Alkotmányellenes alkotmány, avagy az R) cikk (3) csapdája

E dolgozat a Bird & Bird, az Új Jogtár és az Arsboni által meghirdetett 2018. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Kandikó Csanád

Alkotmányellenes az Alaptörvény? Az alábbiakban ennek a kérdésnek járok utána.

A politikához és a futballhoz mindenki ért, tartja a mondás. Úgy gondolom, hogy ehhez lassan csatlakozhat az alkotmányjog is. Egyre többször hallom és olvasom ugyanis, hogy az Alaptörvény alkotmányellenes, s mint olyan, nem kötelezi az egyszerű állampolgárt, ad absurdum alkotmányos ellenállásnak van helye ellene. Bár többségük mellőz mindenféle tudományos alapot, mégis már régen megfogalmazódott bennem a kérdés: lehet-e egyáltalán alkotmányellenes egy alkotmány, s ha igen, ez milyen következményekkel járhat? Alább ennek igyekszem utánajárni.

A kritikusok többsége a hibát általában az előző Alkotmányhoz – leánykori nevén 1949. évi XX. törvény – köti, azonban én úgy gondolom, hogy egy kicsit ennél is visszább kell forgatni a történelem kerekét.

A „titok” nyitját az Alaptörvény R) cikkének (3) bekezdésében vélem felfedezni, amely ezt mondja: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”

Az Alaptörvény ezen alapelve szerint tehát három meghatározó vezérfonala van az értelmezésnek: az alaptörvény céljai, a Nemzeti hitvallás és a történeti alkotmányunk vívmányai. Érdekes, hogy az utóbbi kettő össze is kapcsolódik, a Nemzeti Hitvallás így szól ugyanis:
„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.
Valljuk, hogy a történeti alkotmányunkban gyökerező önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.
Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. […] Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.”

Legal Innovation Day

Ismerd meg, milyen jövő vár a jogi piacra!

Tisztán látható, hogy az interpretáció során a történeti alkotmányunk vívmányainak kiemelt szerep jut. A kérdés adott: mi tekinthető a történeti alkotmányunk vívmányának? Amilyen könnyűnek hangzik a kérdés, olyan nehéz rá válaszolni, még a szakirodalom sem ért benne teljesen egyet.

Az elméleti háttér feltárása előtt fontos kitérni a gyakorlatra, amelyet az Alkotmánybíróság (AB) képvisel. A híres 33/2012. (VII. 17.) AB határozat foglalkozott először a kérdéssel. Az indokolásban kifejti, hogy a történeti alkotmány vívmányainak tartalmának megállapítása az AB hatásköre, s alapja nem az egész történeti alkotmány, hanem csupán egy szelete, annak az ún. vívmányai. Megállapítja továbbá, hogy: „Az Alkotmánybíróság felelőssége ebben az új helyzetben rendkívüli, mondhatni történelmi: a konkrét ügyek vizsgálatakor kötelezően be kell emelnie kritikai horizontjába a jogi intézménytörténet releváns forrásait.” Summa summarum: a végső szót az AB mondja ki arról, hogy mi tekinthető a történeti alkotmány vívmányának.

Pokol Béla Alkotmánybíráskodás című könyvében óvatosságra int ezen értelmezési elv használatakor, fél ugyanis, hogy egyfajta ál-jogtörténeti érvelési szintet hozhat létre, amely lejárathatja a történeti alkotmány eszméjét is.

Jakab András szerint ez az utalás tautologikus, leszűkíti a történeti alkotmányt annak vívmányaira, s végeredményben ez oda vezet, hogy az nem más, csak szimbolikus szereplője az Alaptörvénynek.

Varga Zs. András pedig felteszi a konkrét kérdést: mi is a történeti alkotmány vívmánya? Erre kétféle választ tud adni: vagy maga a jog egésze, vagy egyes kiemelkedő szabályok és szokások összessége. Ezen a fonalon haladva kifejti, hogy a „történeti alkotmányunk vívmányai” kifejezés elsősorban identitás-elem, másodsorban értelmezési keret. Tartalmát pedig az „aquis communautaire-hez” hasonlatos módon határozza meg, amelyet az államra vonatkoztat: „Ilyen értelemben tehát olyan jogi megoldásokat […] takar, amelyek adott esetben korábban hatályban volt jogszabályokban, szokásjogban, bírói gyakorlatban öltött testet, de amelyeket ma jogi kötőerő nélküli források hordoznak, ugyanakkor amelyek a jogértelmezésben mégis irányadók.” Varga Zs. András itt is és egy másik művében is kifejti, hogy az Alaptörvény igazi bravúrja a kartális alkotmány és a történeti alkotmány közötti jogfolytonosságnak a kvázi helyreállítása.

Tóth Zoltán József szerint az Alaptörvénynek köszönhetően a történeti alkotmány újra életre kelt, s ennek köszönhetően helyreállhat a jogfolytonosság.

Látható tehát, hogy a gyakorlat és a szakirodalom sem határozza meg pontosan, hogy mégis mi lehet a vívmánya a történeti alkotmánynak. Azonban nem adom fel, továbblépek. Ebben az esetben nincs mást tenni, mint visszamenni az időben, s egy rövid pillantást vetni arra, hogy a történeti alkotmány gyakorló jogászai mit tekintettek relevánsnak az alkotmányosság szempontjából.

Ennek a legjobb terepe az ún. közjogi provizórium kezdete, amikor hasonló helyzetben találta magát az alkotmányozó, mint 1989-ben vagy 2010-11-ben: helyre kellett állítania a jogrendszer alkotmányosságát. Ennek a rekonstrukciónak a kulcsát pedig a jogfolytonosságban találták meg.

A jogfolytonosságnak két jelentését különböztethetjük meg: az anyagi (materiális) és az alaki (formális) jogfolytonosságot. Az alaki jogfolytonosság azt jelenti, hogy az arra feljogosított szervek hoznak létre alkotmányos változást, például az Országgyűlés alkotmányoz. Ezzel szemben az anyagi jogfolytonosság egy többletet jelöl: itt tiszteletben kell tartani az alkotmányos fejlődést is, s a (történeti) alkotmány alapelveit is, ahogy Tóth Zoltán József és Schweitzer Gábor is kifejti.

A jogfolytonosságnak mindkét oldala rendkívül fontos, ezek kiegészítik egymást. Hiába ugyanis a formális jogfolytonosság, ha az alkotmányosság addigi eredményeit eltiporják – erre kiváló példa az 1947-49-el kezdődő alkotmányozási tevékenység. A magam részéről úgy gondolom egyébként, hogy a jogfolytonosság mindkét része fontos szereplője az alkotmányosság materiális fogalmának. A történeti alkotmány vívmányának pontos fogalmát jól láthatóan továbbra sem találtam meg, azonban azt bátran ki merem jelenteni, hogy ennek egyértelműen részét képezi a jogfolytonosság fogalma, mind anyagi, mind formai értelemben.

S ha a történeti alkotmány vívmánya a jogfolytonosság, el kell végezni a tesztet: vajon a jogrendszer alapjaiban betartotta-e ezt a követelményt.

Az Alaptörvény szerint 1944. március 19-től 1990. május másodikáig az állami önrendelkezés nem létezett, valamint az 1949. évi alkotmányt érvénytelennek tekinti. Varga Zs. András így jellemzi ezt: „Látnunk kell, ha reálisak akarunk lenni, és ha a tényeket nem akarjuk felülírni, hogy a történeti alkotmányunk elvetése a jog és a jogállam tudatos elvetését jelentette Magyarországon”. Ezzel a véleményével pedig egyetért az alkotmányjogászok jelentős része, de még maga az Alaptörvény is.

Az látható tehát, hogy mind az Alaptörvény, mind a jogtudomány egy jelentős része érvénytelennek s illegitimnek ismeri el az 1949. évi XX. törvényt. Ha ezen a vonalon továbbhaladunk, akkor láthatjuk, hogy ez pedig nem más, mint az előző alkotmány.

1989-ben nagyszabású alkotmánymódosítások történtek, azonban a korpusz nem változott, a korábbi keret továbbra is fennállt: ugyanúgy az 1949. évi XX. törvény maradt az alkotmány, mint korábban. Preambulumában azonban kifejtette, hogy szerepe ideiglenes, s időbeli hatálya az új alkotmány elfogadásához kötött.

Az 1989-es alkotmányozás további problémát vet fel: az ekkor alkotmánymódosítást végrehajtó Országgyűlés ugyanis nem volt más, mint az államszocialista rezsim utolsó parlamentje, amely szintén a legitimitás és legalitás kérdéséhez vezet.

Az Alaptörvény előző Alkotmányon alapulását a Záró és Vegyes rendelkezések 2. pontja jogilag is alátámasztja azt a kontinuitást amikor kimondja, hogy az Országgyűlés az Alaptörvényt az 1949. évi XX. törvény alapján fogadta el. Érdekes ellentmondás feszül tehát az Alaptörvényen belül, mondhatni, a 22-es helyett az R) cikk (3) csapdája jött létre.

Az tisztán látható tehát, hogy az 1949. évi alkotmány a jogfolytonosság és alkotmányosság szempontjából meglehetősen aggályos, de hasonló problémák merülhetnek fel a tartalmában jelentősen változó, de kereteiben változatlan 1989-es alkotmány(módosításban).

Hogy ez miért is fontos? Azért, mert ezen alkotmány alapján fogadták el az Alaptörvényt. S ha ezen alkotmánynak az alapjai ingatagok, úgy az kihat az ezen nyugvó építményre is.

Felmerül a kérdés: van-e vagy lehet-e ennek gyakorlati jelentősége. Amennyiben van, abban az esetben az egész jogrendszert és jogrendet újra kell építeni, s komoly következményekkel jár, különösen a jogbiztonsággal kapcsolatban.

Azonban a fenti gondolatkísérletnek vannak gyakorlati és elméleti korlátai egyaránt.

Egyrészt, elég egy pillantást vetni az R) cikk (3) első mondatára, látható, hogy a Nemzeti hitvallás és a történeti alkotmány mellett az Alaptörvény céljai is szerepelnek mint (teleologikus) értelmezési alapelvek, amelyek egyelőre szintén meghatározatlanok, de segíthetnek kiküszöbölni az esetleges önmegsemmisítést. Jakab András szerint fel kell tenni, hogy az Alaptörvény megnyugtatóan rendezi az alkotmányos kérdéseket, s a történeti alkotmány vívmánya is csak olyan szabály lehet, amely nem mond ellent az Alaptörvénynek.

Másrészt, ha a jogi érvelés fenn is állna, a gyakorlatban zsákutcába találnánk magunkat. Ugyanis hiába az érvelés, az autentikus értelmező fórum, az AB nem tudna semmi érdemlegeset tenni a probléma ellen, legfeljebb az Országgyűlés figyelmét hívhatná fel a problémára. Egyedül tehát az Országgyűlés mint alkotmányozó tudna cselekedni ebben az kérdésben.

A fentiekből tisztán látható tehát, hogy az Alaptörvényben a „történeti alkotmányunk vívmányai”, rámutat a jelen jogrendszer alkotmányos hiányosságaira, ugyanakkor – ha részlegesen is –, de helyreállítja a jogfolytonosságot, s kapcsolatot teremt a történeti alkotmány és a jelenkori jogrendszer között. A magam részéről úgy gondolom tehát, hogy a szerepe éppen ezért több mint szimbolikus.

Ebből kifolyólag úgy vélem, hogy érdemes az alkotmányjogi tankönyvek azon fejezetét is újragondolni, amely szerint történeti és kartális alkotmányok vannak, s helyet szorítani egy új fajtának, a vegyes alkotmánynak, amely egyszerre kartális és történeti.

Források, felhasznált irodalom
1) Sheppele: négy szempontból is alkotmányellenes az Alaptörvény – http://hvg.hu/itthon/20120131_scheppele_magyar_alaptorveny
2) POKOL Béla: Az alkotmánybíráskodás, Kairosz Kiadó, Budapest, 2014. 124.
3) TRÓCSÁNYI László – SCHANDA Balázs: Bevezetés az alkotmányjogba, HVG-Orac, Budapest, 2013. 140.
4) VARGA Zs. András: Történeti alkotmányunk vívmányai az Alaptörvény kógens rendelkezéseiben In: Iustum Aequum Salutare XII. 2016. 4. 83–89.
5) VARGA Zs. András: A Szent Korona a magyar Alaptörvényben 7.
6) SCHWEITZER Gábor: Közjogi provizórium, jogfolytonosság, új közjogi irány. Az 1919/1920-1944 közötti magyarországi alkotmányiog-tudomány vázlata, In: Közjogi Szemle (VII. évfolyam) 2014/1 (március) 12.
7) TÓTH Zoltán József: Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. századtól napjainkig, 2. bővített kiadás – Szent István Társulat, Budapest 2008. 320

Tetszett a cikk? Olvasd el a többi pályaművet is applikációnk segítségével!

[shortstack smart_url='[shortstack smart_url=’https://1.shortstack.com/pJ14Jh’ responsive=’true’ autoscroll_p=’true’]

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

MEGOSZTÁS