hogy mennyi és milyen (értsd: bankjegy, érme) készpénz kerül forgalomba, sőt, akár azt is, hogy ezeket hol és miképpen kötelező (vagy éppen nem kötelező) elfogadni. Hasonlóan széles jogkörökkel rendelkeznek az euró vonatkozásában az egyes, euróval fizető tagállamok is, hiszen bár az EU tag, de nem euróövezeti országok monetáris politikája sok tekintetben eltérhet, alapvetően mégiscsak hasonló alapokon nyugszik, mint az euróövezetieké. Az MNB tagja a Központi Bankok Európai Rendszerének, valamint a Pénzügyi Felügyeletek Európai Rendszerének is; az EKB 2020. októberében adta ki a digitális euróról szóló jelentését, amelyben úgyszintén a Szerződésekben is rögzített széleskörű monetáris autonómiával indokolja meg egy euró CBDC bevezetésének jogi lehetőségét: „az uniós elsődleges jog nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a digitális eurót törvényes fizetőeszközként bocsássák ki, ami azt jelentené, hogy a kedvezményezetteknek el kellene fogadniuk azt a fizetés során.”

Kifejezetten érdekes ebből a szempontból az Európai Unió Bíróságának C-422/19. és C-423/19. sz. egyesített ügyekben hozott ítélete (Johannes Dietrich és Norbert Häring kontra Hessischer Rundfunk), amelyben az euróban denominált készpénz elfogadhatóságát és ennek korlátait vizsgálta. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az a tagállam, amelynek pénzneme az euró, a közigazgatásának megszervezése keretében elfogadhat olyan intézkedést, amely ez utóbbit arra kötelezi, hogy készpénzfizetéseket fogadjon el, vagy – közérdeken alapuló okból és bizonyos feltételek mellett – bevezetheti az e kötelezettségtől való eltérést is.[14] E tekintetben a Bíróság kimondja, hogy közérdek fűződik ahhoz, hogy a hatóságokkal szemben fennálló pénztartozásokat oly módon lehessen teljesíteni, amely a hatóságok számára nem jár olyan észszerűtlen költséggel, amely megakadályozná őket abban, hogy alacsonyabb költséggel biztosítsák a nyújtott szolgáltatásokat. Az előírt kifizetések minél alacsonyabb költségek melletti beszedése, mint közérdekű ok igazolhatja a készpénzfizetések korlátozását, különösen akkor, ha nagyon magas azon fizetésre kötelezettek száma. A logikusan felépített levezetésből egyrészről következik, hogy a készpénzfizetés bizonyos esetekben korlátozható, másrészről viszont az is egyértelműen kiviláglik belőle, hogy a pénz formájának állami meghatározottsága mögött meg kell, hogy húzódjanak kifejezetten közérdekvédelmi célok is. Mik lehetnek ezek egy CBDC esetében? A gyorsaság, a biztonság mellett a nyomonkövethetőség és az átláthatóság. Míg a készpénz teljesen anoním, egy CBDC a névtelenség lehetőségét legfeljebb egyéni szinten tudná garantálni (ha egyáltalán), a tranzakciók számát, méretét stb. tekintve éppen, hogy teljes(ebb) körű adatokhoz juthatna a kibocsátó jegybank. Kifejezetten izgalmas lehetőségek nyílnának meg a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelem területén,  az ügyfelek azonosításának mikéntjét például teljes egészében újra lehetne gondolni; ehhez pedig közérdek fűződik.

Az eddigiekben kitértünk a CBDC-k általános bemutatására, az egyes rendszermegoldások közötti különbségekre és a jogszabályi lehetőségekre. Cikkünk következő részében áttekintjük a számlaalapú, illetve a tokenalapú megoldások lényegi különbségeit és ezzel együtt kamatozás kérdéskörét is, illetve –a hibrid rendszeren kívül – további megvalósítási módokat veszünk górcső alá.

Nemsokára érkezik a cikksorozat második része is…

A szerző ügyvéd, a Masszi Ügyvédi Iroda vezetője.