A szemmel verés szemtanúi

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Gerencsér Anna

Boszorkányüldözés régen és most: a boszorkányperek és a pedofília vádjának összehasonlítása

Bár a boszorkányüldözésről a többségnek a boszorkányégetés jut eszébe, a spanyol inkvizíció, vagy a következetlenül vádaskodók, akik például azt állítják, hogy a boszorkány gyíkká változtatta őket (de már elmúlt), a boszorkányüldözés nem korlátozódott a középkorra, sem a varázslókra és füvesasszonyokra: olyan társadalmi jelenség ez, mely minden korban létezik, csak a külsőségei változnak.

Jelenkori felvilágosult társadalmunk inkább hisz a folyadékkristályos képernyőben, a maghasadásban és a Facebookban, mely elválaszt és összeköt, mint a lidércekben, rontásokban és üzenetet szállító szarkákban. A modern ember nem vádolhatja utált szomszédját azzal, hogy szemmel verte a csirkéit, mert nincsenek csirkéi, és amúgy is körberöhögnék. Ha azonban elvonatkoztatunk a boszorkány sztereotípiájától (fekete kalap, fekete ruha és bibircsók, ízlés szerint macskával vagy varanggyal körítve), és a vád jellegét és a boszorkányperek dinamikáját nézzük, láthatjuk, hogy a jelenségnek megvan a mai megfelelője, ez pedig – többek között – a pedofília vádja.

Nem maga a vád hasonlít – hiszen boszorkányok a jelen álláspont szerint nincsenek, pedofilok viszont sajnos nagyon is vannak – hanem annak jellege: ahogy régen a boszorkányság vádja, úgy ma a pedofíliáé olyan súlyos, és a társadalom szemében olyan elfogadhatatlan, hogy már felmerülésekor kirekeszti a megvádolt személyt a közösségből. Hiába alapvető egy jogállamban az ártatlanság vélelme, a tömeg, mely mindig rosszindulatú és könyörtelen, s a média, mely a botrányból és a tragédiából él, azonnal lecsap. „Pedofíliával vádolják a népszerű tanárt”, szólnak majd másnap a szalagcímek, vagy „Pedofil hálózatot sejtenek a diákokat molesztáló pap mögött”, és így tovább, az állampolgárok pedig döbbenten egymásra néznek, hogy hová süllyed ez a világ, vagy éppen felháborodva követelik az elkövető lefejezését, kiherélését, apró cafatokra metélését, mert hát mi mást érdemelne valaki, aki képes ilyet tenni egy gyerekkel? A józanság hangja pedig, mely arra figyelmeztetne, hogy talán először ki kellene vizsgálni a körülményeket, elsüllyed az általános gyűlölködésben, és ha meg is hallják, hamar eltapossák: „te képes vagy egy ilyet védeni?”

A pedofília nem olyan, mint a többi vád: ha lopással vagy akár gyilkossággal vádolnak valakit, és bebizonyosodik az ártatlansága, nyugodtan folytathatja életét, és az ügy néhány éven belül feledésbe merül. Ha azonban valakihez a pedofília vádját vágják, az lemoshatatlan foltot hagy: még ha fel is mentik az illetőt, egész életére megjelöli. „Mi van, ha csak nem volt bizonyíték?” – kérdezik az emberek. Ha egy tanárról van szó, soha többé nem fogják tanárként alkalmazni, üres frázisokkal utasítják el, mert „intézményünknek ügyelnie kell a hírnevére” vagy „a szülői közösség nem fogadná el, remélem, ön is megérti”, ha pedig családon belüli vádról van szó, az helyrehozhatatlanul kettészakítja a családot. Ugyanez történt a boszorkányokkal is: ha a boszorkányt fel is mentették a vád alól – habár ez meglehetősen ritkán fordult elő – általában elűzték a faluból vagy a városból, gyakran a megyéből is. Ahogy a boszorkánynak sem lehetett a védelmére kelni – hiszen a védelmező bizonyára maga is az ördöggel cimborál, vagy legalábbis a boszorkány cinkosa – ugyanígy a pedofíliával vádoltat sem merik védelmezni a barátai, rokonai: szinte senki sem meri bevállalni, hogy őt is belevonják a procedúrába, aztán meg ott a kétség: mi van, ha mégis igaz?

A boszorkány és a pedofil közellenség – s akit egyszer ezzel vádolnak, az egész életére kirekesztett is marad. A vád a köznép szemében egyenlő az ítélettel: „jó, talán nem pont akkor és nem pont azt, de valamit biztosan csinált, különben miért vádolnák?” Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, tartja a mondás, és sajnos gyakran az is így gondolkodik, aki a közmondásokat ostobaságnak tartja.

Ez a jelenség nem csak a vád súlyára vezethető vissza, hanem a bizonyítékok gyakori hiányára is. Sokszor csak két ember szava áll szemben egymással, és egyik oldal sem tudja az igazát bizonyítékokkal alátámasztani: hiszen ha nincs szemtanú és nincs felvétel, hogyan bizonyítasz egy olyan állítást, mint „benyúlt a szoknyám alá, és össze-vissza fogdosott”, vagy a másik oldalon „fogdosta a hóhér, de én aztán nem”? Ha egy csúf válás során a feleség azzal vádolja meg a férjét, hogy igenis úgy ölelte meg a kislányukat, a férjnek éppúgy semmi esélye bizonyítani, hogy nem tett semmi rosszat, ahogy a boszorkány sem tudta bebizonyítani, hogy az a szerencsétlen tehén nem azért döglött meg, mert ő szemmel verte. Bármelyik apuka megölelheti a gyerekét, nem? És semmilyen törvény vagy szokás nem tiltja, hogy az ember rámeredjen egy tehénre – még akkor sem, ha a jószág a szomszédjáé, ugye? De hogy mi a szándék, milyen gondolat lappang a látszólag ártatlan cselekmény mögött…

Olyan bűn ez, melynek gyakran nem marad kézzelfogható nyoma. Az emberölés egyszerű eset: ott a holttest, tehát valaki meghalt. Az ütések, vágások is nyomot hagynak, de egy finom érintés eltűnik: az legfeljebb a lélekben hagy maga után maradandó sebet. Ez a kettősség kétszeresen is átok: mert nem csak az ártatlanul megvádoltakat sújtja egész életében, de az áldozatokat is, akik azért nem mernek senkinek beszélni az ellenük elkövetett bűncselekményről, mert nincs bizonyítékuk. Minden ember igazi rémálma ez: „mi van, ha senki nem fog nekem hinni?”

Gyakran tehát nem marad más, mint a vádaskodás, mindenfajta bizonyíték nélkül. S itt indul be az a könyörtelen gépezet, melyet tömegnek neveznek: mert, míg az egyes ember lehet kedves, félénk, megbocsátó és jóindulatú, a tömeg mindig vért és áldozatot követel. A közösség több, mint az egyes emberek összessége, máshogy is viselkedik, mint ahogy azt az egyes emberek tennék, és ami a legrosszabb: átformálja az egyes ember tudatát, gondolatait. Bizonyára mindenki tapasztalta már, milyen ereje van a tömeg nyomásának: ott kezdődik, hogy öltözz hasonlóan, mint a körülötted lévők, beszélj és viselkedj hasonlóan, és ha valaki formálhatóbb személyiség, észre sem vette, és már csapdába került, mert a sor végén ez áll: gondolkozz hasonlóan, mint a körülötted lévők. A boszorkányüldözések és pedofil-perek folyamán ugyanaz a tömegpszichózis érvényesül: felmerül egy vád, először talán csak egy vagy két ember állít egy-két apróságot, aztán, attól függetlenül, hogy az eredeti vád igaz-e vagy sem, az ügy megindul, mint a lavina, s egyre nagyobbra dagad, már tízen vádolják az illetőt, már húszan, s akit közvetlenül nem is érint az ügy, az is hozzáteszi a magáét: ha nem én voltam ott, akkor a gyermekem, a barátom, az ismerősöm… Senki nem akar elsőnek felszólalni, de ha már valaki belevágott, senki nem akar kimaradni az ügyből. Az emberek – bizony, mind a felnőttek, mind a gyerekek – elkezdenek egymásra licitálni, egyre durvább történetek hangzanak el, a média lelkesen őrjöng, kitör a morális pánik, s a lavinává vált vád már a saját súlya révén is megállíthatatlanul gördül tovább, és összezúzza, aki az útjába áll.

A boszorkány tökéletes bűnbak, akit hibáztatni lehet mindenért, ami az utóbbi időben rosszul ment. „Láttam, hogy ő idézte a fejünkre azt a jégverést!”, „szemmel vert, azért nőtt ez a fekély a lábamra!”, vagy éppen „megmérgezte a néném!” Ha baj volt, ha nehezebb idők jöttek, ha valakinek egyszerűen csak elege volt abból, hogy csendben tűrje a sors gúnycsapásit, levezethette minden haragját és keserűségét a boszorkányon. Az emberi természet alapvető jellemzője, hogy szeretünk mindenért felelőst keresni – mi több, szeretünk mindig valaki mást felelőssé tenni. A pedofília vádja éppúgy bűnbakot képez, mint a boszorkányságé: onnantól fogva, hogy valakit megvádolnak, mindenért felelőssé tehető. Nem csak az áldozatnak szolgáltat mentséget élete minden eljövendő problémájára és hibájára, de a szüleinek is: „én mindent megtettem az én kicsikémért, jó anyja voltam, de, tudod, az a tanár…” vagy épp „az apja hibája – ha nem teszi vele azt, most teljesen rendben lenne”. Minden gyereknek vannak problémái, és minden szülő követ el hibákat a nevelés folytán, a perekben érintett anyukák és apukák azonban általában habozás nélkül hárítanak minden felelősséget a szóban forgó tanárra, nagybácsira vagy éppen papra. Megkapták a felmentést: ha a gyermekük neveletlen, ha lusta, ha rosszul tanul, ha lop a boltban, ha problémái lesznek a droggal vagy az alkohollal, az mind-mind annak az átkozott pedofilnak a hibája lesz, véletlenül sem a gyermeké vagy a szülőké. A társadalmi feszültségek és az egyes emberek személyes, egymás közti problémái képeződnek le ezekben az eljárásokban, melyek számtalan életet döntenek romba.

Van egy további tényező, mely a boszorkányperek idejében még nem volt jelen, ma azonban hatalmas hatással bír: a média. Míg régen egy-egy eset csak az adott falu, város vagy környék lakosságát hozta lázba, ma másnap már az egész ország olvashatja a hírekben. Kitört a morális pánik: az utóbbi években egyre több cikk jelent meg a témában, s egyre több tanárt és papot vádoltak pedofil bűncselekménnyel. A nyilvánosság pánikba esett: „ha ennyi eset derül ki, vajon hány lehet, ami soha ki sem derül?” Ennek a legrosszabb oldala az, hogy nem csak a nézők és olvasók ítélkeznek azonnal egy ismeretlen ember felett, s követelik az elképzelhető legszigorúbb büntetést, de gyakran a bírákat is befolyásolja a média: hiszen ők is csak emberek, emberi hibákkal és gyöngeségekkel, márpedig acélból kell legyen annak a gerince, aki egy az egész országot több hónapig lázban tartó médiahadjárat után mégis ki meri mondani az ítéletben: a vádlott ártatlan.

Legyen azonban ártatlan vagy bűnös, a boszorkányüldözés ugyanúgy meg fog kezdődni, s ugyanúgy le is fog folyni. Az indulatok, a kicsinyesség és a bűnbakkeresés időtlen tényezők: éppen ezért minden kornak meglesznek a maga boszorkányüldözései, melynek tárgya a kulturális és technikai változásokkal együtt fog változni. Ma már nincsenek boszorkányok, és minden bizonnyal senki nem próbálja megmérgezni az ismerőseit, és senki nem hisz a természetfeletti erőkben – de talán egyszer eljön az a nap is, amikor a gyermekeknek tökéletes védelmet tudunk majd biztosítani, nem lesznek többé pedofilok, és a társadalom új, ma még ismeretlen, de éppoly gyűlölt és kitaszított bűnbakokat fog kreálni magának. A szertelen vádaskodás és hatalmasra duzzadó konfliktus közepette pedig ugyanúgy el fog veszni a lényeg: azok, akik tényleg elkövették e cselekményeket, s azok, akik áldozatul estek nekik.

Források