Néhány évvel ezelőtt, egy napfényes tavaszi napon, egy vidéki város ítélőtáblája előtt volt fellebbezési tárgyalásom. Az ügyön akkor már két éve dolgoztam egy számomra nagyon kedves ügyfélnek, aki nem is egy, hanem két ügyvédi irodába követett engem.
Tisztán emlékszem rá, hogy mennyire felkészültnek éreztem magam, amikor mentem fel a bíróság lépcsőjén, egyik kézben talár, másik kézben akta. Ahogy átléptem a kapun, azonnal egy másik világba csöppentem. Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem, egészen addig amíg két és fél órával később el nem hagytam az épületet, nem láttam másik nőt.
A gondnok férfi volt, az épületben lévő összes többi ügyvéd férfi volt, és a másodfokú tanács mindhárom bírája is férfi volt. Furcsa együttállása volt ez a csillagoknak, és talán fel sem tűnt volna, ha nem esett volna meg a karrierem egyik legmeglepőbb beszélgetése a tárgyalás előtt a folyosón.
Csendben várakoztam a tárgyalóterem előtt, amikor hirtelen felbukkant előttem az alperes ügyvédje az ügyvédi váróból, és rögtön azután, hogy röviden üdvözölt és ellenőrizte, hogy valóban “csak én” képviselem-e a felperest, elvigyorodott és azt mondta nekem :
“Kolléganő, ez egy boszorkányper és maga egy boszorkány! Nem is kellene itt lennünk, hihetetlen, hogy ezt az ügyet tárgyaljuk.”
A képzavarra már nem volt időm felhívni a figyelmét, mert szólítottak minket és be kellett mentünk a terembe és úgy tárgyaltuk az ügyet, mintha mi sem történt volna. Hosszú tárgyalást követően végül másodfokon hatályon kívül helyezték az elsőfokú ítéletet és újabb elsőfokú tárgyalást rendeltek el a bizonyítási eljárás kiegészítése érdekében.
A tárgyalást követően a boszorkányüldöző kollégával együtt sétáltunk le a lépcsőn. Úgy éreztem, hogy a tárgyalótermi hangulat kicsit kizökkentette a korábbi beszélgetésből, mert meglehetősen kedvesen fordult hozzám és megkérdezte, hogy megyek vissza Pestre, elvigyen-e az állomásra.
Mondtam neki, hogy nem kell, seprűvel megyek.
A kolléga javára kell írnom, hogy olyan hangosan nevetett, hogy az utcán is forogtak a fejek. Majdnem másfél évvel később az ügyfeleink között egyezségi tárgyalásokra került sor. Ekkor már régi ismerősként köszöntött a kolléga úr, és nem tévedett nagyot akkor, amikor azt mondta, hogy ahhoz varázspálca kellene, hogy az ügyfeleink megállapodjanak.
Végül sikerült mindenki megelégedésére lezárni az ügyet, de számomra nem ezért, hanem a boszorkánykodás miatt lett emlékezetes. Azóta is eszembe jut, hogy sokszor a legjobb megoldás a túlfeszített helyzetekben a humor. Remélem, hogy mindig fogok tudni hangosan nevetni magamon – és másokon.
A szerző ügyvéd, a Queritius of-counsel-e.
A cikk Dózsa Dániel Arsbonin induló rovatában jelent meg, vendégcikként. Az eddigi írásokat itt találod.
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.
