A muzulmán jog és az Iszlám Állam viszonya az aktuális közel-keleti történések tükrében

E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkíró pályázat keretében született.

Szerző: Cseh Balázs

A különböző hírcsatornákon folyamatosan értesülünk az Iszlám Állam cselekményeiről. Lehet itt gondolni a keresztények elleni fellépésekre mint a lefejezések, keresztre feszítések és egyéb rémtettek, illetve az ezekhez hasonlókra a siíták ellen. Az Iszlám Állam (arabul:الدولة الإسلامية ad-Dawlah al-Islāmiyyah, amelyet neveznek még Iraki és Levantei Iszlám Államnak vagy Iraki és Szíriai Iszlám Államnak, magyar rövidítése az IÁ, az angol pedig ISIS, az Islamic State of Iraq and Syria megjelölésből) egy az iraki Al-Káidából és több szunnita felkelő csoportból létrejött szervezet, amely magát államként identifikálva Irak és Szíria egyes vidékeit fegyverrel tartja uralma alatt, de igényt tart a középkori kalifátusok területére, a volt Oszmán Birodalom egészére, így például Magyarországra, és más országokhoz tartozó részekre is.

A de facto Iszlám Állam háborút hirdetett a fentebb felsorolt vallási csoportok és a jelenleg működő általuk el nem fogadott és elítélt kormányzatok ellen. Az erőszakot, amelyet alkalmaznak a saría jogra és az iszlám hitre hivatkozva alkalmazzák, ezért érdemes a jog górcsője alá vennünk a fennálló helyzetet. De előrevetítve kikötésként meg kell említeni, hogy nem a megszokott európai jogi gondolkozás alapján készülök ezt megtenni, hanem a muzulmán jog szempontjából, hiszen ez a kettő élesen különbözik, néhol szemben is áll egymással, de a „Sitz im Leben” megkívánja a muzulmán jog alapján történő gondolkozást.

A muzulmán világban a vallás és a jog összefonódása sokkal élénkebb, mint a mi európai civilizációnkban. A hit és tradicionális vallási jog teljes részét képezi az életnek, a mindennapoknak. A vallási és jogi normák egyaránt és együtt határozzák meg, rendezik a hívő (muszlim) életét, sőt nagyrészt egyet is takarnak, amit a vallásjogtudósok, a teológus jogászok értelmeznek, művelnek és alkalmaznak. Vallási jogi mivoltából kifolyólag az iszlám jog egyidős az iszlám vallással. Legfontosabb rendelkezései a dicsőséges Allah szavai az Ő prófétája által. Ezek az úgymond „kőbe vésett” örök rendelkezések a Szent Korán szúrái és ájái. Jogi norma nem állhat a szent szöveggel szembe, ez alapvető igazság.

Társasági jogi ügyvédjelölt a Bakernél!

Ha érdekelnek a nyolcszámjegyű vállalatfelvásárlások, a Baker társasági jogi csapatában a legjobbaktól tanulhatod el a szakma csínyját-bínyját.

A hagyomány, avagy tradíció a muszlim hétköznapok fontos részét képezi. A különböző hagyományokból fakadó szokások a társadalom meghatározói. A jog szintén rendelkezik hagyománnyal, amely fundamentumát képezi a jelenlegi jogi normáknak, jogszokásoknak. Ahogyan az angolszász jogoknál jól ismert, úgy az iszlám világban is kiemelkedő jelentősége van a jogi érvelésnél a tekintélynek, illetve a régebbi jogi döntések korának, forrásának. A muzulmán jog egyes jogszabályainak hivatkozását, tekintélyét a jogforrási rétegekben elfoglalt hely és a hivatkozott szövegrészlet kora determinálja. Az Iszlám Állam értelmezései éppen ezért nem képezhetik részét az úgymond hatályos jognak. Az élő muzulmán jognak négy forrását különböztetjük meg, melyek az ún. kanonikus forrásoknak tekinthetőek, éspedig:
1. a Korán;
2. a Szunna;
3. az Idzsma;
4. a Kíjász.

Illetve két nagy jogtömegét; az egyik az usul al-fiqh-t, ami tulajdonképpen a meglévő jogi normák utólagos igazolására szánt logikai műveletek összességei, ez határozza meg a fiqh elméleti alapjait. A fiqh (megértés) az a viszony, ahogy a tudós az isteni eredetű normát megérti és magyarázza, ezenfelül a jogtudományt jelöli, amely a magyarázatok összességeként fogható fel. Ezt az egész jogtestet nevezzük Schacht óta jogászjognak (jurist’s law).

A másik jogtömeg maga a Saría (út, vízhez vezető ösvény). A Saría magába foglalja az Allah által alkotott világ harmonikus működéséhez szükséges valamennyi törvényszerűséget, tehát a természeti törvényeket is. De szűkebb értelemben az iszlám életmódot előíró szabályokat értik alatta, még szűkebben pedig az iszlám vallásjogot és vallásjogi hagyományt, egyfajta szubsztanciális jogot. A két jogtömeg élesen elhatárolódik egymástól, hiszen a figh célja a Saría megértése, jogi normaként való megfogalmazása, de teljesen azonos nem lehet azzal, ahogyan az égi szféra sem lehet azonos az anyagi világgal, csak analógiájaként létezhet (ezért is fontos az analógia használata a jogalkalmazás során).

A Saría mint törvénymű – amelyre az Iszlám Állam hivatkozik – nem egy fejletlen és erőszakos jogi munka. Bár a jelenlegi nyugati eszmék döntő többsége nem hatja át, hiszen évszázados fejlődés következtében munkálódott ki egy eltérő kulturális közegben. Így például az egyenjogúság elve sem érvényesül. Elsősorban különbséget tesz vallási alapon, e szerint más szabályok vonatkoznak a muzulmánokra és a nem muzulmánokra. Másodsorban a muzulmánokon belül is különböztet nemi szempontból, differenciálva nők és férfiak jogosítványai és kötelezettségei, illetve a kiszabható szankciók szerint. Azonban érdekes kérdés az iszlám jog, pontosabban a Saría hatálya. A Saríának nincs területi hatálya, a személyi hatályt pedig nem állampolgárság alapján határozza meg, hanem vallási identitás alapján. Az iszlám jog a muzulmánokra vonatkozik, hasonlóképpen például a kánonjogra, amely a katolikusokra, azzal a különbséggel, hogy az iszlám jog mellett ott van az állam(ok) érvényesítő és kényszerítő ereje. A Saría jog tehát minden muzulmánra hatályos, éljen bármelyik állam fennhatósága alatt, de nem vonatkozik a más vallásúakra, ezért értelemszerűen ők ez alapján felelősségre sem vonhatóak. Itt jelentkezik az Iszlám Állam Saríával való érvelésének egyik fontos jogi hibája. Nincs meg a jogalapja a számonkérésnek.

A Saríán kívül még két jogforrással próbál érvelni az Iszlám Állam vezetése, egyrészt a kalifa (mint legtekintélyesebb állami és vallási vezető, minden muszlim védnöke) törvényalkotó jogára és tekintélyére, illetve az Idzsmára. Az Iszlám Állam kalifátusként definiálja magát, élén Ibrahim kalifával, aki Abu Bakr al-Bagdadi, egy iraki származású terrorista, korábbi Al-Káida tag. A kalifa az iszlám legfelsőbb vallási vezetőjének kijáró cím volt Mohamed próféta működése óta, amit jogszerűen utoljára az oszmán szultánok viseltek 1924-ig. Emiatt nyilvánvalóan a muzulmán világ vallási vezetői, a muftik nem fogadják el Abu Bakra al-Bagdadi kalifa titulusát, sem jogi sem vallási értelemben megalapozottnak.

Ezen felül ott az Idzsma esete. A fentebb említett kanonikus jogforrás, az Idzsma jelentése konszenzus. Autoritását már nem az isteni eredet – ellenben a Koránnal és a Szunnával – biztosítja, hanem a közösségben megszülető egyező akarat ereje. Ebből kifolyólag meg kell jegyezni, hogy nincs szó tévedhetetlen, biztos igazságtartalomról, de az iszlám jogtudósok úgy vélik valószínűsíthető az igazságosság megléte. A konszenzus kialakításában pedig az az álláspont érvényesült, hogy a jogtudósok (mugtahid) privilégiuma az Idzsma alakítása, hatályosulása pedig a jogtudósi generáció kihalásával történik. Értelemszerűen az Iszlám Államhoz lojális jogtudósok akárhogyan is próbálják legitimizálni a Korán és a Szunna (félre)magyarázásával az erőszakos tetteket, nem hozhatnak létre tekintélyes, magasabb rangú jogforrást (mint a jogtudósi vélemények és a társadalmi konszenzuson nyugvó elismert és elfogadott Idzsma), mert nincs meg hozzá a conditio sine qua non-ként jelentkező időegység, időmúlás.

Következő problémaként lép fel, hogy az Iszlám Állam dzsihádistának tartja magát, alapelvként hirdeti a dzsihádot. Azonban a közhiedelemmel ellentétben a dzsihád nem jelent erőszakot vagy szent háborút. A dzsihádot nyugaton fordítják általában szent háborúnak, ami egyrészt nyelvészeti tévedés, másrészt a középkori keresztes hadjáratok elnevezéséből fakad. A háborút arabul a harb, a harcot, a fegyveres küzdelmet pedig a kitál szavakkal jelölik. Az iszlám jogtudósok a háborút sosem nevezik szentnek, azonban abban az esetben, ha honvédelemről, tehát szabadságharcról, vagy pedig felszabadításról van szó, akkor a háborút igazságosnak vagy jogosnak nevezhetik.

A muszlim vallástudósok különbséget tesznek a dzsihád belső és külső formái között. A befelé irányuló és egyben a legnagyobb dzsihád a mudzsáhadat al-nafsz (a lélekkel szembeni erőfeszítés) amely az ember saját gonoszsága elleni, spirituális dzsihád. Ezen kívül létezik a kifelé irányuló, látványos dzsihád, melynek három fajtáját lehet megkülönböztetni: a környezet iránti türelmesség és példamutatás, a szóval vagy írótollal való küzdelem, illetve a vagyonnal és a fegyverrel zajló erőfeszítés. Ahogyan ezt Allah küldötte mondta: „Aki egy elvetendő dolgot lát közületek, az változtasson rajta a kezével, ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a nyelvével (beszéddel), ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a szívében, és ez a leggyengébb hit [megnyilvánulása]!” (Muszlim).

Fontos itt megjegyezni, hogy a hit erőszakos terjesztése céljából indított háború összeegyeztethetetlen az iszlám lényegével, ugyanis a Korán szerint senkire sem lehet ráerőszakolni a hitet. Ha az iszlám vallás követése nem mély meggyőződésből, és az egyén szabad választásából fakad, az nem lehet őszinte hit, csupán képmutatás. Az erőszakos hittérítés tehát bűn és jogtalan eljárás. A Korán szúrája szerint: „Nincs kényszer a vallásban! (Korán 2: 256) Továbbá: „És mondd (Mohamed): „Ez az igazság, mely Uratoktól van (a Korán). Aki akarja higgyen benne, és aki nem akarja az ne higgyen” (Korán 18: 29).

Ezen felül léteznek bizonyos eljárási feltételek, amelyek meghatározzák a dzsihád kihirdetésének és lefolytatásának módját. A fegyveres dzsihád kiemelkedő feltétele, hogy csak és kizárólag az imám, vagy kalifa (ahogy fentebb említés történt róla 1924 óta jogszerűen nem létező, pontosabban betöltött titulus) parancsára indítható indokolt esetekben. Az iszlám szabályai szerint ennek során a harcosnak nem szabad mások vagy saját életének a kioltását célként kitűzni. Mohamed Próféta azt mondta Alinak, amikor harcba indult: „Ne kívánjátok a halált, és kérjétek Allahtól az életben maradást!” Ezért a különböző öngyilkos terrorista akciók sem elfogadhatóak a vallás és a jog szempontjából. A háborúban ugyanis a muszlimoknak tartaniuk kell magukat az iszlám harci etikához. Allah küldötte a következőképpen rendelkezett: „Ne öljétek meg a nőket, a földeken dolgozókat, az időseket és azokat, akik koruknál fogva nem veszélyesek rátok nézve, s nem használhatnak ellenségeiteknek.” (al-Bukhári és Muszlim) Az idézett szövegből is látszik, hogy a nemzetközi jogszabályokkal, a különböző egyezmények tartalmával (mint például a genfi egyezmény) mutatva rokonságot a Korán, mint vallásnak és jognak legfőbb forrása szintén elítéli a háborús bűntetteket.

Nem csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa nyilvánította (és sújtotta szankciókkal) a nemzetközi jog és emberi jogok megsértése miatt az Iszlám Államot terrorista szervezetté, hanem az Arab Liga is elítéli a cselekményeket. Navi Pillary, az ENSZ emberi jogi főbiztosa nyilatkozatában a bűnlajstromhoz hozzátette az etnikai és vallási alapon elkövetett emberölést, a rabszolgasorba taszítást és a nemi erőszakot. Emellett Abdul-Aziz al-Sheikh szaudi főmufti szintén több nyilatkozatában terrorista szervezetnek minősítette az Iszlám Államot, hozzáfűzve, hogy akcióikkal az isteni jogot sértve túlvilági büntetésre számíthatnak, és az iszlámtól idegenek, sőt az iszlám legnagyobb ellenségei. Jogszerű és igazságos dzsihádról, tehát szó sem lehet, nem hogy az ennek nevében elkövetett tettek iszlám jognak való megfeleléséről. A jelenleg is folyó cselekmények tiltottak, elítélendőek, jogsértőek mind a nyugati jogok, mind a nemzetközi jog, mind a muzulmán jog szabályainak értelmében.

Az Iszlám Állam az emberöléseket nem mint háborús bűncselekményt fogja fel, hanem a dzsihád érdekében követelt áldozatot, illetve az ún. hitehagyás (aposztázia, ridda) miatti általános Saría szerinti szankciót, ami nem más mint a halál. A muzulmán jog szerint viszont büntetést kiszabni csak arra a nagykorú, épelméjű muszlim férfira vagy nőre engedélyezett, aki önként és szándékosan hagyta el az iszlámot, és még ilyenkor is mentesítő ok a megbánás. Az erőszakos térítés tilalmára már utaltam, de hozzá tartozik, hogy nem csak az erőszakkal, nyomás gyakorlásával, kényszerrel vagy fenyegetéssel az iszlámra térítés tilalmas, hanem az ilyen vagy hasonló módon megtérített muszlim aposztáziája sem szankcionálható, főleg nem halálbüntetéssel.

Jogi szempontból máig irányadó és hatályos döntésként hozható példának Maymunit esete, aki kényszerből muszlimnak mutatkozott Spanyolországban, de Egyiptomban élve visszatért zsidó hitére, amiért Abu-l-Arab zaklatta és feljelentette, mint hitehagyottat (murtadd). A ridda rendes büntetése a halál lett volna, azonban az Al-Quadi Al-Fadil kimondta ítéletében, hogy: „Annak az iszlám melletti hitvallása, akit erre úgy kényszerítettek, a vallási törvény szerint érvénytelen”, ezért a ridda vádja nem állt meg. Ugyanilyen ítéletet hozott a 17. század végén Yunus emír (aki keresztény volt, de egy rövid ideig kényszer hatására az iszlám hitet színlelte, majd annak elmúltával visszatért vallásának gyakorlására) esetében Isztambul muftija, amit a szultán (és egyben kalifa) is jóváhagyott.

A terrorista cselekményeket azonban az útonállás (haraba vagy qat al-tariq) analógiáját alkalmazva az egyik legsúlyosabb bűncselekményként értelmezik és rendes büntetése a halál vagy száműzetés, viszont ha az elkövetők valamelyike – ha csak egy is, és a többi elkövető nem – embert ölt, akkor mindenképpen halálbüntetés szabandó ki rá. A hitleri Németország az emberiség elleni tetteit a jogi pozitivizmus gondolatán állva a saját jogszabályainak alaki érvényessége mellett és alapján követte el, önmaga jogának és saját szemléletének nem mondott ellent, még akkor sem, ha nyilvánvalóan érezzük az objektív erkölcsi értékek mindennemű hiányát.

Azonban összefoglalóan elmondható, hogy az Iszlám Állam (ugyanígy a Nigériában Abubakar Sekau által radikális iszlám kalifátusként 2014. augusztus 25-én újonnan kikiáltott képződmény), illetve annak ideológiájának vallási és jogi alapjai nem léteznek, teljesen hibásak az iszlám jog és vallás szempontjából is. Többek között nem jogszerű a kalifa titulus használata, és az ebből származó jogalkotás, illetve a lojális vallás-és jogtudósok jogalkalmazása és jogalkotása. Nem lehet sem jogi sem vallási értelemben dzsihádról beszélni, és erre alapozni az önmagában is jogszerűtlen tetteket. Bár tartja a mondás, hogy amikor felmorajlik a fegyverek zaja, akkor elhalkul a jog szava, de a legnagyobb önellentmondás még a harcok között is olyan jogra hivatkozni, amely nem támogatja, hanem tiltja és elítéli a nevében elkövetett cselekményeket.

Az igazi, valós muzulmán jog nem érvényesül az Iszlám Államban. Tehát nem csak a mi nyugati szemüvegünkön keresztül jogos a felháborodás, hanem „Sitz im Leben” szerint is jogos, sőt indokoltnak kellene lenni, ha a jog és a vallás fölé nem kerülne a terrorista vezetők demagóg és erőszakon nyugvó politikája.

*

Források, felhasznált irodalom:

Bóka János: Az iszlám jog alapjai. In. Badó Attila – Loss Sándor (szerk.): Betekintés a jogrendszerek világába. Szeged, 2004
Goldziher Ignác: Előadások az Iszlámról. Katalizátor Kiadó, Bp., 2008
Jany János: Klasszikus iszlám jog – Egy jogi kultúra természetrajza. Gondolat Kiadó, Bp., 2006
Muckel, Stefan: Der Islam im öffentlichen Recht des säkularen Verfassungsstaates. Duncker & Humblot, Berlin, 2008
Salamon András – Abdul Fattah Munif: Saría – Allah törvénye, az iszlám jog különös világa. PressCon Kiadó, Bp., 2003
Simon Róbert: Korán világa-Korán. Helikon Kiadó, Bp., 1987
Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete. Századvég Kiadó. Bp., 2010
Visegrády Antal: Jog- és állambölcselet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2003 Kiegészülve az interneten olvasható angol, német és magyar nyelvű hírportálok cikkeinek tényinformációival.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.